— Nos, akkor elvesztegettem hét évet. Majd mesterség nélküli bolondként lopódzom vissza Falkynkipbe, aztán életem hátralevő részében valakinek a földjét túrom.
— Ha a Próbán az derül ki, hogy alkalmatlan vagy álomfejtőnek — mondta Freylis —, akkor fogadd el higgadtan. Nem szabadíthatunk kontárokat az emberek elméjébe! Mellesleg nem vagy alkalmatlan álomfejtőnek, és a Próba semmilyen megpróbáltatást nem jelent majd neked, és egyáltalán nem értem, miért fújod fel annyira a dolgot.
— Mert fogalmam sincsen, milyen lesz.
— Nos, valószínűleg elbeszélgetnek veled. Megkínálnak borral, belekukkantanak az elmédbe, és látják majd, mennyire erős, bölcs és jólelkű vagy, aztán kikísérnek, a Rendfőnök megölel, és ennyi volt az egész.
— Biztos vagy benne? Honnan tudod?
— Ez egy logikus gondolatmenet, nem?
Tisana vállat vont.
— Más találgatásokat is hallottam már. Olyasmiket, hogy szembesítenek a valaha elkövetett legszörnyűbb tetteddel. Vagy azzal, amitől a világon a legjobban félsz. Vagy azzal, amit a legjobban féltesz attól, nehogy az emberek megtudják. Nem hallottad még ezeket a történeteket?
— De igen.
— Nem volnál te is egy kicsit izgatott, ha ez most a te Próbád előtti utolsó nap lenne?
— Ezek csak történetek, Tisana. Azokat leszámítva, akik elvégezték, senki sem tudja, milyen is igazából a Próba.
— Csak akik elbuktak.
— Ismersz bárkit is, aki megbukott?
— Nos… feltételezem…
Freylis mosolygott.
— Szerintem már azelőtt kiválasztják a tehetségteleneket, mielőtt tökéletesekké avatnák őket. Vagy még előbb, amikor még beavatottakká sem váltak. — Felállt, és a Tisana munkapadján heverő gyógyfüves üvegcsékkel kezdett játszani. — Ha álomfejtővé váltál, visszatérsz Falkynkipbe?
— Azt hiszem, igen.
— Ennyire szereted?
— Az az otthonom.
— Olyan nagy ez a világ, Tisana. Elmehetnél Ni-moyába, Piliplokba, vagy akár itt, Alhanroelen is maradhatnál, élhetnél a Kastély-hegyen, még…
— Nekem Falkynkip teljesen megfelel — mondta Tisana. — Szeretem a poros dűlőutakat. Szeretem a szikkadt, barna dombokat… hét éve nem láttam egyet sem. És a kis falvakban szükség van álomfejtőkre. Nem úgy, mint a nagyvárosokban. Mindenki Stee-ben vagy Ni-moyában akar álomfejtő lenni, nem igaz? Én inkább Falkynkipet választom.
— Csak nem egy szerető vár rád? — kérdezte Freylis huncutul.
— Nem valószínű! — horkant fel Tisana — Hét év után?
— Volt egy kedvesem Til-omonban. Úgy nézett ki, hogy összeházasodunk, építünk egy hajót, körbehajózzuk egész Zimroelt, rászántunk volna három vagy négy évet… aztán esetleg felcsónakázunk a folyón Ni-moyáig, ahol letelepedtünk volna, és nyitunk egy üzletet a Gossamer Galériában.
Ez egy kicsit felrezzentette Tisanát. Még sohasem beszélgettek ilyesmiről.
— Mi történt?
— Kaptam egy álomüzenetet — mondta Freylis csendesen —, ami arról szólt, hogy álomfejtővé kell válnom. Megkérdeztem a kedvesemet, mi erről a véleménye. Tudod, még csak biztos sem voltam benne, megtenném-e, de szerettem volna hallani, mit gondol, és abban a pillanatban, amikor elmondtam neki, már láttam is a válaszát, mert szédültnek, döbbentnek és egy kicsit dühösnek tűnt. Mintha azzal, hogy álomfejtővé válok, az ő terveit keresztezném. Ami természetesen így is van. Azt mondta, gondolkodnia kell a dolgon, adjak neki pár napot. Akkor láttam utoljára. Egyik barátja szerint ugyanazon az éjjelen kapott egy álomüzenetet, ami Pidruidba irányította. Reggel elindult, aztán később feleségül vette az egyik régi szerelmét, akivel ott találkozott, és azt hiszem, még mindig arról álmodoznak, hogy építenek egy hajót és körülhajózzák Zimroelt. Én engedelmeskedtem az üzenetnek, zarándok lettem, és eljutottam ide. Azóta itt vagyok, következő hónapban felavatnak tökéletesnek, és ha minden jól megy, következő évben teljes jogú álomfejtő leszek. Utána elmegyek Ni-moyába, és megnyitom a boltomat a Nagy Bazárban.
— Szegény Freylis!
— Nem kell sajnálnod, Tisana. Sokkal jobban jártam így. Nem fájt sokáig. A fiú nem érdemelte meg a szeretetemet, előbb vagy utóbb erre magamtól is rájöttem volna, és mindenképpen elszakadtunk volna egymástól. De így álomfejtő lesz belőlem, és szent szolgálatot teljesítek. A másik esetben egy haszontalan senki lennék. Érted?
— Értem.
— És igazából nem is akarok senkinek a felesége lenni.
— Én sem — mondta Tisana. Beleszagolt az újborba, megfelelőnek találta, utána elkezdte letakarítani a munkapadot, tétován visszarakta a fedőket a precízen sorba rakott üvegcsékre. Freylis annyira kedves, aranyos, megértő volt, gondolta. Az asszonyi erények. Tisana önmagában egyiket sem fedezte fel. Ha döntenie kellett volna, ő maga férfiakéhoz hasonlítaná a lelkét: kemény, durva, erős, képes elviselni mindenféle megterhelést, de nem túl rugalmas, és természetes érzékenységgel rendelkezik az árnyalatok és a gyengédség iránt. Tisana tudta, hogy a férfiak igazából nem ilyenek, mint ahogy a nők sem a elmésség és a gyors felfogás megingathatatlan mintapéldái, de mégis volt egy bizonyos kendőzetlen igazság ebben az eszmében, és Tisana mindig is túlzottan nagydarabnak, robusztusnak, túl szögletesnek tartotta magát ahhoz, hogy igazán nőies legyen. Míg az apró, kecses és könnyed, higanylelkű és kolibriagyú Freylisre majdnem mindig úgy gondolt, mintha ő egy másik fajba tartozna. És Freylisből, gondolta Tisana, elsőrendű álomfejtő lehetne, mert ösztönösen átlátná a magyarázatért érkezők elméjét, és a legmegfelelőbb módon közölné velük a teendőiket. Mikor a Sziget Úrnője vagy az Álmok Királya az alvó elmékbe látogat, gyakran rejtélyesen és ködösen nyilatkozik meg — az álomfejtő feladata pedig a segítségnyújtással, az üzenetek megfejtésével és átadásával közvetítőként szolgálni a félelmetes Hatalmak és a világi embermilliárdok között. Mindez szörnyű felelősséget jelentett. Egy álomfejtő bárkinek átalakíthatta és újraformázhatta az életét. Freylisnek ez remekül ment volna: pontosan tudta, mikor kell szigorúan vagy éppen felelőtlenül viselkedni, mikor van szükség vigasztalásra és meleg szavakra. Hol tanulhatott ilyesmiket? Nyilvánvalóan az élet nagy csatáiban, ahol megtapasztalta a bánatot, a csalódást, a balsikert és a bukást. Bár alig tudott valamit Freylis múltjáról, Tisana látta a karcsú lány hideg, szürke szemeiben a drágán szerzett tudást, és inkább ez látja majd el a választott hivatásához szükséges dolgokkal, nem pedig a káptalanházban tanult trükkök és technikák.
Tisanának súlyos kétségei voltak saját elhivatottságával kapcsolatban, mert őt valahogy elkerülte az a forrongó zűrzavar, ami a világ összes Freylisét egymás képére formázta. Az ő élete túlzottan is nyugodt, könnyű, — mit is mondott Freylis? — szilárd volt. Ez a falkynkipi élet: hajnalban kelt, nekikezdett a házimunkának, evett, dolgozott és játszott, aztán jól belakva és fáradtan aludni tért. Nem voltak — nagy bukásokat előidéző — viharok, felbolyduló események, magasan szárnyaló, nagy zuhanások lehetőségét rejtő ambíciók. Semmi igazi fájdalom nem érte — hogyan is érthetné meg így a szenvedők gyötrelmeit? Tisana Freylisre gondolt, és hűtlen szerelmére, aki egy pillanat alatt elárulta, mert a lány félig-meddig kialakult tervei nem illettek sajátjaihoz.
Erről saját apró-cseprő, olyan könnyed, olyan lényegtelen pajtabéli románcai jutottak az eszébe, ahol két ember különösebb fejtörés nélkül egymás mellé sodródott egy időre, aztán ugyanúgy, gondolkodás, szenvedés és kín nélkül elvált egymástól. Még ha szeretkezett is, aminek a legtökéletesebb eggyé válásnak kellett volna lennie, akkor sem érezte többnek egy triviális aktusnáclass="underline" egészséges, izmos testek birkózása, egyszerű, egy kevés csapkodással, döfködéssel, meg zihálással és nyögésekkel járó egyesülés — aztán hirtelen végigborzongatja őket a gyönyör, elengedik egymást és szétválnak. Semmi több. Tisana valahogy sebzetlenül, érintetlenül, kilengések nélkül sodródott keresztül az életen. Akkor hát hogyan is válhatna mások hasznára? Nem lenne képes felfogni zavarodottságukat és problémáikat. Rájött, hogy talán éppen ezért fél annyira a Próbátóclass="underline" végül majd belepillantanak a lelkébe, és azonnal rájönnek a cselre, mert meglátják, mennyire alkalmatlan álomfejtőnek, hiszen annyira egyszerű és ártatlan lélek. Mennyire ironikus, hogy éppen egy gondtalan életút után kezd el aggódni! Remegett a keze. Felemelte, és alaposan megnézte: egy paraszt keze, nagy, buta és durva, vastag ujjakkal, és úgy reszketett, mintha dróton rángatták volna. Freylis, aki meglátta a mozdulatot, azonnal lerántotta és megragadta Tisana karját, amit alig volt képes átfogni saját törékeny, apró ujjaival.