— Tudják, én öltem meg. Kilöktem egy ablakon, amikor Vugelben voltam. — Milyen könnyen kicsúszna a száján, ha egy percre ellanyhulna a figyelme!
Gondolt arra is, hogy elzarándokol a Szigetre, és megtisztítja a lelkét. Talán később: nem most, amikor minden éber pillanatát üzleti ügyeinek kell szentelnie, különben összeomlik a cége, és családja azonnal a legmélyebb nyomorba zuhan. Az is eszébe jutott, mi történne, ha vallomást tenne, és gyorsan egyezséget kötne a hatóságokkal, hogy üzleti ügyei félbeszakítása nélkül megbűnhődjön azért, amit tett. Esetleg bírságot fizetne — de megengedhetne magának egy ekkora kiadást? És egyáltalán, ilyen könnyen megúszná? De végül nem tett semmit, csak megpróbálta elhessegetni a gyilkosság emlékét, és a megoldás nagyjából egy hétig működött is. Aztán megkezdődtek az álmok.
Az első csillagnap éjszakáján érkezett, a nyár második hetében, és Haligome azonnal tudta, hogy ez sötét és fájdalmas üzenet lesz. A harmadik alvásfázisában volt, az éjszaka legcsendesebb óráiban, mielőtt még az elme a hajnali, könnyedebb fázisba lépne, és azt álmodta, hogy csillogó, csúszós, sárga, őrlő és vonagló fogakkal borított mezőn sétál. A levegőnek undorító mocsárszaga volt, színébe riasztó, szürkés árnyalat keveredett, az égből nyúlós, nyershús-szerű anyagból font kötelek csüngtek le, melyek néha hozzáértek arcához vagy a kezéhez, és égő, lüktető, ragadós nyomokat hagytak. Fülében a rosszindulatú üzenet feszült némasága csengett, amitől az az érzése támadt, hogy valaki túl feszesre húzta a világot tartó zsinórokat. A távolból gúnyos kacaj hallatszott. Elviselhetetlenül ragyogó fény perzselte az égboltot. Haligome lassan a tudatára ébredt, hogy egy szájvirág belsejében áll — egyike volt azoknak a távoli Zimroelből származó, iszonyatos, húsevő növény-szörnyetegeknek, amelyeket egy különleges bemutatón már látott egyszer a Kinniken Pavilonban. De míg azok mindössze három, legfeljebb négy méter átmérőjű növények voltak, ez itt akkorának látszott, mint egy egész falu, ő pedig csapdába esett, éppen a magtokban, és olyan gyorsan kellett rohannia, ahogy csak tudott, nehogy lecsússzon a kíméletlenül őrlő fogak közé.
Így lesz hát, gondolta, miközben odafent lebegve szemlélte az álmát, és mogorván a történteken töprengett. Ez az első üzenet, és az Álmok Királya ezentúl folyamatosan kínozni fogja.
Nem volt menekvés. A fogakban szemek pislogtak, és Gleim szemei voltak, Haligome pedig csak kúszott a földön, meg-megcsúszott, és szakadt róla a víz, aztán előrebukott és végigbukfencezett a könyörtelen fogak kupacán, amelyek azonnal a kezébe martak, és amikor újra talpra kászálódott, látta, hogy a véres kéz már nem a sajátja, hanem Gleim fehér keze, nem is illik a csuklójához. Aztán újra lezuhant, és megint a húsába martak a fogak, és váratlanul átalakult valamelyik testrésze, aztán megint, megint, megint, és ő csak rohant tovább, zokogott és nyögdécselt, félig Gleim volt, félig Haligome, egészen addig, amíg fel nem riadt álmából. Lassan eljutott a tudatáig, hogy az ágyában ül, remegve, izzadságtól lucskosan, és úgy szorítja döbbent felesége combját, mintha az valami mentőkötél lenne.
— Ne csináld — mormogta az asszony — Fáj. Mi az? Mi történt?
— Egy nagyon… szörnyű… álom.
— Egy üzenet? — kérdezte a nő. — Igen, csak az lehetett. Érzem az izzadságod szagából. Ó, Sigmar, mi volt ez?
Haligome megvonta a vállát.
— Rosszat ettem. Biztosan a tengeri sárkány húsától van, túl száraz volt, túl öreg…
Bizonytalan mozdulatokkal kikászálódott az ágyból, és töltött egy kis bort, ami némileg megnyugtatta. Felesége végigcirógatta, és felitatta lázas homlokáról a verítéket, aztán átölelte, amíg meg nem nyugodott egy kicsit, de Haligome nem mert újra elaludni, ezért egészen hajnalig éberen feküdt, és csak bámult bele a sötétségbe. Az Álmok Királya! Szóval így érte utol a büntetés. Komoran végiggondolta a dolgot. Mindig is azt hitte, hogy az Álmok Királya csak a gyermekek riogatására kitalált mese. Igen, igen, azt beszélték, a Király Suvraelben él, a rangot a Barjazid család birtokolja örökletesen, és az alattvalóival együtt az álmodók bűneit fürkészik az éjszakában, és ha rábukkannak a hitvány lelkekre, megkínozzák őket — de valóban így van ez? Haligome még soha nem találkozott olyan emberrel, aki az Álmok Királyától kapott volna üzenetet. Talán egyszer maga az Úrnő üzent neki, legalábbis így hitte, de nem volt benne biztos, és az teljesen más volt, mint a mostani. Az Úrnő egyszerű látomásokkal ajándékozta meg az embereket. Azt tartották, hogy az Álmok Királya valódi fájdalmat is tud okozni — de hogyan tarthatná szemmel az egész bolygót, ahol több milliárd polgár nyüzsög, és közülük bizony nem mindenki feddhetetlen?
Valószínűleg csak emésztési zavar lehetett, nyugtatgatta magát.
Amikor a következő két éjszaka nyugalmasan telt, lassan maga is kezdte elhinni, hogy az egész nem volt több véletlen furcsaságnál. Végül is a Király lehet mesebeli alak. De kettednap újabb semmi mással össze nem téveszthető álomüzenetet kapott.
Ugyanaz a halkan csendülő hang. Ugyanaz az álomföldet megvilágító, tüzesen vakító fény. Képek Gleimről; kacagás; visszhang; a kozmosz szerkezete összehúzódott és feldagadt; szellemét szörnyű kábulat kavarta fel, és zavartan szédelgett. Haligome nyöszörgött. Felkapta a fejét a párnáról és levegőért kapkodott. Nem mert felébredni, hiszen amint felriad, a felesége rögtön észreveszi, milyen zavart, és elküldené egy álomfejtőhöz, ami viszont lehetetlen. Minden jobb álomfejtő azonnal rájönne, hogy egy bűnözővel olvasztotta össze a lelkét, és akkor mi történne vele? Addig szenvedett a rémálomtól, amíg annak meg nem gyengült az ereje, és csak ezután ébredt fel. Egészen virradatig erőtlenül, remegve hevert.
Ez volt a kettednapi rémálom. A négynapi sokkal rosszabb volt: Haligome a magasban szárnyalt, aztán lezuhant, a Kastély-hegy legmagasabb, jéghideg, lándzsaszerű csúcsa nyársalta fel, és órákon keresztül hevert ott, míg Gleim-arcú gihorna-madarak tépték fel a hasát, és lángoló ürülékükkel bombázták vérző sebeit. Ötnapon egészen jól aludt, bár végig feszülten várta, közeledik-e az álom. Csillagnapon sem kapott álomüzenetet. Napkorong Napján azt álmodta, alvadt vértengerben úszik, fogai meglazultak, és ujjai rongyos tésztacsíkokká változtak. Holdnapon és Másodnapon kevésbé voltak szörnyűségesek a víziók, de attól még irtózatosak maradtak. Tengernap reggelén a felesége nem halogatta tovább a dolgot.
— Az álmaid nem enyhülnek, Sigmar — mondta. — Mit tettél?
— Mit tettem volna? Semmit!
— Érzem, hogy éjszakáról éjszakára egyre gyötrelmesebbek az álmaid.
Haligome vállat vont.
— Valaki elrontott valamit a világot irányító hatalmasságoknál. Biztosan véletlenül történik az egész: a pendiwane-i gyerekmolesztálónak szánt álmokat egy Stee-ben élő, műszerekkel ügynökösködő embernek küldték. Előbb vagy utóbb észreveszik a tévedést, és végre békén hagynak.