Hosszú ideig csak a fehér vásznat bámulta, mélyeket lélegzett, és felkészült rá, hogy transzállapotba lépjen. Álmodó elméjéből előszökkenő lelke majd egy pillanat alatt lenyomatot készít különös intenzitású látomásáról a pszichoszenzitív anyagba. Még egy utolsó pillantást vetett a szelíden hullámzó dombokra, az ügyesen elrendezett bozótosra, a pontosan megfelelő szögeket bezáró levelekre — aztán hirtelen lázadó düh hulláma söpört rajta végig, amitől megremegett, összerázkódott, és majdnem felbukott a földön. Ennek a mozdulatlan tájnak, az állandó, steril szépségnek, a kifogástalan és egyedülálló kertnek semmi szüksége nincsen rá, gondolta; már alapvetően olyan változtathatatlan volt, élettelen, saját időtlen és hibátlan ritmusába fagyott kompozíció, akár egy festmény. Irtózatos! Gyűlöletes! Nismile megszédült. Kezét lüktető fejére szorította. Távolról hallotta csak társai meglepett morgását, és amikor felnézett, látta, hogy mindannyian rémülten és csodálkozva merednek a megfeketedett, fortyogó vászonra. Takarjátok el! — kiáltotta, és elfordult. Mindenki egyszerre mozdult; a nyüzsgés közepén Nismile szobormerev alakja állt. Mikor újra meg bírt szólalni, csendesen csak ennyit mondott:
— Közöljétek Lord Thraymmal, hogy nem tudom végrehajtani megbízatását.
Még aznap beszerzett minden szükséges dolgot Dundilmirban, és megkezdte hosszú útját az alföld felé, ki az Iyann-folyó forró árterületére, majd csónakkal a végeérhetetlen, lustán hömpölygő folyón Alaisor nyugati kikötőjébe. Néhány hét várakozás után Alaisorban az Álmok Szigetére, Numinorba induló hajóra szállt. A Szigeten egy hónapot töltött. Aztán helyet talált magának egy zarándokhajón, ami a Zimroel vad kontinensén található Piliplokba tartott. Biztos volt abban, hogy Zimroelben nem csak tökéletességet és eleganciát lel majd. Mindössze nyolc vagy kilenc telepesváros állt itt. A kontinens egész belső területe érintetlen vadon maradt, ahová Lord Stiamot a bennszülött metamorfokat száműzte, miután négyezer évvel ezelőtt végleges győzelmet aratott felettük. A civilizációtól megfáradt ember egy ilyen környezetben talán sikeresebben állíthatja vissza lelke egyensúlyát.
Nismile azt gondolta, Piliplok kis koszfészek lesz, de legnagyobb meglepetésére egy vénséges vén, hatalmas város fogadta, amit valaha őrjítően merev matematikai szabályok szerint terveztek. Ronda volt ugyan, de ez még nem kavarta fel a lelkét, ezért hajón folytatta útját felfelé a Zimr-folyón. Átutazott a bámulatos Ni-moyán, aminek híre még a többi kontinens lakóihoz is eljutott, de itt sem állt meg; egy Verf nevű városban egy ösztönös sugallatnak engedelmeskedve elhagyta a hajót, és bérelt kocsin indult tovább a déli erdőségek felé. Mikor már annyira mélyre hatolt a vadonba, hogy nyomát sem látta a civilizációnak, megállt, és egy gyors folyású, sötét vizű patak mellett kunyhót épített magának. Három évvel ezelőtt hagyta el a Kastély-hegyet. Egész utazása alatt magányosan élt, csak végszükség esetén szólt másokhoz, és egyáltalán nem festett semmit.
Nismile lassan gyógyulni kezdett. Itt minden ismeretlennek és csodálatosnak tűnt. A Kastély-hegyen, ahol az időjárást gépek irányították, örökké lágy tavasz uralkodott, a hamis levegő tiszta volt és friss, és előrelátható időközökben esett az eső. Itt azonban a lehető legmesszebbre került a Tolingar-torlasz szimmetriájátóclass="underline" nedves, nyirkos esőerdő burjánzott körülötte, puhán és lazán cuppogott a talaj, gyakran hömpölyögtek elő ködfelhők és nyújtóztak ködcsápok, gyakran esett az eső, és a növényvilág kaotikus, kusza anarchiában olvadt össze. Nismile alig viselt ruhát, sok kísérletezés és tévedés árán tanulta meg, mik az ehető gyökerek, bogyók és hajtások, és egy saját kezűleg font szákkal kapta el a patakban cikázó karcsú, karmazsinszín halakat. Órák hosszat járta a sűrű dzsungelt, és nemcsak a különös szépségét élvezte, hanem az izgalmat is: vajon visszatalál-e a kunyhójához? Gyakran énekelt hangosan és hamisan — a Kastély-hegyen sohasem dalolt. Néha nekilátott előkészíteni egy vásznat, de aztán mindig üresen tette félre. Értelmetlen, buja szótagokból fabrikált verseket, amiket a karcsún tornyosuló fák és a kibogozhatatlanul összefonódott indáknak skandált. Néha eltűnődött azon, mi történhet Lord Thraym udvarában, vajon felbérelt-e már a Napkirály egy új művészt, aki megfesti a lugas díszítéseit, és a felső-morpini út mellett virágoznak-e mostanában a halatingavirágok. De efféle gondolatok csak ritkán merültek fel benne.
Elvesztette az időérzékét. Négy vagy öt, talán hat hét telt el — honnan is tudhatta volna? —, mire megpillantotta az első metamorfot.
A találkozásra a patak felső részén, egy mocsaras réten került sor, kétmérföldnyire a kunyhótól. Nismile azért ment oda, hogy begyűjtse a sárliliomok lédús, skarlátszín gumóit, amiket általában péppé zúzott és megsütött kenyérnek. Gyökereik mélyre nyúltak, ezért csak úgy tudta kiszedni a növényeket, ha mélyen, egészen vállig beleásott a dágványba, aztán arccal lefelé hevert a földön, és vakon tapogatózott. Sáros képpel, tetőtől talpig nyálkásan egyenesedett fel, kezében egy maroknyi csöpögő gyökeret szorongatva, amikor ijedten tudatosult benne, hogy valaki nyugodtan figyeli úgy tizenkét méter távolságból.
Sohasem látott még metamorfot. Majipoor bennszülött lakóit örökre elűzték Alhanroelről, a legjelentősebb kontinensről, ahol Nismile egész eddigi életét töltötte. Azonban voltak elképzelései arról, hogyan nézhetnek ki, és az idegen biztosan közéjük tartozott: lenyűgözően magas, törékeny csontozatú, sárgás bőrű, éles arcvonású lény volt, beesett szemmel, alig látható orral és szálkás, gumiszerű, világoszöld árnyalatú hajjal. Mindössze egy bőr ágyékkötőt viselt, csípőjén csillogó, fekete fából készített rövid, éles kés lógott. A metamorf egyik nádszálvékony lábát másik sípcsontjára kulcsolta, és félelmetes magabiztossággal egyensúlyozott. Egyszerre tűnt gonosznak és kedvesnek, fenyegetőnek és mulatságosnak. Nismile inkább nem ijedt meg.
— Üdvözöllek — mondta. — Zavar, ha gumókat gyűjtök itt?
A metamorf nem válaszolt.
— Az enyém az a kunyhó a patak mellett. A nevem Therion Nismile. Valaha, amikor még a Kastély-hegyen éltem, lélekfestő voltam.
A metamorf ünnepélyesen figyelte. Megfejthetetlen kifejezés villant át az arcán. Aztán megfordult, és kecses mozdulattal bevetette magát a dzsungel fái közé. Szinte azonnal eltűnt.
Nismile vállat vont, és még néhány sárliliom-gumót kapart elő.
Pár héttel később találkozott egy másik metamorffal, aki akár a múltkor látott példány is lehetett. Ez alkalommal éppen egy indáról húzta le a kérget, amiből bilantoon-csapdát akart készíteni. A bennszülött most sem szólalt meg, csendes jelenésként bukkant fel Nismile előtt, és ugyanazzal a nyugtalanító, egy lábon egyensúlyozó testtartással figyelte. Nismile megint megpróbálta szóra bírni a teremtményt, de alig mondott valamit, az alakváltó nyomtalanul eltűnt, mint egy jelenés.