— Várj! — kiáltott utána Nismile. — Beszélni szeretnék veled! Én… — De megint egyedül maradt.
Pár nappal később éppen tűzifát gyűjtött, amikor újra arra lett figyelmes, hogy valaki figyeli. Azonnal megszólította a metamorfot.
— Fogtam egy bilantoont, és éppen meg akarom sütni. Ennyi húsra egyáltalán nincsen szükségem. Megosztanád velem a vacsorámat?
A metamorf mosolygott — Nismile legalábbis mosolynak vélte azt a rejtélyes arcmozdulatot, bár akármi más is lehetett volna —, majd talán válaszképpen megdöbbentő változáson ment át. Nismile tükörképévé változtatta magát, zömök, izmos alakká, akinek sötét, átható tekintete és vállig érő, fekete haja volt. Nismile zavartan pislogott és egész testében megborzongott, de amint összeszedte magát, elmosolyodott. Az utánzás bizonyára a kommunikáció egyik formája, gondolta.
— Csodálatos! El sem tudom képzelni, hogyan csinálod! — Intett az alakváltónak. — Gyere! Legalább másfél óra, mire a bilantoon elkészül, és addig nyugodtan beszélgethetünk. Megérted a beszédünket, ugye? Ugye? — Végtelenül bizarr élmény volt saját tükörképével beszélgetni. — Mondanál valamit? Áruld el nekem: van valahol a közelben egy metamorf település? Akarom mondani, piurivar — helyesbített, mert eszébe jutott az a név, amit a metamorfok használtak saját maguk megnevezésére. — Hm? Sok piurivar él a dzsungelben? — Nismile megint mutogatott. — Gyere velem a kunyhómhoz, és meggyújtjuk a tüzet. Nincsen nálad bor, igaz? Azt hiszem, ez az egy hiányzik, a jó erős bor, a zamatos fajta, amit Muldemarban készítenek. Valószínűleg soha többé nem iszom ilyesmit, de hát Zimroelben is készítenek bort, nem igaz? No? Megszólalnál végre? — De a metamorf talán vigyornak szánt grimasszal válaszolt, ami visszataszítóvá és idegenné torzította a Nismile-arcot; aztán egy szempillantás alatt visszaváltozott eredeti alakjába, és nyugodt, szinte súlytalan léptekkel elsétált.
Nismile még egy darabig abban reménykedett, hogy a metamorf visszatér egy flaska borral, de nem látta többé. Különös teremtmények, gondolta. Talán megharagudtak rá, amiért a területükön táborozott? Vagy attól félnek, hogy az ember-telepesek hullámának előfutára csupán, és ezért megfigyelés alatt tartják? Furcsamód nem érezte magát veszélyben. A metamorfokat általában rosszindulatúaknak tartották, és valóban nyugtalanító, idegen, kifürkészhetetlen lények voltak. Rengeteg történet terjengett a metamorfokról, akik feldúlták az elhagyatott vidékeken épített emberi településeket, és az alakváltók nyilván keserű gyűlöletet tápláltak azokkal szemben, akik elfoglalták a világukat, kisemmizték és a dzsungelekbe száműzték őket; de Nismile jóakaratú embernek tartotta magát, aki mindössze háborítatlanul akarta élni az életét, és sohasem okozott kárt senkinek. Hátha a metamorfok kényes érzékükkel megérzik az ártalmatlan szándékait. Bárcsak a barátjukká fogadnák! A hosszú magány után társalgásra vágyott, és biztosan nagy kihívás, de hatalmas élmény lehet eszmecserét folytatni ezzel a különös néppel — talán még le is festhetné egyiküket. Az utóbbi időben újra felmerült benne, hogy visszatér a művészethez, még egyszer átéli az alkotó pillanat eksztázisát, amikor a lelke megérinti a vásznat, és olyan képekkel tölti meg, amiket csak ő képes megformálni. Nismune már nem az a boldogtalan ember volt, aki elmenekült a Kastély-hegyről, és ez biztosan meglátszana a munkáiban is. A következő pár napban szónoklatokat gyakorolt, amikkel a metamorfok bizalmát akarta elnyerni, hátha legyőzi különös félénkségüket, ami minden kapcsolatfelvételt megakadályozott. Idővel, gondolta, megszoknák jelenlétét, megszólalnának, elfogadnák meghívását és együtt ennének vele, aztán esetleg modellt állnának…
Azonban a következő napokban egyetlen metamorfot sem látott. Az erdőben kóborolt, reménykedve kukkantott be a sűrű bozótosba, a ködlepte fák közé, de senkit sem talált. Túlzott tolakodásával elijesztette őket — ennyit a szörnyeteg metamorfok rosszindulatáról! —, és idővel már nem is reménykedett további kapcsolatfelvételben. Addig nem hiányolta a társaságot, amíg lehetősége sem volt a beszélgetésre, de a tudat, hogy a közelben értelmes lények élnek, elviselhetetlenné fokozta a magányt.
Néhány héttel az utolsó találkozás után, egy nyirkos, meleg napon Nismile éppen a természetes kőgát mögött csillogó, hűvös és mély tóban fürdött, félmérföldnyire a kunyhótól, amikor sápadt, vékony alak rontott át a part kéklevelű bokrainak lugasán. Nismile négykézláb mászott ki a vízből, és a sziklák alaposan felhorzsolták a térdét.
— Várj! — kiáltotta. — Kérlek… ne félj… ne menj… — Az alak eltűnt, de Nismile, aki kétségbeesett elszántsággal csörtetett a bozótosban, pár perc múlva újra megpillantotta. Éppen egy hatalmas, élénkpiros kérgű fának támaszkodott óvatosan.
Nismile ámultan torpant meg, mert az idegen nem metamorf volt, hanem egy ember nő.
Karcsú, fiatal és meztelen teremtés — aranybarna haja dús, válla keskeny, apró keble hetykén ágaskodott, fényes szeme játékosan csillant. Mindent együttvéve nem tűnt félénknek, inkább látszott egy erdei szellemnek, aki láthatóan élvezte, hogy sikerült rávennie erre a kis hajszára. Míg Nismile tátott szájjal bámulta a lányt, az komótosan végigmérte, és tiszta, csengő hangon felkacagott.
— Csupa horzsolás és tüske vagy! — mondta. — Nem tudsz ügyesebben futni az erdőben?
— Nem akartam, hogy megszökjél.
— Ó, nem akartam messzire menni. Figyeltelek már egy ideje, mielőtt észrevettél volna. Te vagy az a férfi, aki a kunyhóban lakik, igaz?
— Igen. És te… hol laksz?
— Imitt és amott — mondta a lány könnyedén.
Nismile csodálkozva méregette. Szépsége lenyűgözte, szemérmetlensége bámulatba ejtette. Akár érzékcsalódás is lehet, gondolta. Honnan jött? Mit keresett egy magányos és meztelen emberi lény ebben az ősi dzsungelben?
Emberi lény?
Természetesen nem az, ébredt rá Nismile a valóságra. Olyan hirtelen, éles fájdalmat érzett, mint a gyermekek, akik megszereztek egy régen áhított kincset az álmukban, és csak akkor szembesülnek a szomorú valósággal, amikor kipirultan felébrednek. Nismile-nek eszébe jutott, milyen könnyedén utánozta a metamorf, és megértette a lehangoló igazságot: ez is csak móka, álarcosbál. Alaposan végigmérte a lányt, a metamorf személyiségjegyeket kereste, a szemfényvesztés apró rezzenését, a pengeéles arcélek és a beesett szemek nyomát a vidáman szemtelen arc mögött. Minden porcikájában meggyőzően emberinek tűnt. De mégis… mekkora esélye van annak, hogy saját fajtájával találkozzon itt, mennyivel valószínűbb, hogy a lány csupán egy alakváltó, egy csaló…
Nem akarta elhinni. Úgy döntött, szándékosan bizalmat szavaz neki, hátha a lány ettől tényleg azzá válik, aminek látszik.
— Mi a neved? — kérdezte.
— Sarise. És a tied?
— Nismile. Hol élsz?
— Az erdőben.
— Tehát innen nem messze van egy emberi település?
A lány vállat vont.
— Egyedül élek. — A férfi felé lépett, aki érezte, megfeszülnek az izmai, görcsbe rándul a gyomra, mikor a másik testközelbe ért, mintha a bőre is lángra kapott volna… és a lány gyengéden végigsimított a karján és mellkasán díszelgő horzsolásokon.
— Nem fáj?
— Kezd sajogni. Meg kellene mosakodnom.