— Még fél óra, és így is történt volna. Így is legalább a tested kétharmada megégett. Szerencséd, hogy a fiam felébredt és látta, hogy eltűntél.
Dekkeret még szorosabban összehúzta magán a köpenyt.
— Hát így halnak meg az emberek a sivatagban? Álmukban kisétálnak a forróságba?
— Ez az egyik módja, igen.
— Az életemmel tartozom neked.
— Azóta az életedet köszönheted nekem, amióta elhagytuk a hágót. Egyedül már vagy ötvenszer meghaltál volna. Ha nagyon hálálkodni akarsz valakinek, a vroonnak tedd. Ő talált meg téged.
Dekkeret bólintott.
— Hol van a fiad? És Khaymak Gran? Ők is engem keresnek?
— Már visszafelé tartanak — mondta Barjazid. És valóban, pár pillanattal később felbukkant a szkandár meg a fiú. A szkandár egyetlen pillantást sem vetett rájuk, csak ledobta magát a szalmafonatra. Dinitak Barjazid szégyenlősen Dekkeretre vigyorgott.
— Kellemes volt a séta? — kérdezte.
— Nem igazán. Sajnálom, hogy kellemetlenségeket okoztam.
— Akárcsak mi.
— Talán mostantól le kellene kötöznöm magamat, mielőtt elalszom.
— Vagy nehéz súlyt tenni a mellkasodra — javasolta Dinitak, majd ásított. — Legalább napnyugtáig próbálj meg békén maradni. Megteszed?
— Én is ezt szeretném.
Azonban nem bírt elaludni. A bőre ezernyi helyen sajgott a rovarcsípésektől, és Serifain Reinaulion nyugtató kenőcsei ellenére a leégés miatt is nagyon rosszul volt. A torkát porosnak és száraznak érezte, és egyáltalán nem számított, mennyi vizet ivott rá. A szeme fájdalmasan lüktetett. Mint aki egy bosszantó, sajgó sebet piszkálgat, gondolatban vissza-visszatért a sivatagi megpróbáltatásaihoz — az álomhoz, a hangyákhoz, a szomjúsághoz, az elkerülhetetlen halál tudatához. Kérlelhetetlenül túrta az emlékeit, vajon rábukkan-e közöttük a gyávaság bármilyen nyomára, de nem talált ilyet. Döbbenetet igen, haragot és nyugtalanságot is, de sem pánikra, sem félelemre nem emlékezett. Jó. Jó. A megpróbáltatások legrosszabb része, gondolta végül, nem a forróság, a szomjúság vagy a veszély volt, hanem az álom maga, az a sötét és zavaró vízió, ami ismét olyan vidáman kezdődött, hogy a közepén ijesztő átalakuláson menjen át. Megtagadták tőle az egészséges álmokkal járó vigaszt és megkönnyebbülést. Ilyen lehetne, ha valaki halottként kényszerülne tovább élni, mert a halál csak egy pillanatig tart, az álom azonban a teljes előtte álló életében elkíséri. És egyáltalán, mit akartak közvetíteni ezek a nyomasztó suvraeli álmok? Dekkeret tudta, hogy az Úrnőtől kapott üzenetet gondosan tanulmányozni kellett, szükség esetén egy képzett álomfejtő segítségével, mert létfontosságú információkat tartalmazhatott az életével kapcsolatban. Ezek a víziók azonban nem származhattak az Úrnőtől, mert sokkal fenyegetőbbek és komorabbak voltak — inkább egy másik, jóval sötétebb hatalom művének tűntek. Alakváltók? Talán. Valamelyik törzsük fondorlattal szerzett volna egy olyan gépezetet, amivel az Úrnő képes megérinteni alattvalói elméjét? És azóta is itt lapulnak Suvrael perzselő szívében, ahol gyanútlan utasokra lesnek, lopnak a lelkükből, megcsapolják az életerejüket, és felfoghatatlan módszerekkel, egyesével állnak bosszút azokon, akik megfosztották őket a világuktól?
Miközben körülötte megnyúltak a délutáni árnyékok, végre érezte, hogy kezdi elnyomni az álom. Először küzdött ellene, mert attól tartott, ismét láthatatlan erők tolakodnak be a lelkébe. Elkeseredetten próbálta nyitva tartani a szemét, mereven bámult kifelé a sötétedő pusztaságba, és a sivatag hátborzongató zümmögését és mormolását hallgatta, de végül nem bírt tovább küzdeni a kimerültséggel. Felszínes és kényelmetlen álomba szenderült, amit időről időre törtek meg logikátlan jelenetek és érthetetlen képek, de ezek nem az Úrnőtől vagy bármilyen külső hatalomtól származtak, csak fáradt elméje rétegeiben lebegtek minden rendszer nélkül. Aztán arra riadt, hogy valaki a vállát rázza. A vroon volt az. Dekkeret gondolatai ködösen, lassan forogtak. Teljesen eltompult. Kicserepesedett az ajka, és fájt a háta. Időközben leszállt az éjszaka, és a többiek már csomagoltak. Serifain Reinaulion egy pohár édes, sűrű, kékeszöld folyadékot nyújtott át neki, amit Dekkeret egyetlen korttyal felhajtott.
— Gyere — mondta a vroon. — Ideje indulni.
10.
A sivatag ismét új arcát mutatta nekik, és durva, erőszakos lett körülöttük a táj. A jelek szerint ezt a vidéket hatalmas földrengések sújthatták, egészen gyakran, mert a föld töredezett volt és egyenetlen, a sivatagi talaj hatalmas, felgyűrt tömbjei természetellenes szögekben dőltek egymásnak, és az alacsony, megtört sziklák alatt roppant kupacokba gyűlt a törmelék. A kaotikus, tomboló pusztítás földjén egyetlen járható út vezetett át — egy réges-rég kiszáradt folyó enyhén lejtős, homokkal borított medre, ami hosszú, ívelt kanyarokat írt le a repedezett sziklák között. A nagyobbik hold majdnem teljes volt aznap éjjel, és szinte nappali világosságba borította a bizarr tájat. Miután órákon át haladtak előre a teljesen egyforma vidéken, amitől úgy tűnt, mintha a lebegő egy helyben állna, Dekkeret Barjazidhoz fordult.
— Mennyi idő még, mire elérjük Ghyzon Kort?
— Ez a völgy választja el a sivatagot és a füves pusztaságot. — Barjazid délnyugat felé mutatott, ahol a folyómeder eltűnt két roppant, csipkés tetejű sziklacsúcs között, amelyek leszúrt tőrökként meredtek elő a sivatagból. — Az ott a Munnerak-szurdok, azon túl teljesen más az éghajlat. A hegyek falán túl éjszakánként köd érkezik a tengerről, és a vidék dús legelőin kiválóan lehet legeltetni. Holnap a szurdok felé félúton verünk tábort, és a következő nap átkelünk rajta. Legkésőbb tengernapra már el is foglalhatod a szállásodat Ghyzon Korban.
— És veled mi lesz?
— A fiammal együtt a környéken van dolgunk. De visszamegyünk érted Ghyzon Korba, mondjuk… három nap múlva? Vagy legyen öt?
— Ötnek elegendőnek kell lennie.
— Jó. Utána elindulunk visszafelé.
— Ugyanazon az úton?
— Nincsen másik — felelte Barjazid. — Gondolom, Tolaghaiban elmagyarázták, hogy a tenyésztők vidéke a különböző akadályok miatt csak ezen a sivatagi úton közelíthető meg. Így van? De mi félnivalód van tőle? Nem is olyan szörnyűek ezek az álmok, hm? És amíg nem mászkálsz el alvás közben, nem fenyeget semmilyen veszély.
A magyarázat teljesen elfogadhatónak tűnt. Dekkeret valójában maga is úgy érezte, hogy túléli a visszautat, de a tegnapi álom rettenetes kínszenvedése után nem nagy örömmel tekintett a rá váró megpróbáltatásokra. Amikor reggel letáboroztak, ismét a szorongás fogta el az elalvás gondolatára. A pihenő első órájában nyitva tartotta a szemét, és a forróságban reszkető és nyúló sziklák fémesen kongó neszeit hallgatta, míg végül csak elaludt, váratlanul, mintha sűrű, fekete felhő ereszkedett volna az elméjére.
Aztán egyszer csak teljesen magával ragadta az álom, ami — és ezt már a legelső pillanatban tudta — az összes közül a legszörnyűségesebb lett.
A fájdalom jött először — sajdulás, lobbanás, nyilallás a koponyájában, ezt követte minden átmenet nélkül a vakítóan robbanó fény, és Dekkeret nyöszörögve szorította a fejét. A gyötrelmes görcs azonban hamar elmúlt, és megérezte Golator Lasgia lágy, álombéli jelenlétét, aki kedvesen csitítgatta és a kebléhez húzta a fejét. Addig ringatta, mormolt neki és nyugtatgatta, amíg Dekkeret végül kinyitotta a szemét, felült és körülnézett, és látta, hogy már nem a sivatagban, és nem is Suvraelben van. Golator Lasgiával együtt egy hűvös erdei tisztáson álltak, ahol sárga és tükörsima kérgű, szálegyes faóriások nőttek elképzelhetetlenül magasra, és szinte a lábuk előtt fürge patak zubogott és harsogott a vízből kiálló sziklák között. A patak túlpartján meredeken lejtett a táj, és a távolban egy völgy derengett, a másik felén egy hatalmas, szürke, fűrészfogas hegy hósapkás csúcsával. Dekkeret azonnal felismerte Khyntor kilenc roppant csúcsának egyikét.