Harmadik évét töltötte a Kezdet Teraszán, amikor egy középkorú, alacsony és törékeny, furcsán ismerős férfira lett figyelmes, aki egyenesen őt bámulta az ebédlőben. Az újonnan érkezett jövevény két hétig alapos megfigyelés alatt tartotta, egészen addig, míg Haligome kíváncsisága végül is legyőzte az önfegyelmét. Kérdezősködött, és megtudta, hogy a férfit Goviran Gleimnek hívják.
Hát persze. A pihenés egyik órájában Haligome a férfihoz sétált, és megszólította:
— Válaszolna egy kérdésemre?
— Ha tudok, akkor igen.
— A Kastély-hegyről, Gimkandale-ből származik?
— Igen — válaszolta Goviran Gleim. — És ön pedig Stee-ből?
— Igen — mondta Haligome.
Egy kis ideig hallgattak. Végül Haligome törte meg a csendet.
— Éveken keresztül engem követett?
— Ugyan, dehogy. Egyáltalán nem.
— Puszta véletlen, hogy mindketten itt vagyunk?
— Úgy gondolom, véletlenek valójában nincsenek — mondta Goviran Gleim. — De nem szándékosan jöttem ide, ahol jelenleg ön tartózkodik.
— Tudja, ki vagyok, és mit tettem?
— Igen.
— És mit akar tőlem? — kérdezte Haligome.
— Hogy mit akarok? — Gleim apjáéra hasonlító, fekete, apró, csillogó szemei Haligome tekintetét fürkészték. — Vajon mit? Mondja el, mi történt Vugelben.
— Jöjjön velem — mondta Haligome. — Sétáljunk egyet.
Átmentek egy alaposan megmetszett, kékeszöld bozótoson, és beléptek az alabandinák kertjébe, amit Haligome gondozott — mindig megritkította a rügyeket, hogy a virágok nagyobbra nőhessenek. Haligome ebben az illatos környezetben, színtelen, csendes hangon adta elő a történetet, amit soha nem mondott el senkinek, és amiben lassan már nem is hitt: a vitát, a találkozót, az ablakot, a folyót. Az elbeszélés alatt Goviran Gleim arcán nyoma sem látszott érzelmeknek, pedig Haligome egyfolytában a másik arckifejezését fürkészte, megpróbálva leolvasni róluk a szándékát.
Mikor befejezte az elbeszélést, valamiféle reakciót várt. Semmi sem történt.
— És mi történt magával ezután? — kérdezte végül Gleim. — Miért tűnt el?
— Az Álmok Királya rettenetes üzenetekkel korbácsolta meg a lelkemet, és annyira megkínzott, hogy elrejtőztem előle Normorkban. Amikor megtalált, menekültem tovább, egyik helyről a másikra, míg végül zarándokként a Szigetre vetődtem.
— A Király még mindig a nyomában van?
— Időről időre új üzeneteket kapok — mondta Haligome. Megcsóválta a fejét. — De most már hatástalanok. Megszenvedtem és vezekeltem mindenért, míg az egész értelmetlenné vált. Nem érzem magam bűnösnek. Egy tébolyult pillanatban tettem, és milliószor kívántam, bárcsak ne történt volna meg soha, mégsem érzek felelősséget az apja haláláért: az őrületbe hajszolt, aztán taszítottam rajta egyet, és lezuhant. De ez már egyáltalán nem kapcsolódik az életemhez, vagyis nem igazán én tettem.
— Tehát most így gondolja?
— Pontosan. És mire voltak jók a torz álmoktól megrontott évek? Ha a Királytól való félelmemben visszariadtam volna a gyilkosságtól, igazoltnak látnám a büntetés egész rendszerét — de én akkor semmire sem gondoltam, legkevésbé az Álmok Királyára, bár értem az érdemtelen személyemre lesújtó törvényt. Ugyanez igaz a zarándoklatomra is: inkább rejtőzni jöttem a Király és üzenetei elől, mint vezekelni, és azt hiszem, ezt lényegében sikerült is elérnem. De sem a vezeklésem, sem a szenvedéseim nem hozhatják vissza az apját az élők közé, így ez az egész ostoba játék teljesen céltalan. Gyerünk: végezzen velem, és legyünk túl az egészen.
— Öljem meg? — kérdezte Gleim.
— Nem ezt akarta?
— Amikor apám eltűnt, még kisgyerek voltam. Már nem vagyok fiatal, maga még öregebb, mint én, és ez az egész egy nagyon régi történet. Egyszerűen csak tudni akartam az igazat apám halálával kapcsolatban, és most már tudom. Miért ölném meg? Ha ezzel életre kelthetném apámat, talán megtenném, de, ahogy maga is rámutatott, ezt semmivel sem lehetne elérni. Nem haragszom és nincsen kedvem átélni ugyanazokat a kínokat a Király fogságában. A rendszer, számomra legalábbis, éppen eléggé elrettentő.
— Nem akar megölni — mondta Haligome csodálkozva.
— Nem.
— Nem. Nem. Értem. Miért kellene megölnie? Ezzel megszabadítana ettől a hosszú, gyötrelmes élettől.
Gleim ismét meglepettnek tűnt.
— Így gondolja?
— Igen… életre ítél.
— De hiszen már régen letöltötte a büntetését! Önre ragyogott az Úrnő kegyelme! Apám halálával megtalálta hozzá az utat!
Haligome nem tudta eldönteni, hogy a másik csak gúnyolódik-e, vagy tényleg komolyan gondolja, amit mond.
— A kegyelem jelét látja rajtam? — kérdezte.
— Igen, látom.
Haligome megcsóválta a fejét.
— A Sziget és mindaz, amiért létezik, semmit sem jelent nekem. Csak azért jöttem, hogy megszabaduljak a Király támadásaitól. Végre találtam egy búvóhelyet, ennyi az egész.
Gleim rezzenéstelen arccal méregette.
— Becsapja saját magát — mondta végül, aztán elment, magára hagyva a dermedt és kábult Haligomét.
Lehetséges lenne? Megtisztult bűnétől, és fel sem fogta? Elhatározta, hogy ha éjjel üzenetet kap a Királytól — ez lassan esedékes volt, hiszen közel egy év telt el a legutolsó óta —, akkor a Megméretés Teraszának legkülsőbb párkányáról veti le magát a tengerbe. De éjszaka az Úrnő küldött neki meleg, kellemes álmot, amely a Tükrök Teraszára idézte. Még mindig nem egészen értette a dolgot, és valószínűleg soha nem is lesz képes felfogni. Azonban reggel az álomfejtője a túlnan fekvő, ragyogó teraszra irányította, és ezzel megkezdődött zarándoklatának következő állomása.
VIII. AZ ÁLOMFEJTŐK KÖZÖTT
Hissune gyakran úgy érzi, bizonyos kalandokat azonnal meg kell magyarázni egy másikkal — mire befejezte a gyilkos Sigmar Haligome komor, bár tanulságos történetét, addigra elég sokat megértett az Álmok Királyának és ügynökeinek a mesterkedéseiből, viszont az éber és az álmodó világ között közvetítő álomfejtőkről alig tudott meg valamit. Még soha, eggyel sem beszélt — saját álmait inkább színdarabokként éli meg, mint tanácsadó üzenetekként. Tudja, hogy ez teljesen ellentétes a világ irányadó spirituális tradícióival, de hát annak elég sok tette és gondolata ellentmond. Ő az, aki, a Labirintus utcagyereke, a világ fürkész tanulmányozója, de semmi esetre sem olyasvalaki, aki megadóan minden előtt fejet hajtana.
Élt, vagy él Zimroelben egy Tisana nevű híres álomfejtő, akivel Lord Valentine második trónra lépésekor Hissune is találkozott. Egy Falkynkipből származó, öreg, kövér asszony volt, és nyilvánvalóan nagy szerepet játszott abban, hogy Lord Valentine újból felfedezte elveszett önmagát. Erről Hissune semmit sem tud, de némileg kényelmetlenül érzi magát, ha eszébe jut az öregasszony átható tekintete, erős, életteli személyisége. A nő ismeretlen okból megkedvelte a szinte még kölyök Hissune-t — ott állt mellette, eltörpült az árnyékában, és abban reménykedett, az asszonynak nem jut eszébe megölelni őt, hiszen minden bizonnyal megfojtaná roppant kebleivel. Ekkor történt, hogy Tisana azt mondta neki: