Ezúttal álmodott.
Már nem is emlékezett, mikor álmodott utoljára rendesen. Majipoor legtöbb lakójához hasonlóan az álmok Dekkeret életében is központi helyet foglaltak el, minden éjszaka megnyugtatták, biztatták, utasításokat adtak neki vagy tisztáztak dolgokat, vezették, dorgálták és még számos más feladatot töltöttek be. Majipoor lakóit gyermekkoruktól kezdve arra tanították, hogyan lehet az elméjük fogékony az álomüzenetekre, miképpen figyelhetik meg részletesen és tárolhatják el az álmaikat, hogy alvás küszöbén túlra, az éber világba is magukkal vihessék azokat. És az Álmok Szigetének Úrnője jóságos, mindenhol jelenlévő alakként lebegett felettük, segített mélyebben feltárni a lélek mozgatórugóit, és álomüzeneteivel a gigászi Majipoor több milliárd lakójával lépett közvetlen kapcsolatba.
Dekkeret saját magát látta álmában. Egy hegygerincen sétált, ami megérzései szerint a múlt éjszaka elhagyott hegylánc teteje lehetett. Egyedül volt, és a napkorong hatalmasnak tűnt, félig kitöltötte az eget. Mégsem volt elviselhetetlen a hőség. A hegyoldal olyan meredeken lejtett, hogy amikor lenézett a sziklaperemről, nyílegyenesen lelátott, le, le és még lejjebb, látszólag több száz mérföld mélységbe, ahol roppant, füstölgő katlan dübörgött, egy fortyogó vulkáni kürtő, ahol rőt magma bugyogott és sziszegett. A föld alatti erők gigászi örvénye nem ijesztette meg, éppen ellenkezőleg, furcsán vonzotta, olyan hívogatónak tűnt, hogy legszívesebben belevetette volna magát, és az olvadt magjáig úszott volna. Ereszkedni kezdett lefelé, futott és szökellt, gyakran a talajtól is elszakadt, és csak lebegett, sodródott, repült a hatalmas hegyoldal mellett, és amikor közelebb ért a lüktető lávához, mintha arcokat látott volna benne, Lord Prestimiont és a Pontifexet, Barjazidot és Golator Lasgiát — és azok ott, a szélén, azok a félig rejtőző, félénk árnyak nem metamorfok? A vulkán szívében csak úgy nyüzsögtek a hatalmasságok, és Dekkeret szeretettel eltelve szaladt feléjük. Csak egy gondolat járt a fejében: Fogadjatok magatok közé, jövök, itt vagyok, és amikor mögöttük megpillantotta a hatalmas, fehér korongot, amiről azonnal tudta, hogy a Sziget Úrnőjének támogató szeretete, minden porcikáját elöntötte a boldogság, mert most már megértette, hogy ez egy álomüzenet, és az Úrnő hosszú hónapok óta nem érintette meg alvó elméjét.
Nem ébredt fel, de tudatában volt annak, hogy alszik, így figyelte az álombéli Dekkeretet, és várta a beteljesülést, a találkozást az álom-Úrnővel, amikor feláldozza magát a vulkán kürtőjében, amit majd a kinyilatkoztatás és az igazság követ, és ebből a pillanatból születik majd a boldogság. Ekkor azonban különös érzés suhant át az álmán, akár egy árnyék. A színek kifakultak, az arcok elhomályosultak; Dekkeret szaladt ugyan tovább, de egyre többször botlott meg és bukott fel a forró köveken, lenyúzta a bőrt a térdéről és a tenyeréről, aztán teljesen el is tévedt, és már nem lefelé tartott, hanem elkalandozott oldalra, és nem is bírt tovább haladni. Az előbb már majdnem megérintette a boldogság pillanatát, ami mostanra kisiklott a kezéből, és szorongás, feszengés és meghökkenés maradt utána. Rohamosan hagyta el az álomban felsejlő eksztázis ígérete. A ragyogó színek behódoltak a mindent elborító szürkeségnek, és minden mozgás megszűnt: Dekkeret mozdulatlanul állt a hegyoldalon, mereven bámulta a kihunyt kürtőt odalent, és a látványtól megremegett, összekucorodott a földön és zokogva hevert ott, amíg fel nem ébredt.
Pislogva felült a szalmafonaton. Lüktető fejfájás gyötörte, a szeme szúrt, mellkasában és a vállában borzalmasan feszültek az izmok. Ez az egész nem volt rendben: az álmok, még a legrosszabb rémálmok sem okoztak soha ilyen zavarodottságot, félelmet és rossz közérzetet. Kora délutánra járt, a vakító napkorong a fák lombja fölött lebegett. A közelben Khaymak Gran, és a vroon, Serifain Reinaulion hevert, kicsit távolabb Dinitak Barjazid feküdt. A jelek szerint az igazak álmát aludták. Az idősebb Barjazidot nem látta. Dekkeret hasra fordult, a meleg homokba temette az arcát, és hagyta, hadd eresszen le belőle a felgyülemlett feszültség. Valami szörnyen elromlott az álmában, ezt tudta: sötét erők nyúltak bele, elloptak minden jót, és fájdalmat hagytak helyette. Szóval ezek lennének a sivatag kísértetei? Ilyen, ha ellopják valakinek az álmait? Dekkeret összegömbölyödött a matracon. Úgy érezte, bemocskolták, kihasználták és megerőszakolták. Vajon mostantól fogva, miközben egyre mélyebbre hatolnak a borzalmas sivatagba, mindig ez lesz majd, ha nyugovóra tér? Vagy még ennél is rosszabb?
Kis idő múlva ismét elaludt. Újabb álmok jöttek, kósza, homályos foszlányok, ritmus és tudatos tervezés nélkül. Nem foglalkozott velük. Amikor felébredt, a nappal már a végére járt, és a sivatag neszei, a kísértethangok motyogtak a fülébe, csengőszót hallott, mormolást és távoli nevetést. Olyan kimerültnek érezte magát, mintha egyáltalán nem is aludt volna.
8.
A többieken semmi sem mutatta, hogy bármi megzavarta volna az álmukat. A szokásos módon köszöntötték az ébredező Dekkeretet — a magas, szótlan szkandár nő rá se hederített, a kis vroon nyájasan csipogott és szaporán összefonta, majd széttárta a csápjait, a két Barjazid pedig kurtán biccentett felé —, és ha sejtették is, hogy új társuknak gyötrelmes éjszakája volt, nem hozták szóba. Reggeli után az idősebb Barjazid rövid tanácskozást tartott Serifain Reinaulionnal az utak állapotáról, amelyeken aznap éjjel szándékoztak haladni, aztán már el is indultak a holdfényes éjszakába.
Úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, gondolta Dekkeret eltökélten. Ne tudják meg, hogy ezek a lidércek azt tesznek velem, amit akarnak.
De elhatározása nem lett hosszú életű. A lebegő egy kiszáradt tavakkal teli vidéken járt, ahol az üres medrekből több ezer különös, szürkészöld púp meredezett. Barjazid váratlanul Dekkerethez fordult.
— Kellemeset álmodtál? — kérdezte.
Dekkeret tudta, hogy látszik rajta, mennyire kimerült.
— Pihentem már jobban is — motyogta.
Barjazid csillogó szeme áthatóan meredt rá.
— A fiam szerint nyöszörögtél álmodban, sokat forgolódtál, és átkulcsoltad a térdedet. Csak nem az álomtolvajokat érezted alvás közben?
— Zavaró erő jelenlétét éreztem az álmomban. Azt nem tudom, az álomtolvajok műve volt-e.
— Leírnád, milyen érzés volt?
— Talán álomfejtő is vagy, Barjazid? — csattant fel Dekkeret hirtelen haraggal. — Miért hagynám, hogy az elmémben kutakodj? Az álmaim csak rám tartoznak!
— Békesség, jó lovag, békesség. Nem akartam tolakodó lenni.
— Akkor hagyjál békén!
— Felelősséggel tartozom a biztonságodért. Ha a pusztaság démonai elkezdtek befurakodni a lelkedbe, neked is érdeked, ha erről tudok.
— Szóval most már démonok?
— Démonok, kísértetek, lidércek, ellenséges alakváltók, teljesen mindegy — mondta Barjazid türelmetlenül. — Lények, akik az alvó utasokra vadásznak. Megérintettek vagy sem?
— Nem volt különösen kellemes az éjszakám.
— Arra kérlek, meséld el, pontosan miért.
Dekkeret nagy levegőt vett, majd lassan kiengedte.
— Először úgy éreztem, hogy az Úrnőtől kapok üzenetet, egy békés és örömteli álmot. Ami aztán fokozatosan megváltozott, érted? Egyre sötétebb és egyre kaotikusabb lett, eltűnt belőle minden boldogság, és sokkal rosszabb hangulatban ébredtem, mint amikor lefeküdtem aludni.
Barjazid komolyan biccentett.