Nap nap után, hét hét után szállt a feledésbe, és az évszakok nélküli birodalomban nehéz feladatnak tűnt számon tartani az idő múlását. Talán egy hónap telt el, talán hat. Senki mással nem találkoztak. A lány szerint az erdő tele volt metamorfokkal, de biztos távolságban maradtak tőlük, és Sarise abban reménykedett, most már örökre békén hagyják őket.
Az egyik délután, a szakadatlanul szitáló esőben Nismile elment megnézni a csapdákat, és amikor egy óra múlva visszatért, azonnal érezte, valami nincsen rendben. Amikor a kunyhó közelébe ért, négy metamorf bukkant elő. Biztosan tudta, hogy egyikük Sarise, de nem bírta megmondani, melyikük.
— Várjatok! — kiáltotta, mikor elhaladtak mellette. Utánuk rohant. — Mit akartok tőle? Engedjétek el! Sarise? Sarise? Kik ezek? Mit akarnak?
Az egyik metamorf enyhén megrezzent, és a férfi meglátta a barna hajú lányt, de csak egy pillanatra — aztán megint csak négy metamorf siklott kísértetként a dzsungel mélye felé. Egyre jobban rákezdett az eső, és hamarosan súlyos ködfelhő takart el mindent. Nismile megállt a tisztás szélén, hallgatózott, hátha hangokat hall az eső kopogásán és a patak csobogásán túl. Egyszer mintha zokogás vagy fájdalmas kiáltás harsant volna, de ezek az erdő neszei is lehettek. Nem követhette a metamorfokat az áthatolhatatlanul vastag, fehér ködfelhőbe.
Soha többé nem látta Sarisét, és más metamorfot sem. Amikor a magány teljesen elviselhetetlenné vált, egy ideig alakváltókat keresett az erdőben, hogy sorban legyilkolja őket saját fényes tőreikkel. De senkivel sem találkozott, és lassan megértette, hogy vesztegzárban él. Nem csupán a lánytól tartották távol — ha még élt egyáltalán —, hanem a teljes metamorf társadalomtól. Ekkor úgy érezte, nem tud tovább itt, a patak menti tisztáson élni. Összetekerte a lányról készített festményeit, óvatosan lebontotta kunyhóját, és megkezdte a civilizációba vezető hosszú, veszélyes útját. Egy héttel ötvenedik születésnapja előtt érkezett meg a Kastély-hegyre. Távolléte alatt Lord Thraym Pontifex lett, és Lord Vildivar, az új Napkirály kevéssé rokonszenvezett a művészetekkel. Nismile a Stee partján bérelt műhelyt, és újra festeni kezdett. Az emlékezetére hagyatkozva sötét, nyugtalanító őserdei jeleneteket alkotott, és gyakran rejtett a háttérbe bujkáló metamorfokat. Ez a művészet sohasem lehetett túlzottan népszerű Majipoor boldog világán, ezért kezdetben kevés vásárlója akadt. De kis idő múlva munkái felkeltették a napsütéses békébe és a tökéletes arányokba belefáradt Qurain hercegének a figyelmét. A herceg patronálásával Nismile divatossá vált, és életének későbbi időszakában már minden műve vevőre talált.
Széles körben utánozták, de sohasem tökéletesen, és ez sok esszé meg önéletrajzi tanulmány témájává vált.
— A festményei olyan különösek, féktelenek — mondta neki egy tudós. — Talán kifejlesztett egy módszert, amivel az álmokat is fel tudja használni?
— Csak az emlékeimből dolgozom — mondta Nismile.
— Ha megengedi… bizonyára fájdalmas emlékekből.
— Egyáltalán nem — válaszolta Nismile. — Az összes festményem azért készült, hogy feleleveníthessem az öröm, a szerelem idejét, életem legboldogabb és legértékesebb pillanatait. — És amikor a látogató mögé nézett, mintha távoli, puha, vastag ködöt látott volna, ami a kúszónövények gubancos hálójában fuldokló magas, karcsú fák között örvénylett.
VII. BŰN ÉS BŰNHŐDÉS
Ez a lelet a korai időket idézte, amikor Hissune megkezdte a Lélektároló felderítését. Megint Thesme és a ghayrog története jut eszébe, egy másik őserdei románc, egy ember és egy idegen szerelme. A hasonlóságok azonban csak felszínesek, hiszen ők más személyiségek voltak, akik teljesen különböző körülmények között találtak egymásra. Hissune úgy érzi, sikerült egészen jól megértenie Therion Nismilét, a lélekfestőt — akinek néhány műve, mint megtudta, még mindig megtalálható Lord Valentine Kastélyának képcsarnokaiban —, de a metamorf továbbra is rejtély számára, valahogy úgy, mint Nismile számára lehetett. Megnézi a katalógusban, vajon akad-e felvétel metamorf lelkekről, de nem lepődik meg, amikor egyet sem talál. Talán maguk az alakváltók tagadják meg a részvételt, esetleg a készülékek képtelenek rögzíteni elméjük kisugárzását, vagy egyszerűen csak ki vannak tiltva az archívumból? Erről Hissune nem tud semmit, és nem is tud utánanézni. Az idő, mondogatja magában, majd minden kérdést megold. Eközben még mindig rengeteg felderítésre váró dolog vár rá. Például az Álmok Királyának mesterkedései — ezekről is sokkal többet kellene megtudnia. A Barjazidok leszármazottainak évezredek óta ugyanaz a feladatuk: korbácsként sújtanak le a bűnösök alvó elméjére. Hissune szeretné tudni, hogyan megy ez. Feltúrja az archívumot, és a jószerencse rövidesen egy törvényen kívüli lelket pottyant az ölébe, aki hiábavalóan kereskedőnek álcázta magát Stee városában…
Megdöbbentően könnyű volt elkövetni a gyilkosságot. Apró Gleim a nyitott ablaknál állt, Vugel fogadójának egyik kicsi, emeleti szobájában, ahová Haligome-mal megbeszélték a találkozót. Haligome a heverő mellett ácsorgott. A beszélgetés nem alakult valami fényesen. Még egyszer megkérte Gleimet, hogy gondolja át a dolgokat. Gleim vállat vont.
— Csak az időnket vesztegetjük — mondta. — Nem tudom, érdemes-e egyáltalán foglalkoznom az ügyeddel.
Abban a pillanatban Haligome úgy érezte, Gleim az egyetlen, aki közte és a megérdemelt, nyugodalmas élet között áll, Gleim az ellensége, végzete, üldözője. Haligome elindult a férfi felé, olyan nyugodtan, hogy a másik a legkevésbé sem gyanakodott rá, aztán hirtelen mozdulattal áttaszította az ablakpárkányon.
Gleim döbbentnek tűnt. Egy meglepően hosszú pillanatig mintha a levegőben lebegett volna, aztán zuhanni kezdett, a fogadó mellett kanyargó, gyors sodrású folyó felé, alig csobbant, amikor a vízbe csapódott, és máris elragadták a hullámok, sebesen sodorták a Kastély-hegy távoli előhegyei felé.
Haligome úgy bámulta a kezét, mintha most nőtt volna ki a csuklójából. El sem hitte, hogy valóban megtette. Újra látta magát, amint Gleim felé lép — felmerült előtte a férfi arca is, ahogy zavart arccal zuhant lefelé — megint végignézte, ahogyan eltűnik a sötét folyóban. Gleim valószínűleg már meghalt. Ha nem, akkor perceken belül halott lesz. Haligome tudta, hogy a partra mosott hullát előbb vagy utóbb megtalálják Canzilaine vagy Perimor szikláinál, és rájönnek, hogy ő az a kereskedő Gimkandale-ből, akinek a múlt héten, tíz napja nyoma veszett. De vajon találnak bármi olyasmit, amiért gyilkosságra gyanakodnának? A gyilkosság igen ritka bűntény. Gleim ki is eshetett az ablakból. Vagy kiugorhatott. Még ha sikerülne rájönniük arra — az ég tudja, miképpen —, hogy Gleim nem önként ment a halálba, mivel tudnák bebizonyítani, hogy Vugel fogadójának ablakából lökte ki egy Sigmar Haligome nevű férfi, aki Stee-ből érkezett? Erre senki sem képes, nyugtatta magát Haligome. De ez a helyzet alapvető igazságán nem változtatott: Gleimet megölték, és ő a gyilkosa.