— Talán megmenthettem volna, talán nem. De a gondolataim máshol jártak és ostobaságomban magára hagytam a zsákmány miatt. Viszont az örökös bűntudat sem a vezeklés megfelelő módja, igaz, Barjazid? Aki halott, az is marad. Nekem pedig az élőket kell szolgálnom. Gyerünk, fordítsd meg a lebegőt, és induljunk vissza Tolaghai felé.
— És mi lesz a megbízatásoddal? Mi lesz Ghyzyn Korral?
— Az egész küldetés ostobaság. Kit érdekel a húsexport hiánya és a kereskedelmi mérleg? Ezek a problémák már régen megoldódtak. Vigyél Tolaghaiba.
— És utána?
— Utána velem jössz a Kastély-hegyre. És a Napkirály színe előtt fogod bemutatni a játékszeredet.
— Nem! — kiáltotta Barjazid iszonyodva. Dekkeret most először látta őszintén rémültnek. — Könyörögve kérlek…
— Apám? — szólalt meg Dinitak.
A déli fényáradatban úgy tűnt, mintha maga a fiú is éles fénnyel izzana. Az arcán vad, ádáz büszkeség ragyogott.
— Apám, menjél vele a Kastély-hegyre. Mutasd meg az urainak, mi mindenünk van nekünk itt.
Barjazid megnedvesítette az ajkát.
— Félek, hogy…
— Ne félj semmitől. Most jött el a mi időnk!
Dekkeret az apáról a fiúra nézett, a hirtelen félénk és összetöpörödött öregemberről a teljesen megváltozott, ragyogó fiúra. Érezte, hogy történelmi léptékű események történnek éppen, roppant erők mozdulnak és teremtenek új együttállást, új egyensúlyt. Mindebből alig fogott fel valamit, csak azt tudta, hogy a sorsa valamiképpen összefonódott ezekkel a sivatagi emberekkel; és a kapocs közöttük Barjazid álommasinája.
— Mit történik velem a Kastély-hegyen? — kérdezte Barjazid fátyolos hangon.
— Fogalmam sincsen — válaszolta Dekkeret. — Talán levágják a fejedet és Lord Stiamot Tornyára tűzik. Vagy Majipoor valamelyik Hatalmassága lesz belőled. Bármi megtörténhet. Honnan tudhatnám éppen én? — Hirtelen rájött, hogy nem is érdekli, mert teljesen közönyös Barjazid sorsa iránt. Már haragudni sem tudott erre a girhes kis emberre, aki gyarló módon emberek elméivel játszadozott. Leginkább kissé perverz hálát érzett iránta azért, amiért segített megszabadulni a démonaitól. — Az ilyen döntések a Napkirály kezében vannak. De egy biztos, a masináddal együtt velem jössz a Kastély-hegyre. Gyerünk, fordítsd meg azt a lebegőt, és irány Tolaghai!
— Még nappal van — motyogta Barjazid. — Ilyenkor a legpusztítóbb a hőség.
— Valahogy csak elviseljük. Gyerünk, indulás, és csipkedd magad! Vár ránk egy hajó Tolaghaiban, és van egy nő abban a városban, akit még kihajózás előtt látni szeretnék!
12.
Ezek az események történtek hát annak a férfiúnak az ifjúkorában, aki később Lord Dekkeretként ült a Napkirály trónjára Prestimion pontifikátusa idején. És a Dinitak Barjazid nevű fiúból lett az első olyan uralkodó, aki Suvraelből Majipoor összes szunnyadó elméje fölött gyakorolta a hatalmát az Álmok Királya néven.
VI. A LÉLEKFESTŐ ÉS AZ ALAKVÁLTÓ
A kezdeti hóbort lassan szenvedéllyé válik. Hissune most már minden új dolog értelmezéséhez a Lélektárolóban keresi a kulcsot. Ha valaki a Labirintus lakója, idővel sajátos módon az egész világot homályosnak és valótlannak érzi, sokkal inkább tűnik minden egyszerű neveknek, mint létező helyeknek: csak a sötét, világtól elzárt Labirintus az anyag, minden más illékony pára. De Hissune lassan minden kontinensen járt már, megbízásokat teljesített, különös ételeket ízlelt és furcsa vidékeket látott, megtapasztalta a szinte elviselhetetlen forróságot és hideget, de leginkább sikerült olyan szinten megértenie a világ bonyolultságát, ami saját véleménye szerint eddig nagyon keveseknek sikerült. Az utóbbi időben újra meg újra visszatér. Nem kell többé iratokat hamisítania — olyan rendszeres látogató lett, hogy egy biccentéssel bejut, és máris rendelkezésére áll Majipoor milliónyi tegnapja. Néha csak pillanatokra időzik el egy-egy kapszula felett, és tudja, hogy abból már semmit sem tanulhat. Egyes reggeleken gyors egymásutánban akár nyolc, tíz, tucatnyi felvételt is felhozat, majd visszaküld. Minden lélek mélyén egy egész világmindenség rejtőzik, ezt ő is tudja már; de nem minden univerzum egyformán érdekes, és sokat nem használ, ha olyan emberré válik egy kis időre, aki egész életében csak Piliplok utcáit söpörte vagy a Sziget Úrnőjéhez fohászkodott, így hát kapszulákat hozat és küld vissza és rendel újra, imitt-amott megmártózik Majipoor múltjában, és ezt addig folytatja, amíg olyan elmére nem bukkan, aki igazi felszabadító élményt nyújthat. Régen rájött, hogy még a Napkirályok és a Pontifexek is lehetnek unalmasak. De mindig akad egy-egy csodálatos, váratlan felfedezés — mint például az a férfi, aki beleszeretett egy metamorfba…
Therion Nismilét, a lélekfestőt a tökéletességtől való csömör vezette a Kastély-hegy kristályvárosaitól a nyugati kontinens sötét rengetegéig. Egész életében a hegy csodái között élt, az Ötven Város között utazgatott, amikor szakmája megkövetelte. A megunt csodákat időnként újabbakra cserélte. Dundilmirben született — első festményein a Tüzes-völgyet örökítette meg, még a fiatalság kiegyensúlyozatlan erejével eltelve, viharosan és szenvedélyesen —, majd néhány évig a csodálatos Canzilaine, a beszélő szobrok városa lett az otthona, később pedig a lenyűgöző Stee, ahol három napig tart csak az elővárosokon átjutni, aztán a Kastély mellett szikrázó arany Halanx következett, majd öt évig maga a Kastély, ahol lefestette Lord Thraym, a Napkirály egész udvartartását. Festményeit nagyra becsülték hűvös eleganciájukért és tökéletességükért. Teljes mértékben visszaadták az Ötven Város tökélyét. De az ilyen helyek szépsége idővel eltompítja a lelket, és elzsibbasztja a művészi ösztönöket. Amikor Nismile betöltötte a negyvenedik évét, rájött, hogy lassan a stagnálással azonosítja a tökéletességet; undorodott saját leghíresebb alkotásaitól; szelleme zűrzavarért, váratlan eseményekért, változásért kiáltott.
A válság pillanata a Tolingar-torlasznak nevezett kertben köszöntött be, a Dundilmir és Stipool közötti síkságon elterülő csodálatos parkban. A Napkirály fel akarta díszíteni a Kastélyban épülő lugasok egyikét, ezért festménysorozatot rendelt a kertről. Nismile előzékenyen vállalkozott a hosszú útra, elindult lefelé a hatalmas hegy oldalán, bejárta a park negyven mérföldjét, kiválasztotta a helyeket, ahol dolgozni kívánt, felállította az első vásznakat Kazkasnál, ahol a kert ágai nagy, zöld, szimmetrikus tekercsekként futottak le a síkságra. Gyermekkorában imádta ezt a helyet. Nem akadt egész Majipooron nyugodtabb, rendezettebb táj, hiszen a tolingari kerteket olyan növényekből nevelték, amelyek transzcendentális rendben tartották fent saját magukat. A bokrokat és a fákat nem érintette kertész ollója, önszántukból növekedtek csodálatos egyensúlyban, maguk szabályozták a ritkítás és az ültetés mértékét, megfojtották a közelükben nőtt dudvát, és felügyeltek az arányokra, hogy az eredeti elrendezés örökre háborítatlan maradjon. Amikor elhullajtották leveleiket, vagy meg akartak szabadulni egy elszáradt ágtól, enzimjeik azonnal hasznos komposzttá porlasztották a holt anyagot. A kertet több mint száz éve alapította Lord Havilbove; leszármazottai, Lord Kanaba és Lord Sirruth folytatták a munkát, és bővítették a parkot irányító genetikai módosítások programját; a jelenlegi Napkirály, Lord Thraym uralkodása alatt pedig sikerült teljesen befejezni a tervet, így most már minden örökre tökéletes és kiegyensúlyozott marad. Nismile ezt a tökéletességet szerette volna megörökíteni.