— Félsz? — kérdezte.
— Az ismeretlen mindig zavaró. De jelenleg inkább kíváncsiságot érzek, mint rémületet.
— Akkor kielégítem a kíváncsiságodat. Amint enyhülni kezd a nappali forróság, a sziklák és a homok leadják a felgyülemlett hőt. Lehűlés közben összehúzódnak, ami hangot bocsát ki. Ezek azok a bizonyos dobok és csengettyűk. Nincsenek itt kísértetek — mondta a fiú.
Az idősebb Barjazid kurta kézmozdulattal útjára küldte a fiát. Dinitak komoly arccal engedelmeskedett.
— Nem örülsz, amiért elmondta, igaz? — kérdezte Dekkeret. — Jobban szeretnéd, ha azt hinném, hogy nyüzsögnek körülöttünk a kísértetek.
Barjazid csak mosolygott.
— Nekem teljesen mindegy. Válaszd a neked tetsző magyarázatot. Biztosíthatlak róla, hogy éppen elég kísértettel lesz dolgod a hágó túloldalán.
7.
Egész csillagnap este a hegyoldalon felfelé tekergőző úton haladtak, és éjfélre elérték a Khulag-hágót. Itt hűvösebb volt a levegő, mert több ezer láb magasságban jártak a tengerszint fölött, és az egymással civakodó szelek némi felüdülést hoztak a perzselő melegbe. A hágó egy széles és meglepően mély hasadék volt a hegyben, és már majdnem vasárnap hajnalra járt, mire kibukkantak a túloldalán, és megkezdték az utat lefelé, a kontinens igazi belseje felé.
Dekkeretet elképesztette a szeme elé táruló látvány. A fényes holdfény semmihez nem fogható kopárságot világított be előttük, amihez képest a város és a hágó közötti rész virágzó kertnek tűnt. Az sivár sziklarengeteg volt, ez viszont homoksivatag, dűnék végtelen tengere, amit csak néhol tört meg egy-egy kavicsos folt. Növényzetnek szinte nyomát sem látta, a dűnéken semmi sem nőtt, de máshol is csak szánalmas gyomok sarjadtak. És a hőség! Az előttük elterülő medencéből fullasztóan forró hullámokban áradt a levegő, amit mintha addig szikkasztottak volna valahol, amíg az élet minden nyoma elveszett belőle. Dekkeret először elképzelhetetlennek találta, hogyan létezhetnek legelők ebben az óriás kohóban. Megpróbálta felidézni a pontifikátus hivatalában látott térképet: az állattenyésztők vidéke széles sávban vette körül a középső sivatagot, de a Khulag-hágó alatti részt valahogyan elérte a terjeszkedő pusztaság… igen, ez a magyarázat. A legváltozatosabb módokon terméketlen földeken túl fűvel borított, legelésző jószágokkal benépesített vidék várt rájuk, legalábbis imádkozott, hogy így legyen.
A kora reggeli órákban leereszkedtek a kontinens belseje felé néző hegyoldalon a középső fennsíkra. A napkorong első sugarainak fényében Dekkeret furcsa, tintaszerű sötétséggel kitöltött, ovális foltot vett észre előttük. Amikor közelebb értek, már azt is látta, hogy ez egy oázis, és a sötét foltból lassan karcsú, hosszú törzsű fák bontakoztak ki, apró, bíborszínű levelekkel. Ez volt a második napra ütemezett pihenőhely. A homokban látni lehetett, hol vertek tábort az előttük érkező vándorok — a fák alatt elszórt szemét hevert, a tisztás közepén féltucatnyi rögtönzött menedék állt, egymásra rakott sziklákból és száraz ágakból feldobált tetővel. Nem messze onnan zavaros vizű patak kanyargott a fák közül, és egy posványos, algától zöld tavacskába csorgott. Azon túl egy másik tó csillogott, amit kristálytiszta vizéből ítélve nyilvánvalóan egy föld alatti forrás táplált. A két tó között furcsa építmény állt: dupla ívbe rendezett, hét darab kúpos tetejű sziklatömb alkotta, amelyek mind Dekkeret derekáig értek. Hosszasan tanulmányozta.
— Az alakváltók műve — szólalt meg Barjazid.
— Metamorf oltár?
— Úgy hisszük. Azt tudjuk, hogy az alakváltók gyakran felkeresik ezt az oázist. Néha apróbb piurivar kegytárgyakat találunk, imabotokat, tollakat, fűzfafonatú, ügyes kis ivókupákat.
Dekkeret szorongva nézett a fákra, mintha attól tartana, hogy azonnal vérszomjas bennszülöttekké változnak. Eddig nem sokat találkozott Majipoor őshonos lakóival, a leigázott és kitelepített erdőlakókkal, és az a kevés, amit tudott róluk, leginkább félelemből, bűntudatból és közönyből fogant szóbeszédből és legendákból állt össze. Annyit biztosan lehetett tudni róluk, hogy valaha régen hatalmas metropoliszokban éltek — Alhanroel kontinensén rengeteg romváros akadt, és Dekkeret még iskolás korában járt a leghíresebben, a kőből emelt gigászi Velalisierben, nem messze a Pontifex Labirintusától. Azonban ezek a városok sok ezer évvel ezelőtt elpusztultak, és az emberek, majd a többi idegen faj felbukkanásával az őshonos piurivarokat visszaszorították a bolygó sötétebb zugaiba, főleg Zimroel hatalmas, erdős rezervátumába Khyntortól délkeletre. Dekkeret eddig kétszer vagy háromszor látott igazi metamorfot, legalábbis olyat, akiről tudta, hogy az. A törékeny, zöldessárga, anyagtalannak tűnő teremtményeknek üres, kifejezéstelen arca volt, de természetesen bámulatos könnyedséggel tudtak felvenni egymás után bármilyen alakot. Akár ez a kis vroon vagy maga Barjazid is lehet alakváltó.
— Hogyan képesek a metamorfok vagy bárki más életben maradni ebben a sivatagban? — kérdezte.
— Talpraesettek. Alkalmazkodnak.
— Sokan vannak errefelé?
— Kit tudhatja? Néhány kisebb csoportukkal találkoztam csak, de összesen sem lehettek többen ötvennél, hetvenötnél. Valószínűleg vannak még. Vagy mindig ugyanazzal a néhánnyal találkozom, csak különböző álcákat viselnek, eh?
— Különös egy nép — mondta Dekkeret, és lustán végigsimított a legközelebbi oltároszlop gömbölyű tetején. Barjazid bámulatos sebességgel elkapta a csuklóját, és elrántotta onnan.
— Nehogy megérintsd!
— Miért ne? — kérdezte Dekkeret meglepetten.
— Ezek szent kövek.
— Neked?
— Azoknak, akik ezt itt felépítették — válaszolta Barjazid komoran. — És ezt tiszteletben tartjuk, akárcsak a varázserőt, ami talán ezekben a kövekben rejtőzik. És ezen a vidéken senki sem hívja ki magára csak úgy a szomszédok haragját.
Dekkeret elképedt pillantást vetett az emberkére, az oszlopokra, a két tóra, a kecses, éles levelű fákra körülöttük. A hőség ellenére megborzongott. A kis oázist körülvevő dűnékre nézett, az út poros szalagjára, amit dél felé elnyelt a titkok földje. A napkorong fürgén kapaszkodott felfelé, és a hőség rettenetes korbácsként vágott végig a földön, az égen és azon a néhány sebezhető vándoron, akik erre a szörnyű helyre merészkedtek. Egy pillantást vetett a hegyekre, ahonnan jöttek, és most hatalmas, kikerülhetetlen falnak tűnt, ami elválasztotta őket attól, amit ezen a felperzselt kontinensen civilizációnak neveztek. Ijesztően magányosnak, gyengének és elveszettnek érezte magát.
Dinitak Barjazid jelent meg támolyogva. Egy nagy halom kulacsot cipelt, amit majdnem Dekkeret lábára ejtett. Segített neki megtölteni a kulacsokat a tó tiszta vizével, de a feladat a vártnál jóval hosszabb ideig tartott. Dekkeret meg is kóstolta a vizet: hideg volt, tiszta, különös, de nem kellemetlen fémes mellékízzel, amit Dinitak szerint a kioldódó ásványok okoztak. Legalább tucatszor fordultak, mire az összes kulacsot a lebegőhöz hordták, de mint Dinitaktól megtudta, napokig egyetlen vízforrás közelében sem járnak majd.
Az ebéd a szokásos egyszerű fogásokból állt, utána pedig, miközben a hőség lassan közelített elviselhetetlen déli csúcspontja felé, elhevertek a fonatokon. Ez volt a harmadik alkalom, hogy Dekkeret napközben aludt, és a szervezete kezdett hozzászokni a változáshoz. Lehunyta a szemét, lelkét a szeretett Úrnő, Lord Prestimion édesanyja kegyelmébe ajánlotta, majd szinte azonnal elaludt.