Tisana pislogott, és felült. Egyedül volt. Freylis elpakolta a gyertyákat, és elmosta a boroskupákat, még egy üzenetet is hagyott az asztalon — nem, nem is üzenetet, hanem egy rajzot, az Álmok Királyának a villám-szimbólumát az Úrnő háromszög-a-háromszögben jelébe zárva, ezek körül egy szív, és körülötte egy ragyogó nap: szeretetet és jókedvet sugárzó üzenet.
— Tisana?
Az ajtóhoz lépett. Vandunét, az öreg tanítót pillantotta meg.
— Itt az idő? — kérdezte Tisana.
— Igen… talán már későre is jár. A Nap már húsz perce az égen ragyog. Készen állsz?
— Igen — válaszolta Tisana. Különös, de nyugodtnak érezte magát — egy hét állandó félelem után ez elég mulatságosnak tűnt. De most, hogy elérkezett a pillanat, már nem volt mitől félnie. Bármi is lesz, hát legyen: és ha a Próbán felfedezik valamilyen hiányosságát, neki is így a legjobb.
Követte Vandunét az udvaron keresztül, a zöldségültetvények között, ki a káptalanház területéről. Páran már fenn voltak és dolgoztak, de egyikük sem szólt hozzá. Csendben gyalogoltak végig a kérges homokon a kora reggel tengerzöld fényében. Tisana ügyelt a lépéseire, hogy mindig az idősebb asszony mögött maradjon. Először kelet, aztán dél felé fordultak, úgy tűnt, mérföldeket és mérföldeket tesznek meg, és hosszú ideig egy szót sem szóltak egymáshoz. Kint, a sivatag ürességében lassan kezdtek feltünedezni Velalisier, az ősi metamorf város távoli romjai, ez a tiltott és fenséges területnek tekintett óriási, több ezer éves, kísértetjárta hely, amit réges-régen megátkoztak és elhagytak építői. Tisana úgy érezte, most már mindent ért. A Próbán majd szabadon engedik a romok között, és hagyják, hogy egész nap a kísértetek városában sétáljon. De lehetséges ez? Ilyen gyerekes, ennyire együgyű lenne az egész? Nem félt a kísértetektől. Ezenkívül, ha meg akarnák ijeszteni, mindezt éjszaka kellene csinálniuk. Velalisier nappal nem más, mint sziklacsonkok és kőhalmok, összeomlott templomok, törött oszlopok és homokba temetett piramisok birodalma.
Végül valami jól karbantartott amfiteátrum-szerűségbe érkeztek, amit széles körívben egymás felett elhelyezkedő kőszékek gyűrűi határoltak. Középen egy kőasztal állt néhány székkel, az asztalon pedig egy üveg és egy boroskupa. Ez hát a Próba színhelye! És most, gondolta Tisana, majd megosztják a bort az öreg Vandunével, lefekszenek egymás mellé a sima, homokos talajra, összeolvasztják lelkeiket, és amikor felkelnek, Vandune már tudni fogja, bevegye-e Falkynkipi Tisanát az álomfejtők sorába.
De megint tévedett. Vandune rámutatott az üvegre.
— A palackban álombor van — mondta. — Most egyedül foglak hagyni. Tölts annyit, amennyi csak jólesik, igyál, pillants bele a lelkedbe. Intézd el magad a Próbádat.
— Én?
Vandune mosolygott.
— Ki más ítélhetne meg jobban? Gyerünk, igyál. Idővel visszatérek.
Az öreg tanító bólintott, és elsétált. Tisana feje csordultig telt kérdésekkel, de nem szólalt meg, mert érezte, hogy a Próba már megkezdődött, és az első részében nem kérdezősködhetett. Zavartan figyelte Vandunét, aki átlépett a fal egyik mélyedésén, és eltűnt egy fülkében. Utána csend borult a tájra, még a léptek zaját sem hallotta. A kihalt város megsemmisítő csendjében úgy tűnt, csendesen morajlik a homok. Tisana a szemöldökét ráncolta, mosolygott, bömbölő, távoli visszhangot kavaró kacagással nevetett. Gúnyt űztek belőle! Tervezd meg a saját Próbádat, ennyi az egész! Hagyd őket rettegni egész nap, aztán vidd ki őket a romok közé, és közöld velük, hogy csinálják végig ők maguk a műsort! Ennyit a szörnyű istenítélethez kapcsolódó félelmetes előérzetéről, ennyit a lélek maga teremtette lidérceiről.
De hogyan…
Tisana vállat vont. Bort töltött, ivott. Nagyon édes nedű, talán másik évjárat. Az üveg meglehetősen nagy volt. Rendben van — nagydarab nő vagyok. Másodszorra is meghúzta. Aznap még nem evett semmit — érezte, ahogy a bor szinte azonnal elbódítja az agyát. Mégis, harmadszorra is ivott.
A nap gyorsan emelkedett az égen. Első sugarai elérték az amfiteátrum falának a tetejét.
— Tisana! — kiáltotta. Meg is felelt saját kiáltására:
— Igen, Tisana?
Nevetett. Megint kortyolt egyet.
Még soha nem ivott egyedül álombort. Mindig volt vele valaki más — vagy álomfejtés közben, vagy egy tanító jelenlétében került sor ilyesmire. Most így egyedül inni olyannak tűnt, mintha valaki a saját tükörképét kérdezgette volna. Azt a zavarodottságot érezte, amit két tükör között állva szokott, amikor előtte és mögötte végtelen sorokban állnak a tükörképei.
— Tisana — mondta. — Ez a Próbád. Alkalmas vagy álomfejtőnek?
Aztán válaszolt is.
— Négy évig tanultam, és előtte három évet töltöttem a zarándokutamon, amíg eljutottam a Szigetre. Ismerem a hét megtévesztő, a kilenc tanító álmot, a beidézőálmokat, a…
— Rendben. Hagyjuk ezt. Alkalmas vagy álomfejtőnek?
— Tudom, hogyan kell elkészíteni és meginni a bort.
— A kérdésre válaszolj. Alkalmas vagy álomfejtőnek?
— Nagyon szilárd jellem vagyok. A lelkemben béke honol.
— Kikerülöd a kérdést.
— Erős vagyok és használható. Akad bennem egy kevés rosszindulat. Szolgálni szeretném az Égi Hatalmakat.
— És mi a helyzet az embertársaiddal?
— Azzal, hogy őket segítem, az Égi Hatalmakat is szolgálom.
— Nagyon szépen mondtad. Ezt kitől hallottad, Tisana?
— Egyszerűen csak eszembe jutott. Ihatok még egy kis bort?
— Amennyit csak akarsz — mondta Tisana. Szédült, de még nem volt részeg, és az éber állapot meg az egyedüllét miatt az álombor titokzatos, elméket összekapcsoló erői is hiányoztak.
— Mi a következő kérdés? — kérdezte.
— Még az elsőre sem válaszoltál.
— Jöjjön a következő.
— Csak egyetlen kérdés van, Tisana. Alkalmas vagy álomfejtőnek? Le tudod csillapítani azoknak a lelkét, akik felkeresnek téged?
— Meg fogom próbálni.
— Ez a válaszod?
— Igen — mondta Tisana — Ez a válaszom. Engedj szabadon, hadd próbáljam meg. Jóakaratú nő vagyok. Megvan a tudásom és megvan bennem a vágy, hogy segítsek másokon. És az Úrnő azt parancsolta nekem, legyek álomfejtő.
— Lefekszel majd azok mellé, akiknek szükségük lesz rád? Emberekhez, ghayrogokhoz, lumenekhez, szkandárokhoz, vroonokhoz és a világ összes többi fajából származókhoz?