— Mit számít ez? Mindannyian tartozunk a Mindenhatónak egy halállal. Talán ez fontosabb volt neked, mint a préda. — Dekkeret megszólalni sem bírt, csak nézett. A hang a hiányos fogazatú vadászé volt, és ez annyira elképesztette Dekkeretet, hogy egész testében reszketni kezdett. Az álom egyre érthetetlenebbé vált. Küszködve próbálta megfejteni a titkát.
Barjazidot pillantotta meg, aki ismét mellette állt a hűvös erdei tisztáson. A steetmoy megint a vadászt marcangolta.
— Valóban így történt? — kérdezte Barjazid.
— Gondolom. Nem láttam.
— Mit tettél helyette?
— Futottam tovább. Nem akartam elszalasztani az állatot.
— Elejtetted?
— Igen.
— És azután?
— Visszajöttem. Akkor találtam rá. Így…
Dekkeret kinyújtotta a kezét. A hangosan szimatoló dögevő már a vadász testén kuporgott. Golator Lasgia a közelben állt, összefont karral, és mosolygott.
— És azután?
— Megjelentek a többiek. Eltemették a társukat. Megnyúztuk a steetmoyt, és visszamentünk a táborba.
— És azután? És azután? És azután?
— Ki vagy te? Miért faggatsz?
Egy villanás erejéig nem a vadász, hanem ő maga hevert a dögevő agyarai alatt.
— Szégyellted magad? — kérdezte Barjazid.
— Természetesen. A vadászat izgalmát fontosabbnak tartottam, mint egy emberi életet.
— Nem tudhattad, hogy megsérült.
— Éreztem. Láttam, de nem hagytam, hogy lássam, érted, mit mondok? Tudtam, hogy megsérült. Mégis mentem tovább.
— Kit érdekelt?
— Engem érdekelt.
— A többi vadászt érdekelte?
— Engem érdekelt.
— Miért? Miért? Miért?
— Nekem számított. Nekik más dolgok számítottak.
— Bűnösnek érzed magadat?
— Természetesen.
— Mert bűnös vagy. Bűnösnek talállak a fiatalság, ostobaság és naivitás vádpontjaiban.
— Mert te lennél a bírám?
— Természetesen én — válaszolta Barjazid. — Látod, ki vagyok? — Cserzett, ráncos arcába markolt, és addig húzta, amíg a sivatagban edződött, durva bőr nyúlni és hasadozni nem kezdett, és maszkként hullott le róla, feltárva egy másik arcot, szörnyűséges, ironikus, eltorzult vonásokkal, amit grimaszba rántott a gúnyos kacagás. És ez az arc Dekkereté volt.
11.
Ebben a pillanatban Dekkeret úgy érezte, mintha a koponyája tetejét hegyes tű, vakító fénycsík szúrná át. Életében nem érzett még ekkora fájdalmat: a leggyötrelmesebb szorongás váratlan és elviselhetetlen tüskéje hatolt szörnyűséges erővel az elméje legmélyére. A kín lángra lobbantotta a lelkiismeretét, és feltámadó gyűlöletes fényében saját magát látta, rendkívül előnytelen megvilágításban: ostobának, romantikusnak, kisfiúnak, aki drámát teremtett abból, ami senki mást nem érdekelt, és egyszemélyes közönségnek rögtönzött tragédiát, megtisztulást keresett a bűntől, ami még csak igazi bűn sem volt, legfeljebb akkor, ha az önmagától eltelt fajankó ostobasága bűn. A gyötrelmes kínszenvedés kellős közepén mintha hatalmas gong kondult volna a távolban, amit Barjazid démoni nevetésének száraz, reszelős hangja kísért. Dekkeret váratlan lendülettel kitépte magát az álom szorításából, és reszketve, remegve a hátára fordult a földön. Még mindig a lándzsaként nyársaló fájdalom hatása alatt állt, ami lassan múlni kezdett, amint az álom utolsó béklyói is lefoszlottak róla.
Támolyogva felállt, de hirtelen sűrű, dohszagú szőr szorult az arcának, mintha a steetmoy vetette volna rá magát, és most hatalmas súllyal nehezedne a mellkasának. Erős karok szorították — négy kar, és amint Dekkeret végleg kiszabadult az álomból, felfogta, hogy a hatalmas szkandár nő, Khaymak Gran tartja éppen. Bizonyára kiabált álmában, rugdalt és csapkodott, és amikor végre feltápászkodott, a szkandár azt hitte, ismét alvajáróként akar elkóborolni, és nem hagyta. A nő bordarepesztő erővel szorította.
— Jól vagyok — motyogta Dekkeret a sűrű, szürke prémbundába. — Felébredtem! Nem megyek sehova!
A szkandár nem eresztette.
Dekkeret levegőért kapkodott. Khaymak Gran a végén puszta kedvességből fogja megölni túlságosan is védelmező ölelésével. Dekkeret csapkodott, rugdalt, vadul vonaglott és egyszer le is fejelte a szkandárt. A nagy vergődés közben valahogyan sikerült kibillentenie egyensúlyából a nőt, és együtt buktak fel, de Khaymak Gran került alulra, ezért Dekkeret kiszabadult a lazuló szorításból. Térdre rogyott és görnyedten zihált. A teste tucatnyi különböző ponton sajgott, és még mindig az utóbbi pillanatok eseményeinek hatása alatt állt. Annyira azonban nem volt megzavarodva, hogy ne vegye észre Barjazidot a lebegő másik oldalán, aki kapkodó mozdulatokkal valamit éppen leszedett a homlokáról, egy koronára emlékeztető, vékony pántot, és megpróbálta elrejteni a jármű egyik tárolórekeszében.
— Mi volt az? — förmedt rá Dekkeret.
Barjazid rá nem jellemző módon idegesnek tűnt.
— Semmi. Játékszer.
— Hadd lássam.
Barjazid mintha jelet adott volna. Dekkeret a szeme sarkából látta, hogy Khaymak Gran feltápászkodik és ismét felé nyúl, de mielőtt a lomha szkandár elérhette volna, már el is ugrott előle, futásnak eredt, és a lebegőt megkerülve Barjazidnak rontott. Az emberke még mindig a bonyolult masinájával bajlódott. Dekkeret legalább akkora testi fölényben volt vele szemben, mint az előbb a szkandár vele szemben, ezért fürgén elkapta a kezét és könnyedén hátracsavarta. Aztán kiemelte a furcsa eszközt a rekeszből, és szemügyre vette.
Közben mindenki más is felébredt. A vroon kidülledt szemekkel meredt rájuk. Az ifjú Dinitak valahonnan egy kést varázsolt elő, ami egészen hasonlított arra, amit Dekkeret az álmában látott. A fiú haragos tekintetet vetett rá.
— Engedd el az apámat — mondta.
Dekkeret maga elé rántotta Barjazidot pajzsként.
— Szólj a fiadnak, hogy tegye el a kést.
Barjazid hallgatott.
— Ha nem dobja el a fegyvert — mondta Dekkeret —, összetöröm ezt a micsodát. Melyik legyen?
Barjazid a fiú felé mordult valamit. Dinitak a homokba hajította a kést, majdnem közvetlenül Dekkeret lába elé, aki előrelépett, maga felé húzta, majd egy rúgással a háta mögé repítette a fegyvert. Aztán meglengette Barjazid előtt a furcsa eszközt. Az aranyból, kristályból és csontból készült, díszes, karcsú szerkezetet rejtélyes drótok és kapcsolók borították.
— Mi ez? — kérdezte Dekkeret.