— Igen, igen, ezek a tünetek. Valami megérinti az elmét, behatol az álomba, zavaró fátylat borít rá, és kiszívja belőle az energiát.
— Vámpírizmus lenne? — vetette fel Dekkeret. — Él valami a pusztaságban, ami életerőt szív el a gyanútlan vándoroktól?
Barjazid csak mosolygott.
— Látom, mindenképpen elméleteket akarsz gyártani. Én nem állítok fel teóriákat, beavatott.
— És te érezted a jelenlétüket az álmaidban?
Az emberke különös, átható tekintetet vetett Dekkeretre.
— Nem. Nem, soha.
— Soha? Immúnis vagy rájuk?
— Úgy tűnik.
— És a fiad?
— Néhány alkalommal megesett vele is itt a sivatagban. De nagyon ritkán, talán minden ötven esetből egyszer. Az immunitás ezek szerint nem öröklődik.
— És a szkandár? A vroon?
— Őket is megérintette ez az erő — felelte Barjazid. — Nem túl gyakran. Zavarónak találják, de nem elviselhetetlennek.
— Mások mégis belehaltak az álomtolvajok érintésébe.
— Ez pusztán elmélet — mondta Barjazid. — Az utasok többsége, akik az elmúlt években errefelé jártak, különös álmokról számoltak be. Voltak, akik eltévedtek és soha többé nem kerültek elő. De honnan tudhatjuk, hogy létezik-e bármi kapcsolat a rémálmok és az eltévedés között?
— Nagyon óvatos ember vagy — mondta Dekkeret. — Sohasem hozol elhamarkodott következtetéseket.
— És egészen szép kort éltem meg, miközben a nálam meggondolatlanabbak közül sokan jóval korábban visszatértek minden dolgok forrásához.
— Szerinted a túlélés a legnagyobb vívmány, amit az ember valaha is elérhet?
Barjazid hangosan felnevetett.
— Így beszél a Kastély igazi lovagja! Nem, beavatott, szerintem több minden van az életben, mint egyszerűen elkerülni a halált. De a túlélés azért sokat segít, nem igaz, beavatott? A túlélés alapvetően szükséges mindazoknak, akik nagy tettekre készülnek. A holtak már semmit sem fognak elérni.
Dekkeret úgy döntött, nem erőlteti tovább a témát. A beavatott lovagok és a Barjazidhoz hasonlók erkölcsi kódexét felesleges lett volna összehasonlítani, ezenkívül Barjazid vitastílusa agyafúrt, higanyszerűen szétfolyó érvekből állt, és ettől lassúnak, lomhának érezte magát, amit nem szeretett. Egy kis ideig hallgatott, majd azt mondta:
— Minél mélyebbre jutunk a sivatagban, annál rosszabbak lesznek az álmok?
— Amennyire tudom, igen — felelte Barjazid.
Ennek ellenére Dekkeret azon kapta magát, hogy mire az éjszaka a vége felé járt, és közeledett a táborverés ideje, gondolatban felkészült az álombéli fantomokra, sőt szinte várta is őket. Aznap a sivatag teknőjének távolabbi szélén táboroztak, egy alacsonyabban fekvő részen, ahol a homok nagy részét elsöpörte a kíméletlen szél, és kilátszottak alóla a sziklák. A száraz levegő furcsán sercegett, szélfútta, horzsolódó zajjal, mintha a kíméletlen ragyogás részecskékként csupaszította volna le az anyagot mindenfelé. Alig egy óra maradt délig, mire nyugovóra tértek. Dekkeret higgadtan elhevert a szalmafonat matracon, és félelem nélkül felajánlotta az ébrenlét peremén egyensúlyozó lelkét bárminek, ami csak várhat rá. A lovagrendben természetesen a bátorság eszméjének jegyében nevelték, és elvárták tőle, hogy félelem nélkül fogadja a kihívásokat, de eddig kevés alkalommal kellett próbára tennie magát. Majipoor békés világán keményen meg kellett dolgozni a kihívásokért, a világ civilizálatlan zugaiba kellett bemerészkedni utánuk, mert a lakott vidékek rendezettek és nyájasak voltak. Dekkeret korábban is ezért utazott a vadonba, de az első komolyabb próbatétele Khyntor hegyvidékén nem sikerült. Most újabb esélyt kapott. Ezek az ocsmány álmok bizonyos értelemben a megváltás ígéretétől tartották távol.
Hagyta, hogy elnyomja az álom.
És hamarosan álmodott is. Ismét Tolaghaiban volt, de a város furcsán megváltozott, és tükörsima falú, alabástrom villákból meg buja kertekből állt, pedig a hőség továbbra is trópusi hevességgel perzselt mindent. Széles sugárutakon sétált, és gyönyörködött az elegáns építészeti megoldásokban, a növényzet pompájában. A Napkirály kíséretének hagyományos zöld és aranyszínű öltözékét viselte, udvarias biccentéssel üdvözölte Tolaghai lakóit, akik alkonyati sétájuk közben szembe jöttek vele, és széttárt tenyerükkel az uralkodó jelét, a napszimbólumot mutatták egymásnak. Egyszer csak felbukkant előtte a csinos Golator Lasgia. A nő rámosolygott, megfogta a kezét, és egy olyan helyre vezette, ahol a szökőkutakból zuhatagokban áradt a víz, és hűvös permet szállt a levegőben, és levették ruhájukat, és megfürödtek a vízben. Majd meztelenül léptek elő az édes illatú medencéből, ahonnan a talajt szinte alig érintve egy kertbe mentek, ahol ívelt törzsek és hatalmas, csillogó, sokkaréjú levelek között jártak. A nő nem szólt semmit, csak egy-egy kézmozdulattal jelezte, hogy kövesse a szorosan egymáshoz ültetett fákkal szegélyezett, árnyas sétányokon. Golator Lasgia állandóan Dekkeret előtt haladt, csábítóan és éppen csak elérhetetlenül, majd a kettőjüket elválasztó centiméterekből lassan több lábnyi, aztán több méternyi távolság lett. Kezdetben egyáltalán nem tűnt nehéznek utolérni, de csak nem sikerült, végül egyre szaporábban és szaporábban kellett szednie a lábát, hogy ne veszítse szem elől. A nő mély bronzszínben játszó bőrén megcsillant a korai holdfény, és gyakran hátrapillantott, hogy ragyogó mosollyal és egy fejmozdulattal sürgesse a férfit. De Dekkeret nem bírta követni. A nő addigra a kert túlsó végében járt. Dekkeret növekvő elkeseredettséggel vetette magát utána, azonban a nő alakja egyre kisebb lett és majdnem eltűnt, olyan messze járt előtte, hogy már a csillámló bőre alatti izmok játékát sem látta, és miközben Dekkeret az ösvényen az egyik kertből a másikba rohant, egyszer csak feltűnt neki, hogy megváltozott a hőmérséklet, váratlanul, de kitartóan emelkedett, hiszen felkelt a nap, pedig éjszaka volt, és teljes erővel perzselte a vállát. A fák elfonnyadtak és meggörnyedtek. Levelek hullottak. Dekkeretnek küzdenie kellett, hogy talpon maradjon. Golator Lasgia csak egy pont volt a látóhatár szélén, és még mindig hívogatóan intett neki, ugyanúgy mosolygott és dobta hátra a haját, de egyre kisebb lett, a napkorong egyre magasabbra emelkedett, és ezzel együtt erősödött a fénye, perzselt, égetett, mindent elsorvasztott. A kertből nem maradt más, csak sovány, csupasz ágak és durva, szikkadt, felrepedezett talaj. Rettenetes szomjúság fogta el Dekkeretet, de itt nem volt víz, és amikor a feketére égett fatörzsek mögött bujkáló alakokat meglátta — metamorfokat, a csalfa, ravasz teremtményeket, akik nem bírtak egy alakban maradni, őrjítő módon, vibrálva folytak egyikből a másikba —, és hangos kiáltásokkal vizet kért tőlük, akkor csak könnyed, csilingelő nevetést kapott. Támolyogva folytatta az útját. A mennybolton lüktető kegyetlen fény lassan ropogósra sütötte: érezte, hogy a bőre megkeményedik, megrepedezik és felhasadozik. Még egy perc, és tényleg megszenesedik. Mi lett Golator Lasgiával? Hol vannak a mosolygó, hajbókoló, napjelet mutató városiak? A kertek is eltűntek. A sivatagban volt, kétrét görnyedve támolygott az égető pusztaságban, ahol még az árnyékban is perzselt a hőség. Lassan feltámadt benne a valódi rémület, mert még álmában is érezte a fájdalmat, és az elméjének az a része, ami eddig csak figyelt, most egyre riadtabbá vált, hátha az álom olyan erős, hogy a húsvér testében is kárt okoz. Hallott olyan emberekről, akik életüket veszítették egy megsemmisítő erejű álmukban. Eszébe jutott, hogy idő előtt véget vet ennek az egésznek, habár ez teljesen ellentétes volt mindennel, amire valaha tanították, arról nem is beszélve, hogy a végső megvilágosodásig csak a legnagyobb szörnyűségekkel szembenézve juthatott el. A biztonsága érdekében mégis majdnem felébresztette magát, de az is a gyávaság egyik válfaja, ezért megesküdött, hogy tovább álmodik, még ha az életébe is kerül. Addigra már térden kúszott a tüzes homokban, és különösen tisztán látta a dűnék közül egyenes vonalban masírozó, titokzatos, aranyszínű bogarakat: hangyák voltak, ocsmányul felpüffedt rágókkal, és sorban felmásztak rá, és mindegyik beleharapott a testébe, éppen csak egy kicsit, egy parányi falatot, és nem eresztették, ezért pillanatokon belül több ezer parányi teremtmény nyüzsgött rajta. Hiába csapkodott, nem bírt megszabadulni tőlük. Leszakította a testüket, de a fejük maradt, és a csáprágók nem eresztették. Körülötte feketére festette a homokot a rengeteg fejetlen hangya, azonban takaróként lepték el a testét is, és Dekkeret csak csapkodott és csapkodott, egyre nagyobb lendülettel, a hangyák pedig csak jöttek és másztak és haraptak. Végül belefáradt a küzdelembe. Igazából még hűvösebb is volt a hangyák takarója alatt, gondolta. Megvédték a különösen kegyetlen napfénytől, és nem tudtak olyan erősen csípni és marni, mint a napsugarak. Sohasem lesz vége ennek az álomnak? Dekkeret megpróbálta átvenni az irányítást, hogy a hangyák áradatát hűsítő vízcseppek zuhatagává változtassa, de nem sikerült, ezért végül ismét megadta magát a rémálomnak, és kimerülten kúszott tovább a homokban.