— Mondtam már az előbb. Játékszer. Kérlek, add vissza, mielőtt eltöröd!
— Mire való ez a játékszer?
— Szórakoztat alvás közben — felelte Barjazid rekedten.
— Hogyan?
— Serkenti az álmaimat, amitől sokkal érdekesebbek lesznek.
Dekkeret alaposabban szemügyre vette a holmit.
— Ha felveszem, az én álmaimat is erősíti majd?
— Csak kárt okozna benned, beavatott.
— Akkor meséld el, mit csinál veled.
— Ezt igen nehéz elmagyarázni — mondta Barjazid.
— Próbálkozz. Keresd a megfelelő szavakat. Hogyan kerültél az álmomba, Barjazid? Egy olyan álomba, ahol egyáltalán semmi keresnivalód nem volt.
Az emberke vállat vont, majd feszengve megszólalt.
— Szóval az álmodban voltam? Honnan tudhatnám, mi történik ott? Bárki felbukkanhat egy álomban.
— Szerintem ez a masina segíthetett neked belépni az elmémbe. És megtudhattad, miről álmodom.
Barjazid komoran hallgatott.
— Magyarázd el, hogyan működik ez a gép! — mondta Dekkeret. — Különben apró darabokra töröm.
— Kérlek…
Dekkeret vastag, erős ujjai megszorultak a masina legtörékenyebbnek látszó részén. Barjazidnak elakadt a lélegzete, és egész testében megdermedt.
— Nos? — kérdezte Dekkeret.
— Jól sejtetted. A gép… a géppel beléphetek az álmodó elmékbe.
— Valóban? Honnan szerezted ezt a masinát?
— Saját találmányom. Hosszú évek óta tökéletesítgetem.
— Olyasmi, mint az Úrnő gépezetei az Álom-szigeten?
— Más. Sokkal nagyobb a hatalma. Az Úrnő csak beszélni tud a szunnyadó elmékkel. Én képes vagyok olvasni az álmokban, meg tudom változtatni a formájukat, és igen komoly hatalmam van az alvók gondolatai felett.
— És ez a gép teljesen a saját találmányod. Nem az Álomszigetről loptad.
— Kizárólag az enyém — mormolta Barjazid.
Dekkeretet elöntötte a harag. Egy pillanatig semmi más vágya nem volt, csak szilánkokra törni ezt a masinát, aztán péppé verni Barjazid arcát. Hirtelen eszébe jutott az emberke összes féligazsága, kitérő manővere és hazugsága, arról nem is beszélve, hogy kénye-kedve szerint szórakozott az álmaival, szemérmetlenül eltorzította és felforgatta azt a gyógyító, pihentető folyamatot, amire Dekkeretnek hatalmas szüksége lett volna. A rettegés, a bizonytalanság és a kínszenvedés rétegeit húzta az Úrnőtől érkező üzenetekre, amelyek őszintén megnyugtathatták volna Dekkeret sajgó lelkét. Szinte gyilkos indulat támadt benne a gondolatra, hogy ilyen alantas módon manipulálták és szennyezték be az álmait. Vadul dübörgött a szíve, kiszáradt a torka, és elhomályosult előtte a világ. Egyre erősebben szorította Barjazid hátracsavart karját. Az emberke nyüszítő hangon felnyögött. Még erősebben… erősebben… hadd törjön el…
Nem.
Dekkeret elérte a harag legmagasabb csúcsát, és egy pillanatra megállt ott, majd hagyta, hadd ereszkedjen alá a túloldali lejtőn a nyugalom felé. Fokozatosan elöntötte a higgadtság, egyenletesebben szedte a levegőt, és uralkodott vadul dobogó szívén. Amint teljesen lecsillapodott, eleresztette Barjazid karját, és egy jól irányzott lökéssel a lebegő felé lódította az emberkét. Barjazid támolyogva a jármű gömbölyded oldalának dőlt és megkapaszkodott benne. Az arcából minden szín eltűnt. Erőtlenül megdörzsölte megnyomorgatott karját, és Dekkeretre nézett. A pillantásában egyforma mértékben keveredett a rettegés, a fájdalom és a harag.
Dekkeret óvatosan szemügyre vette a furcsa eszközt. Gyengéden simított végig a nagy gonddal megformált, bonyolult alkatrészeken. Aztán úgy tett, mintha a homlokára akarná tenni.
Barjazidnak elakadt a lélegzete.
— Ne! — nyögte.
— Mi történne? Elrontanám?
— Igen. És te is megsérülnél.
Dekkeret bólintott. Nem hitte, hogy Barjazid blöfföl, de nem akarta kipróbálni. Hallgatott egy kicsit, majd megszólalt.
— Nincsenek a sivatagban alakváltó álomtolvajok, igaz?
— Jól mondod — suttogta Barjazid.
— Mindvégig te voltál az. Te kísérleteztél a utazók elméjével. Igaz?
— Igen.
— És te okoztad a halálukat.
— Nem! — tiltakozott Barjazid. — Nem akartam megölni senkit. Akik meghaltak, megriadtak, összezavarodtak, pánikba estek, és veszélyes helyekre tévedtek menekülés közben… mert álmukban elkóboroltak, akárcsak te…
— De akkor is azért veszítették az életüket, mert belenyúltál az elméjükbe.
— Ennyire biztos vagy ebben? Egyesek meghaltak, mások nem. Nem állt szándékomban bárkit megölni. Ne feledd, amikor te eltűntél, tűvé tettük érted a sivatagot.
— Felbéreltek, hogy a vezetőm és védelmezőm legyél — mondta Dekkeret. — A többiek ártatlan idegenek voltak, akiket messziről cserkésztél be, igazam van?
Barjazid nem szólt semmit.
— Tudtad, hogy a kísérleteid miatt emberek halnak meg, mégis folytattad tovább.
Barjazid vállat vont.
— Mennyi ideig csináltad?
— Néhány évig.
— És miért?
Barjazid elfordította a fejét.
— Egyszer már megmondtam neked, hogy ilyen kérdésekre nem válaszolok.
— És ha összetöröm a gépedet?
— Úgyis össze fogod törni.
— Nem én — felelte Dekkeret. — Itt van. Fogd.
— Micsoda?
Dekkeret kinyújtotta a kezét. Az álomgép a tenyerén hevert.
— Hajrá! Vedd el! Tedd el! Nekem nem kell.
— Nem fogsz megölni? — kérdezte Barjazid ámultan.
— Miért, talán a bírád vagyok? Ha még egyszer használni mered rajtam ezt a masinát, akkor biztosan végzek veled. Egyébként nem. Nem vagyok gyilkos. Így is bűnös a lelkem. Mellesleg szükségem van rád, ha vissza akarok jutni Tolaghaiba, elfelejtetted?
— Persze. Persze. — Barjazidot láthatóan teljesen elképesztette ez a könyörületesség.
— Miért akarnálak megölni? — kérdezte Dekkeret.
— Mert behatoltam az elmédbe… belekontárkodtam az álmaidba…
— Igen.
— Életveszélyes helyzetbe sodortalak a sivatagban.
— Igen, erről se feledkezzünk meg.
— És mégsem vágysz bosszúra?
Dekkeret nemet intett.
— Arcátlanul sokat engedtél meg magadnak velem szemben, a lelkemmel szemben, és ez nagyon feldühített. De a harag elmúlt. Nem foglak megbüntetni. Kötöttünk egy megállapodást, és te mindent megtettél, amit kifizettem. És hidd el, ez a masina is hasznos volt nekem. — Közelebb hajolt Barjazidhoz, és halk, nagyon komoly hangon folytatta. — Kétségekkel eltelve, zavartan és hatalmas bűntudattal érkeztem Suvraelbe, és a testem sanyargatásával akartam megtisztulni. Ez ostobaság volt. A fizikai szenvedés kényelmetlen a testnek, és megacélozza az akaratot, de nem sokat tehet a szellemi sebekkel. Tőled meg a kis masinádtól valami egészen mást kaptam. Megkínoztál az álmaimban, és tükröt tartottál a lelkem elé, hogy tisztán lássam magamat. Mennyit láttál valójában az utolsó álmomból, Barjazid?
— Egy erdőben voltál… északon…
— Igen.
— Vadásztál. Az egyik társadat megsebesítette egy állat, igaz? Így történt?
— Folytasd.
— Te pedig nem foglalkoztál vele. Hajtottad tovább a zsákmányt. Utána, amikor visszamentél hozzá, már késő volt, és magadat okoltad a haláláért. Hatalmas bűntudatot éreztem benned. Átható erővel áradt belőled.
— Igen — mondta Dekkeret. — És amíg élek, ez a bűntudat velem lesz. De most már semmit sem tehetek a vadászért, nem igaz? — Döbbenetes nyugalom áradt végig rajta. Nem igazán értette, mi történt, csak azt tudta, hogy álmában végre szembenézett azzal, ami az északi vadonban történt, szembesült azzal, mit tett és mit nem tett, és szavakkal megfogalmazhatatlan módon megértette, milyen haszontalan egész életében gyötörni magát a figyelmetlenségből és érzéketlen ostobaságból bekövetkezett események miatt. Eljött a pillanat, amikor fel kell hagynia az önváddal, és normálisan kell folytatnia az életét. A feloldozás folyamata megkezdődött. Azért jött Suvraelre, hogy kipurgálja a lelkét, és valahogyan sikerrel járt. Ezért pedig Barjazidnak tartozott hálával. Az emberkéhez fordult, és azt mondta: