— Igen. Menjünk vissza a tóhoz. Tudok egy jobb utat. Gyere utánam!
Alany félrehúzta az egyik sűrű páfránybokor leveleit, mire előtűnt egy keskeny, láthatóan gyakran használt ösvény. Kecsesen nekiiramodott. Nismile rögtön mögötte szaladt, és önfeledten gyönyörködött könnyed mozgásában és a hátán meg a fenekén feszülő izmok játékában. Egy pillanattal utána ugrott fejest a tóba, és mindketten boldogan lubickoltak. A hideg víz jótékonyan hűsítette a nyilalló vágásokat. Mikor kimásztak, feltámadt benne a késztetés, hogy magához húzza és átölelje a lányt, de nem merte megtenni. Elterültek a mohával borított parton. A lány kajánul pillantott rá.
— Nincs messze a kunyhóm — szólalt meg Nismile.
— Tudom.
— Szeretnéd meglátogatni?
— Majd máskor, Nismile.
— Rendben. Majd máskor.
— Honnan származol? — kérdezte a lány.
— A Kastély-hegyen születtem. Tudod, hol van? Lélekfestő voltam a Napkirály udvarában. Tudod, mi az a lélekfestés? Egy érzékeny vászon kell hozzá, és az elme maga, és… meg is tudom mutatni. Le tudnálak festeni, Sarise. Közelebbről megvizsgálom a témát, megragadom a tudatommal, aztán transzállapotba kerülök… szinte olyan, mintha éberen álmodnék, és utána mindazt, amit láttam, átalakítom és feldobom a vászonra, egyetlen gyors lobbanásban kapom el az igaz valóját… — Szünetet tartott. — Legjobban akkor tudnám megmutatni, ha festenék rólad egy képet.
Úgy tűnt, hogy a lány alig hallotta, amit beszélt.
— Nismile, szeretnél megérinteni?
— Igen. Nagyon.
A vastag, türkizkék moha olyan volt, mint egy szőnyeg. Sarise a férfi mellé hemperedett, és Nismile keze a teste felett lebegett egy pillanatig, aztán habozott, hiszen biztos volt benne, hogy a lány metamorf, és perverz alakváltó játékot játszik vele. Évezredek megörökölt gyűlölete és rettegése tolult fel benne. Félt megérinteni a lányt, hátha olyan nyirkos és visszataszító a bőre, mint amilyennek egy metamorf bőrét képzelte, esetleg alakot vált, és abban a pillanatban, amint átöleli, idegen teremtménnyé változik. A lány lehunyta a szemeit, szája résnyire nyílt, nyelve kígyónyelvként ficánkolt ajkai között: várt. Nismile rettegve kényszerítette a kezeit, hogy végigsimítsanak a lány mellein. De forró teste csak a vágytól remegett, ahogyan az fiatal ember-nőknél szokás, már amennyire ennyi év magány után fel tudta idézni. A lány apró, halk sikollyal a férfi karjaiba fészkelte magát. Egy rémítő pillanatra Nismile lelki szemei előtt feltűnt egy esetlen, hosszú lábú, orr nélküli metamorf, de vadul elhessegette a gondolatot, és teljesen megadta magát a lány hajlékony, életerős testének.
Utána még hosszú ideig hevertek egymás mellett csendben, szótlanul, egymás kezét szorongatva. Még akkor sem mozdultak, mikor lágy záporeső áztatta őket, hagyták, hadd mossa le róluk a szapora, élesen szúró cseppek az izzadságot. Nismile végül kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lány kíváncsian nézi.
— Le akarlak festeni — mondta neki.
— Nem.
— Nem most. Holnap. Ellátogatsz a kunyhómba, és…
— Nem.
— Évek óta nem próbáltam festeni. Újra akarom kezdeni. És nagyon szeretnélek lefesteni téged.
— Nagyon szeretném, ha nem festenél le — válaszolta a lány.
— Kérlek.
— Nem — mondta Sarise lágyan. Oldalra hengeredett és felállt. — Fesd le a dzsungelt. A tavat. De engem ne, Nismile, rendben van? Rendben?
A férfi boldogtalan kézmozdulattal beleegyezését adta.
— Most itt kell hagynom téged — mondta a lány.
— Elárulod, merre laksz?
— Már elárultam. Itt és ott. Az erdőben. Miért kérdezel tőlem ilyeneket?
— Újra meg akarlak találni. Ha eltűnsz, honnan tudom majd, hogy merre keresselek?
— Én tudom, hol találhatlak meg téged — mondta a lány. — Ez éppen elég.
— Eljössz holnap? A kunyhómhoz?
— Azt hiszem, igen.
Nismile megragadta a kezét, és maga felé húzta a lányt. De most ő tűnt tépelődőnek, távolinak. A lány csupa titok volt. A nevén kívül semmit sem árult el magáról. A férfi nehezen hitte, hogy magányosan, kénye-kedve szerint vándorol a dzsungelben; ennyi idő alatt csak rábukkant volna egy emberi településre a közelben. A legvalószínűbb magyarázat még mindig ugyanaz volt — a lány alakváltó, aki ki tudja, miért kalandba bonyolódott egy emberrel. Minden porcikája tiltakozott az ötlet ellen, de volt annyira racionális, hogy ne vesse el maradéktalanul. De a lány úgy nézett ki, úgy viselkedett, mint egy ember, még a tapintása sem különbözött. Mennyire tudtak átváltozni ezek a metamorfok? Hirtelen kísértés támadt benne, hogy nyíltan rákérdezzen a dologra, de ez ostobaság lett volna; eddig sem válaszolt semmire, szóval erre biztosan nem mondana semmit. Inkább megtartotta magának a kétségeit. A lány gyengéden kiszabadította a kezét a szorításából, könnyed csókot lehelt az ajkára, a páfrányokkal szegélyezett ösvény felé lépett, majd el is tűnt.
Nismile egész másnap a kunyhójában várakozott. A lány nem jött. Ez nem lepte meg túlságosan. Találkozásuk álom volt csupán, a fantázia játéka, egy téren és időn túli közjáték. Nem számított rá, hogy valaha még látja a lányt. Estefelé előkeresett egy vásznat a magával hozott csomagból, aztán felállította. Esetleg megfesthetné a kunyhóból látható tájat, gondolta, amikor az alkonyat lilára színezi az erdő felett az eget. Sokáig tanulmányozta a vidéket, próbálta megragadni a függőlegesen nyújtózkodó, karcsú fák látványát a vízszintesen burjánzó, dús, sárgás bogyókkal terhes bozótos felett, végül lehajtotta a fejét, és inkább elcsomagolt. Semmi olyasmit nem látott, amit érdemes lett volna megörökíteni. Talán reggel elgyalogol felfelé, a réten túl, gondolta, ahol egy hatalmas szikla mély hasadékából rugalmas dárdákra emlékeztető, húsos, vörös színű levelek sarjadtak: talán az némileg ígéretesebb helyszínnek bizonyul.
De reggel mindenféle kifogásokkal halogatta az indulást, délután pedig már késő lett volna nekivágni az útnak. Inkább a kertnek kinevezett kis földdarabon dolgozgatott — elkezdte átültetni azokat a bokrokat, amiknek a gyümölcseit vagy leveleit meg szokta enni —, és ezzel órákra lefoglalta magát. Késő délután tejfehér köd ereszkedett az erdőre. Bement a kunyhóba — és pár perccel később valaki megkocogtatta az ajtót.
— Már egészen feladtam a reményt — mondta a lánynak.
Sarise homloka és szemöldöke nedvességtől csillogott. A köd, gondolta Nismile… vagy végigtáncolta az ösvényt.
— Megígértem, hogy eljövök — mondta a lány lágyan.
— Tegnap.
— Ma van tegnap — mondta Sarise nevetve, és egy palackot húzott elő köpönyege rejtekéből. — Szereted a bort? Találtam egy keveset. Jó messzire kellett mennem érte. Tegnap.
Szürke színű újbor volt, ami bizsergetően csípte a nyelvet. A palackon nem volt címke, de Nismile a Kastély-hegyen ismeretlen, zimroeli bornak vélte. Az egész üveget elpusztították. Nismile többet ivott, mint a lány — aki újra meg újra telitöltötte a férfi csészéjét —, és amikor mind elfogyott, kitántorogtak a szabadba, és a nyirkosságtól hűvös patakparton szeretkeztek, majd mindketten elszenderedtek. A lány ébresztette fel és fektette az ágyába valamikor éjfél után. Az éjszaka hátralevő részét szorosan egymáshoz simulva töltötték, és reggel úgy tűnt, hogy a lány maradni szándékozik. Elmentek a tóhoz, és úszással kezdték a napot, majd megint szeretkeztek a türkiz mohaágyon; utána a lány azokhoz az óriási, vörös kérgű fákhoz vezette, ahol először megpillantották egymást, és egy, az óriási ágak egyikéről lehullott hatalmas, sárga gyümölcsöt mutatott neki. Nismile kétkedve nézte. A gyümölcs kettévált az ütődéstől, és látszott vörös, mustárszerű, nagy, csillanó fekete magvakkal pettyezett belseje.