Dekkeret fokozatosan döbbent rá, hogy már nem álmodik.
Egyáltalán nem érezte, hol volt az álom és az ébrenlét határa. Egyszerűen eljött az a pillanat, amikor rájött, hogy a szeme már régóta nyitva, és a két külön tudata, a figyelő álmodó és a szenvedő álom-Dekkeret már megint egy. Azonban továbbra is a sivatagban volt, a rettenetes déli napfényben. Meztelen volt. A bőrén horzsolások és hólyagok éktelenkedtek. És hangyák másztak rajta, és ezek a parányi, sápadt teremtmények valóban apró rágóikkal csipkedték. Dekkeretnek elképedésében egy pillanatra az is eszébe jutott, hátha az álomvilág egy még mélyebb rétegébe keveredett az előző lidércnyomásból, de nem, amennyire ezt meg tudta ítélni, a valódi sivatagban volt, ráadásul valahol a közepén. Felállt, lesöpörte magáról a hangyákat — akárcsak az álomban, itt is akkora erővel akaszkodtak bele, hogy a testük leszakadt a fejükről —, majd körülnézett, hol van a tábor.
Nyomát sem látta. Álmában kisétált a nyílt sivatag kopár, perzselő katlanjába — és eltévedt. Bárcsak álom lenne ez is, gondolta erősen, hátha akkor felriad belőle Barjazid lebegőjének árnyékában. De ennél jobban nem ébredhetett már fel. Dekkeret végre megértette, hogyan tűntek el a vándorok örökre az Ellopott Álmok Sivatagában.
— Barjazid? — kiáltotta. — Barjazid!
9.
Csak a visszhang válaszolt a távoli dombok felől. Még egyszer Barjazid nevét kiáltotta, és harmadszorra is, de csak saját hangja felelt. Meddig bírja a sivatagban? Egy óráig? Kettőig? Nem volt vize, nem látott menedéket, és egy árva rongyot sem viselt. A feje csupaszon tűrte a napkorong perzselő tekintetét. Ez volt a legforróbb időszak. A táj minden irányban teljesen egyformának tűnt: egy sekély medence, ahol forró szelek fújtak. Dekkeret megpróbálta követni a nyomait, de néhány méter után semmi sem látszott a kemény és sziklás talajon. A tábor bárhol lehetett, akár a legalacsonyabb kis emelkedő mögött. Ismét segítségért kiáltott, és megint csak a visszhangok feleltek. Ha találna egy homokdűnét, akkor nyakig eltemethetné magát a homokban, kivárná, amíg a legforróbb időszaknak vége, hogy sötétedés után a tábortűz fénye alapján megkeresse a többieket. De nem látott dűnéket. Ha felkapaszkodna egy magasabb pontra, onnan az egész vidéket beláthatná, rátalálhatna a táborra. Azonban itt még dombok sem voltak. Vajon mihez kezdene Lord Stiamot egy ilyen helyzetben? Vagy Lord Thimin? Vagy valamelyik múltbéli, legendás harcos? És mit csinál Dekkeret? Milyen ostoba módja ez az elmúlásnak, gondolta, haszontalan, ocsmány, visszataszító halál. Megfordult és megint megfordult, teljes kört írt le, de feleslegesen. Egyetlen olyan pontot sem látott, ami felé elindulhatott volna, úgy viszont nincs értelme gyalogolni, ha azt sem tudja, merre tart. Vállat vont, és egy hangyáktól mentes részen lekuporodott. Semmilyen zseniális terv nem jutott eszébe, amivel megmenekülhetett volna. Semmilyen rejtett, belső tartaléka nem volt, ami minden esély ellenére mégis segíthetett volna biztonságba jutni. Álmában eltévedt a sivatagban, és mint Golator Lasgia megjósolta, itt is fog meghalni. Ennyi az egész. Egyetlen dolgot tehetett: bebizonyíthatta, hogy erős jellem, aki higgadtan, csendesen fog kiszenvedni, haragos könnyek nélkül, és a végzetet sem átkozza elvakult haraggal. Talán egy óra alatt megtörténik. Esetleg annyi sem kell hozzá. A legfontosabb, hogy becsülettel haljon meg, mert ha a halál elkerülhetetlen, akkor tisztességesen, rendben kell szembenézni vele.
Várta, hogy eljöjjön érte a halál.
A halál nem érkezett. Jött helyette — hogy tíz perccel vagy fél órával vagy egy órával később, azt meg nem tudta volna mondani — Serifain Reinaulion. Kelet felé egyszer csak felderengett a vroon alakja, mint egy délibáb, és lassan, két kulacs alatt görnyedezve közeledett. Száz méterre járhatott, amikor két csápjával Dekkeret felé intett és odakiáltott neki:
— Életben vagy még?
— Többé-kevésbé. Valóban létezel?
— Valóban. A délelőtt nagyobb részében téged kerestünk. — A kis teremtmény gumiszerű végtagjai kapkodva az egyik kulacsra fonódtak és Dekkeret felé nyújtották. — Tessék. Kortyolj bele. Ne igyál sokat. Éppen csak egy nyeletnyit. Kiszáradtál. Megfulladsz, ha túl mohón iszol.
Dekkeret ellenállt a késztetésnek, és nem itta ki a tömlőt egyetlen húzásra. A vroonnak igaza volt: csak egy kis kortyot, még egy kis kortyot, óvatosan, különben baj lesz. Lassan megtöltötte a száját vízzel, lögybölgette egy kicsit, megáztatta bedagadt nyelvét, és csak ezután nyelt. Ah. Még egy óvatos korty. Aztán még egy, majd egy tisztességesebb adag következett. Enyhén megszédült. Serifain Reinaulion mutatta, hogy kéri a tömlőt. Dekkeret intett neki, hogy nem, ismét ivott, majd enyhén bevizezte az arcát és az ajkát.
— Milyen távol vagyunk a tábortól? — kérdezte végül. — Tíz percre. Elég erős vagy ahhoz, hogy sétálj, vagy menjek el a többiekért?
— Tudok járni.
— Akkor induljunk.
Dekkeret biccentett.
— Még egy kis kortyot esetleg…
— Hozd a kulacsot. Igyál, amikor kedved tartja. Ha gyengének érzed magadat, szólj és megállunk. Ne felejtsd el, hogy én nem tudlak cipelni.
A vroon lassú léptekkel megindult az egyik homokkal borított, alacsony sziklagerinc felé, ami talán ötszáz méterre lehetett keletre. Dekkeret szédelegve követte, és meglepve látta, milyen meredek itt a talaj. A sziklagerinc egyáltalán nem volt annyira alacsony, csak a fénytörés valamelyik trükkje miatt látta annak. Valójában kétszer vagy háromszor olyan magas volt, mint ő, és ezzel el is takarta a túloldalon húzódó két másik sziklataréjt. A lebegő a távolabbi árnyékában állt.
A táborban egyedül Barjazid várt rájuk. A tekintetében mintha megvetés és bosszúság látszott volna, amikor Dekkerethez fordult.
— Sétálgatunk? Délben?
— Alvajártam. Elkaptak az álomtolvajok. Mintha elvarázsoltak volna. — Dekkeret megborzongott: a napszúrás lassan kezdte felborítani a szervezete hőháztartását. Elhevert a lebegő mellett a földön, és magára húzott egy vékony köpenyt. — Amikor felébredtem, nem láttam a tábort. Biztosra vettem, hogy meghalok.