— Holnap minden könnyedén fog menni. Biztos vagyok benne — suttogta szégyenlősen. Aztán elmosolyodott, lángoló arccal elfordult és elment.
Tehát néhányuk tudta. A gyertyalángként lobogó áldás egész nap Tisanával maradt. Hosszú, szomorú nap volt ez is, tele elkerülhetetlen házimunkával, bár ehelyett most szívesebben sétálgatott volna egyedül a sivatagban. Azonban ott voltak az elvégzendő rituálék, a szertartások, meg az a fárasztó gödörásás az Úrnő kápolnája mellett, és délután még egy másik novíciusosztállyal is törődnie kellett, majd egy kis pihenés vacsora előtt, végül napnyugtakor maga az étkezés. Addigra Tisana már úgy érezte, hogy az a reggeli zápor hetekkel ezelőtt történt, vagy talán csak álmodta az egészet.
A vacsora feszült hangulatban telt. Alig volt valamicske étvágya — ilyesmit eddig el sem bírt volna képzelni. A vacsorateremben ülve körülzsongta a káptalanház melege és életereje, a nevetés, a pletykálkodás, a rekedtes éneklés, és Tisana úgy ült ott, magányosan, mintha láthatatlan kristályfal venné körül. Az idősebb nők gondosan figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy ez az ő Próbájának az előestéje, míg a fiatalabbak, akik megpróbáltak ugyanígy viselkedni, nem bírták megállni, hogy ne pillantsanak rá lopva, mintha hirtelen valami különleges terhet ruháztak volna rá. Tisana nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb: a tökéletesek és az oktatók nyájas érdektelensége, vagy a novíciusok és a jelöltek izgatott kíváncsisága. Csak piszkálta az ételt. Freylis úgy zsémbelt vele, mintha egy gyermek lenne, és azt bizonygatta, hogy másnap szüksége lesz az erejére. Ezzel sikerült kicsalnia Tisanából egy erőtlen nevetést. Megcirógatta kemény, húsos derekát, és csak annyit mondott:
— Már így is egy tucat Próbára elegendő tartalékot halmoztam fel!
— Nem számít — válaszolta Freylis. — Egyél csak.
— Nem tudok. Túl ideges vagyok.
Az emelvényen valaki megcsendítette a poharát egy villával. Tisana felpillantott. A Rendfőnök emelkedett fel a székéről, hogy bejelentsen valamit.
— Az Úrnő óvjon! Csak nem a Próbámról akar beszélni, itt, mindenki előtt?— motyogta rémülten Tisana.
— Az új Napkirályról lesz szó — mondta Freylis. — Délután érkezett a hír.
— Miféle új Napkirályról?
— Aki átveszi Lord Tyeveras helyét, akiből most Pontifex lett. Hol voltál eddig? Már öt hete…
— …és a ma reggeli eső csakugyan a jó hírek és az új tavasz előhírnöke volt — mondta éppen a Rendfőnök.
Tisana erővel kényszerítette magát, hogy a követni tudja az idős asszony szavait.
— Ma olyan üzenetet kaptam, ami mindannyiótokat boldogsággal tölt majd el. Újra van Napkirályunk! Tyeveras Pontifex Bombifale-i Malibort választotta, aki ezen az éjjelen elfoglalja a Confalume Trónját a Kastély-hegyen!
Mindenki tapsolt, az asztalt verte vagy a napjelet mutatta. Tisana, mintha csak álomban mozdulna, követte a többiek példáját. Egy új Napkirály? Igen, igen, el is felejtette, hogy az öreg Pontifex néhány hónappal ezelőtt meghalt, és az állam gépezetének kereke újból fordult egyet — Lord Tyeverasból Pontifex lett, és ettől a naptól fogva új ember uralkodik a Kastély-hegy csúcsán.
— Malibor! Lord Malibor! Sokáig éljen a Napkirály! — kiáltotta a többiekkel együtt, mégis annyira valószerűtlennek és lényegtelennek tűnt az egész. Egy új Napkirály? Újabb név azon a hosszú, hosszú listán. Jó Lord Malibornak, bárki is legyen, és óvja az ég, hiszen még csak most kezdődnek az igazi megpróbáltatásai. De mindez alig érdekelte Tisanát. Az embertől elvárták, hogy megünnepelje egy új uralom kezdetét. Emlékezett rá, mennyire becsípett kislánykorában a tűzesőbortól, amikor meghalt a híres Kinniken, és Lord Ossier kinevezte Tyeverast a Kastély-hegyre, aztán távozott a Pontifex Labirintusába. Most Lord Tyeveras lett a Pontifex, és valaki más a Napkirály, és egy napon Tisana kétségtelenül azt fogja hallani, hogy ez a Malibor lépett be a Labirintusba, és egy másik lelkes, fiatal Napkirály foglalta el a trónt. Bár ezek az események bizonyára rettentő fontosak voltak, jelen pillanatban Tisanát egyáltalán nem érdekelte, történetesen mi is a király neve, Malibor, Tyeveras, Ossier vagy Kinniken. A Kastély-hegy innen mérföldek ezreivel távolabb emelkedett, és felőle akár puszta kitaláció is lehetett. Az ő életében a Próba tornyosult Kastély-hegyként. Ezzel kapcsolatos megszállottsága minden mást a háttérbe szorított és halvány látomássá változtatott. Tudta, hogy ez abszurd dolog. Arra a különös módon felfokozott érzésre emlékeztetett, amit akkor érez az ember, ha beteg, amikor úgy tűnik, hogy az egész világmindenség a bal szem nyilallásában vagy a belek nyomorúságában összpontosul, és ilyenkor semmi más nem számít. Lord Malibor? Majd valamikor máskor megünnepli a koronázását.
— Gyere — mondta Freylis. — Menjünk a szobádba.
Tisana bólintott. A vacsoraterem ma nem a megfelelő hely a számára. Kicsit bizonytalanul haladt el a padsorok között, ki a sötétségbe, hiszen tudta, hogy minden tekintet őt bámulja. Mikor elérték Tisana celláját, Freylis gyertyát gyújtott, és gyengéden az ágyra lökte Tisanát. Két boroskupát vett elő a szekrényből, majd köpenye alól apró üveget húzott elő.
— Mit csinálsz? — kérdezte Tisana.
— Bor. Ez majd megnyugtat.
— Álombor?
— Miért ne?
— Nekünk nem szabadna… — kezdte Tisana helytelenítően.
— Nem fogunk álmokat fejteni. Mindössze azért teszem, hogy megnyugtassalak, és közelebb kerülj hozzám, mert akkor meg tudom osztani veled az erőmet. Igaz? Itt van. — Töltött a nehéz, sötét színű borból, és az egyik kupát Tisana kezébe nyomta. — Igyál. Idd meg, Tisana. — A lány dermedten engedelmeskedett. Freylis gyorsan felhajtotta a bort, és vetkőzni kezdett. Tisana meglepetten figyelte. Még soha nem szeretkezett nővel. Vajon Freylis ezt akarja tőle? Miért? Ez valami félreértés lesz, gondolta. Álombort iszik a Próba éjszakáján, megosztja az ágyát Freylissel…
— Vetkőzz le — suttogta Freylis.
— Mit akarsz csinálni?
— Virrasztani akarok veled álmodban, te buta. Ahogy megbeszéltük. Semmi többet. Idd meg a bort, és vesd le a köpenyed!
Freylis már meztelen volt. Teste egy gyerekére emlékeztetett, egyenes lábú, sovány, sápadt, világos bőrű teremtés kicsi, lányos mellekkel. Tisana a padlóra hajította a ruháit. Zavarta súlyos teste, erős karjai, vastag, oszlopszerű combjai és lábai. Az álomfejtők minden összeolvadáskor meztelenre vetkőztek, és hamar megtanulták figyelmen kívül hagyni csupaszságukat, de ez a helyzet valahogy másnak, intimebbnek, személyesebbnek tűnt. Freylis még töltött egy kis bort mindkettejüknek. Aztán megragadta Tisana csuklóját, egyenesen a szemébe nézett, aztán egyszerre gyengéd és gúnyos hangon csak ennyit mondott:
— Ideje abbahagynod ezt az aggódást a holnap miatt, te buta lány! A Próba semmi. Semmi. — Elfújta a gyertyákat, és a lány mellé heveredett. — Aludj jól. Álmodj szépeket. — Freylis Tisana keblei közé gömbölyödött és a testéhez simult, de csendesen feküdt, és pillanatokon belül már aludt is.
Tehát nem lettek szeretők. Tisana kissé megkönnyebbült. Talán máskor — miért ne? — de ez nem volt a megfelelő pillanat az efféle kalandokra. Tisana lehunyta szemeit, és úgy ölelte Freylist, mintha alvó gyermek lenne. A bor melegséget lobbantva lüktetett bensőjében. Az álombor megnyitotta az egyik elmét a másik előtt, és Tisana felfokozott érzékenységgel érezte maga mellett Freylis lelkét, de ez nem álomfejtés volt, és nem végezték el a teljes összeolvadást előidéző összpontosító gyakorlatokat — Freylis felől csak a béke, a szeretet és az energia nyilvánvaló, határozatlan érzései áradtak. A lány erős volt, sokkal erősebb, mint azt törékeny teste alapján bárki is gondolta volna, és ahogy az álombor egyre jobban uralta Tisana elméjét, egyre jobban megvigasztalta a másik nő közelsége. Lassan eluralkodott rajta az álmosság. Még mindig idegeskedett — a Próbával kapcsolatban, vajon mit fognak gondolni a többiek, akik látták, hogy együtt távoztak ilyen kora este, a szabályok megszegése miatt, amik tiltották a bor ilyetén felhasználását, és a bűn, a szégyen, a félelem örvénylő áramlatai hömpölyögtek keresztül a lelkén. De fokozatosan megnyugodott. Elaludt. Az álomfejtők gyakorlott szemével figyelte az álmait, de mind alaktalannak és következetlennek bizonyult. Furcsán szabálytalan képeket látott, egy halovány, távoli ragyogástól megvilágított égboltot, aztán talán az Úrnő, a Rendfőnök vagy Freylis arcát, de leginkább csak meleg, vigasztaló fénysávokat. Aztán hajnalodott, és valamilyen sivatagi madár sikoltva bejelentette az új napot.