Az ösvény nem volt több durván kitaposott csapásnál, ahol útjelzőként legfeljebb egy-egy megjelölt fatörzs vagy kőhalom szolgált, és sok helyen teljesen benőtte a gyom. Thesme azonban mostanra egészen kitapasztalta az őserdőt. Ritkán tévedt le az útról, ha pedig igen, akkor is hamar visszatalált. Késő délelőtt elérte a várost körülvevő ültetvényeket, és hamarosan Narabal is felbukkant előtte. A városka reszketeg ívben kuporgott a tengerparti magaslatokon — komoly erőfeszítésekkel kúszott fel az egyik domboldalon, hogy leereszkedjen a másikon.
Thesme elképzelni sem tudta, miért akartak elődeik éppen itt várost építeni, Zimroel legeslegdélibb pontján, amit egy fél világ választott el a bolygó lakott részétől. Lord Melikand ötlete volt, aki ezt a rengeteg idegent is telepesnek hívta Majipoorra, hogy fellendítse a nyugati kontinens fejlődését. Lord Melikand idejében mindössze két város létezett Zimroelen — mindkét rendkívül elzárt település a kolonizáció legkorábbi fázisában jött létre egy igazi földrajzi melléfogás eredményeként, ugyanis csak később derült ki, hogy a másik kontinens lesz a majipoori civilizáció központja. Északnyugaton állt a csodálatos éghajlattal és bámulatos, természetes kikötővel büszkélkedő Pidruid; messze innen, a kontinens átellenes végén, a keleti parton pedig Piliplok, amit a vándorló tengeri sárkányokra vadászó tengerészek neveztek ki főhadiszállásuknak. Mostanra az egyik hatalmas belföldi folyó mentén felépült a Ni-moya nevű városka, a nyugati parton meg, rögtön a trópusi égöv peremén, kinőtt a földből Til-omon, és a hírek szerint a középső hegyvidéken most alapítottak újabb települést, sőt állítólag a ghayrogok szintén várost építettek Pidruidtól nagyjából ezer mérföldre. Idelent, a forró, párás délen, a kontinens csücskében csak Narabal rejtőzött. Ha valaki megállt a Narabal-csatorna partján, és elnézett a messzeségbe a víz felett, akkor minden bizonnyal szörnyű súllyal nehezedett rá a háta mögött húzódó több ezer mérföldnyi vadon tudata, az előtte elterülő több ezer mérföldnyi víztömegről nem is beszélve, ami elválasztotta őket Alhanroel kontinensétől és a valódi városoktól. Thesme fiatalkorában ijesztőnek találta a gondolatot, hogy ilyen távol él a civilizáció központjától. Ennyi erővel egy másik bolygón is lehetett volna. Máskor azonban éppen a nyüzsgő metropoliszokkal teli Alhanroel tűnt mesebeli helynek, és Narabalt érezte a világ valódi központjának. Sohasem járt máshol, és nem is hitte, hogy valaha alkalma nyílna rá. Az egyetlen viszonylag megközelíthető városnak Til-omon számított, de még az is nagyon messze volt innen, és azok szerint, akik jártak már ott, nem sokban különbözött Narabaltól, legfeljebb kicsit kevesebbet esett az eső — és a Nap mindig az egén lebegett, mint egy hatalmas, unalmas és fürkésző zöld szem.
A fürkésző tekinteteket Narabalban is érezhette: mindenki őt bámulta, mintha meztelenül jött volna a városba. Jól tudták, kicsoda — a vadóc Thesme, aki elszökött az őserdőbe —, és mosolyogtak és integettek neki, megkérdezték, hogy van, de az udvarias gesztusok sem leplezhették el a tekintetüket, az átható, szúrós és ellenséges pillantásokat, amelyekkel mind a lelke mélyére akartak hatolni, hátha rátalálnak élete rejtett igazságaira. Miért gyűlölsz minket? Miért kerülsz minket? Miért osztod meg a kunyhódat egy undorító kígyóemberrel? És Thesme mosolyogva integetett vissza, „De jó ismét látni téged”, mondta, vagy „Minden rendben”, miközben némán felelt a fürkész tekinteteknek: Nem gyűlölök senkit, csak el kellett mennem innen egy kis időre, nemcsak az otthonomtól, hanem magamtól is, és azért segítek a ghayrognak, mert ideje volt, hogy valakin végre segítsek az életemben, és éppen ő került az utamba. De nem szólt semmit, hiszen úgysem értették volna meg.
Az édesanyja házában nem volt senki. Egyenesen a régi szobájába ment, és megpakolta a zsákját könyvekkel meg élménykockákkal. Feltúrta a gyógyszeres szekrényt, és mindent összeszedett, amiről úgy gondolta, segíthet Vismaannak — gyulladáscsökkentőt, gyógyulásserkentőt, magas lázra való pirulát és még egy csomó mást. Valószínűleg teljesen hatástalanok egy idegen fajú beteg esetében, de egy próbát megér. Aztán végigjárta a házat, amit már most idegennek érzett, pedig majdnem az egész életét itt élte le. Deszkapadló a szétszórt levelek helyett — valódi, átlátszó ablakok — zsanérokon forduló ajtók — egy takarítógép, egy igazi masina gombokkal és fogantyúkkal! —, meg az a sok civilizált holmi, milliónyi apróság, amit az emberiség sok-sok ezer évvel ezelőtt, egy másik világon talált fel, mindaz, amiről Thesme vidáman lemondott a nyirkos kis kunyhója kedvéért, ahol élő ágak sarjadnak a falból…
— Thesme?
Meglepetten kapta fel a fejét. A testvére, Mirifaine lépett be a szobába: az ikertestvére is lehetett volna, mert egyforma vonásaik voltak, egyformán hosszúra nőtt a karjuk meg a lábuk, ugyanolyan egyenes szálú, barna haj omlott a vállukra, pedig a nővére tíz évvel volt idősebb nála, tíz év előnyt kapott, hogy megbékéljen a neki kijelölt szerepekkel az életben, mint férjes asszony, anya és keményen dolgozó ember. Thesme mindig elcsüggedt, ha a nővérére nézett. Mintha tíz évvel idősebb önmaga nézett volna vissza rá.
— Szükségem volt néhány dologra — mondta.
— Pedig azt reméltem, hogy végleg hazajöttél.
— Minek?
Mirifaine már válaszra nyitotta a száját — nagy valószínűséggel a szokványos prédikációra készült, hogy Thesmének ideje visszatérni a normális életbe, beilleszkedni a társadalomba és hasznos tagjává válni, satöbbi, satöbbi —, de még mielőtt bármit mondott volna, meggondolta magát, csak ennyit szólt:
— Hiányzol, drágám.
— Teszem, amit tennem kell. Örülök, hogy látlak, Mirifaine.
— Nem akarod legalább az éjszakát itt tölteni? Anya hamarosan hazaérkezik, és nagyon örülne, ha maradnál vacsorára.
— Hosszú út áll előttem. Nem maradhatok tovább.
— Jól nézel ki. Lebarnultál. Kicsattansz az egészségtől. A remeteség jót tesz neked.
— Igen. Kifejezetten.
— Nem rossz egyedül élni?
— Imádom — felelte Thesme. Nekilátott beszíjazni a hátizsákot. — Egyébként te hogy vagy?
Nővére megvonta a vállát.
— Egyformán. Lehet, hogy egy időre Til-omonba megyek.
— Jó neked.
— Igen, szerintem is. Nem bánnám, ha kicsit kiszabadulhatnék ebből a penészzónából. Holthus egész hónapban odafent dolgozott, valami egészen nagy munkán. Új városokat építenek a hegyvidéken, hogy legyen hol laknia annak a sok idegen lénynek, akik most érkeznek. Holthus szeretné, ha én is csatlakoznék hozzá a gyerekekkel együtt, és szerintem így fogok tenni.
— Idegen lények? — kérdezte Thesme.
— Nem is tudsz róluk?
— Mesélj.
— A külvilágiak lassan szivárognak lefelé északról. Az egyik fajtájuk, ami olyan, mint egy gyík, csak emberi kezekkel és lábakkal, ebben az őserdőben akar növényeket termeszteni.
— Ghayrogok.
— Ó, szóval mégis hallottál róluk? És van egy másik fajta is, azok a pufók, rücskös, sötétszürke bőrű, békafejű lények, akik gyakorlatilag minden közigazgatási munkát átvettek Pidruidban, legalábbis Holthus szerint. Ők a vámtisztek, a piacfelügyelők meg minden ilyesmi. Szóval idelent is folyamatosan jut nekik munka, ezért Holthus meg a til-omoniakból álló bizottság úgy tervezi, hogy a szárazföld belsejében építenek nekik települést…