— Mindegyikhez — válaszolta.
— Megvilágosítod zavart elméjüket?
— Ha tudom, igen.
— Alkalmas vagy álomfejtőnek?
— Engedjétek, hogy megpróbáljam, és majd megtudjuk — válaszolta Tisana.
— Ez így méltányosnak tűnik — mondta Tisana. — Nincsen több kérdésem.
Kitöltötte a maradék bort, megitta. Aztán csendesen üldögélt, mialatt a nap egyre feljebb kapaszkodott az égen, és egyre nagyobb lett a forróság. Mindent összevetve nyugodt volt, nem türelmetlenkedett és nem érezte magát kényelmetlenül. Ha szükséges, egész nap és egész éjjel itt bírt volna ülni. Nagyjából egy óra telhetett el, vagy egy kicsit több, aztán hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül ott termett előtte Vandune.
— Befejezted a Próbádat? — kérdezte lágyan.
— Igen.
— Hogy sikerült?
— Megfeleltem — mondta Tisana.
Vandune mosolygott.
— Igen. Biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Most pedig gyere velem. Beszélnünk kell a Rendfőnökkel, és meg kell egyeznünk, mi lesz veled a jövőben, Tisana Álomfejtő.
Ugyanolyan csendesen tértek vissza a káptalanházba, ahogyan jöttek, sietős léptekkel haladtak a növekvő hőségben. Már kora délután felé járt az idő, amikor kibukkantak a romok közül. A mezőn dolgozó novíciusok és jelöltek éppen befelé tartottak ebédelni. Bizonytalanul pillantottak Tisanára, ő pedig bátorító, ragyogó mosollyal nézett vissza rájuk.
A főkolostor bejáratánál Freylis tűnt fel, mintha csak véletlenül keresztezné Tisana útját, és gyors, aggodalmas pillantást vetett rá.
— Nos? — kérdezte feszülten.
Tisana mosolygott. Semmiség volt az egész, egy tréfa, formalitás, egyszerű rituálé, az igazi Próba már régen lezajlott. De Freylisnek minderre magának kellene rájönnie. Most már egy hatalmas szakadék választotta el őket, hiszen Tisana már álomfejtő volt, míg Freylis csupán egy jelölt. Így hát Tisana egyszerűen csak annyit mondott:
— Minden rendben van.
— Remek. Ó, ez remek, Tisana, ez csodálatos! Annyira örülök neki!
— Köszönöm a segítségedet — mondta Tisana komolyan.
Hirtelen árnyék kúszott keresztül az udvaron. Tisana felpillantott. Egy kicsi, a tegnapira hasonlító fekete felhő lebegett az égen, ami kétségtelenül a távoli tengerpart egyik hatalmas viharából szakadhatott le. Úgy lógott az égen, mintha a káptalanház tornyának a tetejéhez lenne horgonyozva, aztán, akárha valami reteszt húztak volna félre ott fent, hirtelen nagy, súlyos esőcseppek kezdtek hullani.
— Nézd! — kiáltotta Tisana. — Megint esik az eső! Gyere, Freylis! Gyere, táncoljunk!
IX. A NI-MOYAI TOLVAJ
Lord Valentine második trónra lépése óta eltelt hét év, és a hetedik esztendő vége felé a Labirintusban elterjed a szóbeszéd, hogy hamarosan maga a Napkirály érkezik látogatóba — és a pletyka hallatán Hissune pulzusa szaporábban lüktet, és gyorsabban ver a szíve. Látja vajon a Napkirályt? Emlékszik még rá Lord Valentine? A Napkirály egyszer vette a fáradságot, és meghívta a Kastélyhegyre a második koronázásra; még most is biztosan gondol rá néha, megőrizte emlékei között azt a fiút, aki…
Valószínűleg nem, gondolja végül. Izgatottsága alábbhagy, nyugodt, racionális énje visszaszerzi az uralmat a teste fölött. Ha egyáltalán sikerül megpillantania az idelátogató Lord Valentine-t, az már önmagában rendkívüli esemény, és ha Lord Valentine tudná, kicsoda is ő, az valóságos csodának számítana. Legvalószínűbb azonban, hogy a Napkirály csak futó látogatást tesz a Labirintusban, és a Pontifex miniszterein kívül senki mással nem találkozik. Azt suttogják, egy Alaisor felé tartó, hatalmas körutazáson vesz részt, onnan a Szigetre megy, ahol találkozik édesanyjával, és egy ilyen út során kötelező megállni egy időre a Labirintusban is. Azonban Hissune tudja, mennyire nem kedvelik ezeket a látogatásokat a Napkirályok, mivel aggasztó módon mindig leendő lakhelyüket juttatja eszükbe, amit majd akkor kell elfoglalniuk, ha uralkodásuk következő szakaszába lépnek. Azt is tudja, hogy Tyeveras Pontifex nem több egy kísérteties, inkább halott, mint élő kreatúránál, aki életfenntartó rendszereinek kagylójában ülve már teljesen elveszett átláthatatlan álmai között, és képtelen értelmesen, emberi módon kommunikálni: tehát inkább szimbólum, mint ember. Már évek óta a sírban lenne a helye, de fenntartják életét, hogy ezzel is meghosszabbítsák Lord Valentine uralkodását. Ez megfelel Lord Valentine-nak, és kétségtelenül egész Majipoornak is, gondolja Hissune, de az öreg Tyeverasnak már nem annyira. De ezekhez a dolgokhoz semmi köze. Visszatér a Lélektárolóhoz, de közben még mindig a Napkirály látogatásán töpreng lustán. Ugyanolyan lustán nyúl a következő kapszuláért, ami egy ni-moyai polgár felvételét tartalmazza, és annyira nem ígéretes a kezdete, hogy máskor biztosan visszadobná, de most szívesen bepillantana a másik kontinens egyik nagyvárosának az életébe. Ni-moya kedvéért átéli egy egyszerű boltos életét… és hamarosan már nem is bánja döntését.
1.
Inyanna édesanyja egész életében kereskedő volt Velathysban, akárcsak az ő anyja, és lassan úgy tűnt, hogy ez lesz Inyanna sorsa is. Valószínűleg sem az anyját, sem a nagyanyját nem zavarta különösebben ez az élet, de Inyanna számára, aki már tizenkilenc éves, hajadon bolttulajdonos, ez az üzlet nem jelentett többet egy nyomasztó tehernél — egy púpot a hátán, elviselhetetlen kényszert. Gyakran eszébe jutott, hogy eladja az egészet, aztán valamelyik távolabbi városban, Piliplokban, Pidruidban vagy éppen a hatalmas, messzi északon fekvő Ni-moyában — ami a pletykák szerint minden utazó képzeletét meghaladóan gyönyörű város — próbál szerencsét.
De éppen holtszezon volt, éppen hogy ment az üzlet, és egy leendő vásárló sem tűnt fel a látóhatáron. Ezenkívül ez a hely már generációk óta családja életének központját jelentette, ezért nem lett volna könnyű egyszerűen csak otthagyni az egészet, bármennyire gyűlöletesnek tűnt számára. Így hát továbbra is minden reggel hajnalban kelt, kilépett az apró, macskaköves teraszra, ahol megmártózott az esővízzel teli, fürdésre szánt kőkádban, aztán felöltözött, reggelire szárított halat evett, és bort ivott hozzá, utána leballagott a lépcsőn, és kinyitotta boltot. Egyszerű holmikat árult — vég kelméket, a déli parton készített agyagedényeket, fűszerrel teli hordókat, szárított gyümölcsöt, bort kancsószámra, éles narabali késeket, drága tengerisárkány-húst vastag táblákban, Til-omonban gyártott csillogó, ízléses lámpákat és még sok hasonló dolgot. Velathysban még rengeteg ilyen bolt akadt; egyik sem ment igazán jól. Anyja halála óta Inyanna készítette el a könyvelést, állította össze a leltárt, söpörte fel a padlót, porolta le a polcokat, töltötte ki a hivatalos papírokat és az engedélyeket, és közben mélységesen beleunt az egészbe. De milyen más lehetőségeket kínált neki az élet? Csak egy jelentéktelen lány volt, aki egy jelentéktelen, hegyekkel körülvett, esőáztatta városban élt, és nem igazán várta, hogy a következő hatvan-hetven évben a dolgok jelenlegi állapotában bármilyen változás történne.
Kevés ember vásárolt nála. Velathys ezen negyedét az évtizedek alatt hjortok és lumenek népesítették be — meg jó sok metamorf, hiszen Piurifayne, a metamorf tartomány rögtön a hegyeken túl, északi irányban feküdt, és az alakváltók törzsének számos tagja beszivárgott Velathysba. Inyanna mindegyiküket teljes természetességgel kezelte, még a legtöbb ember által nem túlzottan kedvelt metamorfokat is. Viszont nem sokszor találkozott emberekkel, és ez volt egyetlen dolog, ami nem tetszett neki a vevőkörében, mert így alig talált magának szeretőt, vagy olyasvalakit, akivel szívesen együtt élt volna, pedig karcsú, szemrevaló, magas, ügyes, majdhogynem fiús teremtés volt, göndör, vörös hajjal és meglepően zöld szemekkel. Nagymértékben megkönnyítette volna a munkát, ha akad valaki, akit társként maga mellé fogadhat a boltba. Másrészről pedig fel kellene áldoznia a szabadságát, a jövőjéről szőtt tervekkel együtt — amikben elképzelései szerint ő már régen nem velathysi kereskedőként dolgozik.