De Miklan Forb álcája mégis kilenc hónapra biztosította a nyugalmat. Kevéske megtakarított pénzéből jegyet vett a lejtőn lejjebb épült Poroszkába, ahol Degrail Gilalinná változott, és a helyi herceg birtokán heti tíz koronát keresett madárfogóként. Öt hónapra megszabadult a kínzásoktól, egészen addig az éjszakáig, amikor álmában meghallotta a ropogó csendet, aztán egy univerzumon hídként átívelő, testetlen szemekből álló boltívet látott, és mindegyik szem őt figyelte. A Glayge-folyón Makroprosoposba hajózott, ahol egy hónapig Ogvorn Brill néven élt bántatlanul, míg egy napon a torkában szőrszálakként burjánzó, tüzes fémkristályokról nem álmodott. A száraz belföldeket a Sisivondal piacvárosába tartó karaván tagjaként szelte át, és ez az utazás tizenegy hónapig tartott. Az Álmok Királya a hetedik hónapban bukkant rá, és egy éjszaka Haligome sikoltozva zuhant bele egy sűrű korbácslevél-bozótosba, de ez már több volt egy egyszerű álomnál, mert véresen, feldagadt testtel szabadult a növények közül, és el kellett vinni a következő faluba gyógyszerekért. Utastársai tudták, hogy üzeneteket kap a Királytól, ezért otthagyták egyedüclass="underline" de végül eljutott a szürke, egyszínű Sisivondalba, ami annyira különbözött a Kastély-hegy ragyogó városaitól, hogy minden reggel felzokogott a látványtól. Ennek ellenére hat hónapig lakott itt gond nélkül. Aztán visszatértek az álmok, és nyugat felé hajszolták, kilenc városon és rengeteg személyiségen keresztül, egy hónapot itt töltött, hat hetet ott, míg végül ki nem kötött a tengerparti Alaisorban, ahol a dokkok menti piacon halakat belező Badril Maganorn bőrébe bújva egy évig teljes nyugalomban élhetett. Rossz előérzete dacára hagyta, hogy ismét felpislákoljon benne a remény: a Király lezárta az ügyét. Már a hazatérés lehetőségén is töprengett, vissza a majdnem négy éve elhagyott Steebe, régi életébe. Nem volt elég négy év büntetés egy megfontolatlanul elkövetett, majdhogynem véletlen bűntettért?
Nyilvánvalóan nem. Második évének kezdetét töltötte Alaisorban, amikor a koponyacsontja mögött megérezte az álomüzenet ismerős, semmivel össze nem téveszthető dobolását, és olyan álmot kapott, amelyhez képest az eddigiek gyerekes színielőadásnak tűntek. Suvrael kopár pusztaságában kezdődött, ahol egy sziklákkal csipkézett hegycsúcson állt, és egy sigupafákkal benőtt, kiszáradt, elátkozott völgyre nézett. A hely kisugárzása tíz mérföldes körzetben minden élőlényt elpusztított, még az óvatlan madarakat és a vastag, lekonyuló ágak felett repkedő rovarokat is. A völgyben feleségét és gyermekeit pillantotta meg, akik egyenesen a kiszáradt fák felé tartottak; futva megindult feléjük a melaszként tapadó homokban, amikor a fák megmozdultak és bólintottak, és szeretteit elnyelte a sötét ragyogás, felbuktak és nyomtalanul eltűntek. De ő csak rohant tovább, míg el nem érte a félelmetes területet. Könyörgött a halálért, de ő volt az egyetlen, akire nem hatott a fák hatalma. Besétált közéjük, mindegyik magányosan, a többitől távol állt, semmi sem nőtt a törzsek között, se bokrok, se indák, se fűtakaró, az egész egy hosszú, ronda, levelüket vesztett fák alkotta sánc volt a semmi közepén. Ennyi volt az egész álom, de sokkal félelmetesebb mondanivalót sugallt, mint bármelyik groteszk vízió, amit eddig látott, és így folytatódott tovább. Haligome kétségbeesetten, magányosan kóborolt a sivár fák között, mintha csak levegőtlen űrben lebegne, és mire felébredt, arca megráncosodott, szemei idegesen rebegtek, mintha csak tucatnyi évet öregedett volna éjszaka és hajnal között.
Végérvényesen elbukott. Elszaladni haszontalan — elbújni hiábavaló. Mostantól mindörökre az Álmok Királyához láncolta a sors.
Elhagyta az erő, amivel időszakos menedékhelyein állandóan új életeket és személyazonosságokat teremtett magának. Mikor a nappali világosság kimosta elméjéből az erdei álom szörnyűségét, az Úrnő Alaisorban emelt templomához támolygott, és engedélyt kért egy zarándoklatra az Álom-szigetre. Sigmar Haligome néven mutatkozott be. Mi rejtegetnivalója maradt még?
Természetesen elfogadták a jelentkezését, mint mindenki másét, és nem sokkal később felszállt a Numinorba, a Sziget északkeleti pereme felé tartó zarándokhajóra. A tengeri úton megesett, hogy rémálmok látogatták meg — akadt köztük néhány elég szörnyűséges is de amikor remegve, zokogva felébredt, a többi zarándok megvigasztalta, és most, hogy életét az Úrnő szolgálatába ajánlotta, a legrosszabb álmok sem kavarták fel igazán. Tisztában volt vele, hogy az üzenetekben az idegenszerűség és a gyakori ismétlődés a legfájdalmasabb, ami romba dönti a mindennapi életet. Azonban az életét most már nem rombolhatta szét semmi, rendesnek sem nevezhette, így mit számított, ha egész testében remegve ébred reggelenként? Nem volt többé a precíziós műszerek ügynöke, elvadult hajtásokat sem gyomlálgatott, de még madárfogóként sem dolgozott. Egy nagy semmi és senki lett, nem lakozott benne lélek, aki megvédelmezhette volna ellensége támadásaitól. Az álomüzenetek örvényében vergődve furcsa békesség szállta meg a lelkét.
Numinorban a sziget legkülsőbb peremére, a Megméretés Teraszára irányították, és Haligome sejtette, hogy itt fogja leélni élete hátralevő részét. Az Úrnő lépésről lépésre szólította magához a zarándokokat, akik egyre beljebb hatoltak a szigeten, úgy, ahogyan belső értékeik fejlődtek. Akinek lelkét a gyilkosság bűne szennyezte, az akár örökre a szent területek határvidékén maradhatott. Nem bánta. Egyszerűen csak meg akart szökni a Király üzenetei elől, abban reménykedett, hogy előbb vagy utóbb az Úrnő védelme alá kerül, és akkor végre megfeledkeznek róla Suvraelben.
Puha zarándokcsuhába öltözve hat évig gürcölt kertészként a legkülsőbb teraszon. Haja megőszült, háta meghajlott. Megtanulta, hogyan kell megkülönböztetni a gyomnövények magjait a virágmagoktól. Kezdetben egy- vagy kéthavonta kapott üzeneteket, aztán ritkábban, és bár teljesen nem szűntek meg soha, egyre kevesebbet számított neki az egész, mintha egy régi seb sajogna fel időről időre a lelkében. Néha eszébe jutottak családtagjai, akik bizonyára halottnak hitték. Gleimre is gondolt, arra a pillanatra, amikor halálos zuhanása közben mintha egy pillanatra lebegve maradt volna… a fagyott döbbenetre az arcán. Létezett ilyen ember egyáltalán? Haligome tényleg végzett vele? Mostanra egészen valószínűtlennek tűnt — olyan régen történt. Haligome nem érezte magát bűnösnek, hiszen már a bűntett létezésében is kételkedni kezdett. De emlékezett egy üzleti tárgyalásra, és egy másik kereskedőre, aki arrogáns volt, s nem akarta megérteni borzalmas dilemmáját. A vak düh pillanatát sem felejtette el, amikor kilökte ellenfelét az ablakon. Igen, igen, mindez megtörtént — és abban a haragvó pillanatban, gondolta Haligome, Gleim meg én mindketten megszűntünk létezni.
Haligome hűségesen végezte a teendőit, meditált, álomfejtőket látogatott — ez itt kötelező volt, bár álmaihoz sohasem fűztek magyarázatot vagy megjegyzést —, és elfogadta a szent utasításokat. Hetedik évének tavaszán a zarándoklat következő állomására, a Kezdet Teraszára küldték, aztán hónapok teltek el, miközben újabb zarándokok érkeztek és távoztak a soron következő állomás, a Tükrök Terasza felé. Keveset beszélt, nem barátkozott, belenyugvással fogadta az álomüzeneteket, amelyek olykor még mindig megzavarták éjszakáit.