Egy napon, a délutáni esők után, két idegen lépett be a boltba. Órák óta ők voltak az első vásárlók. Egyikük egy alacsony, vaskos, kerek fatörzsre emlékeztető férfi volt, másikuk pedig egy sápadt, ösztövér, nyúlánk ember, aki csontos, szögletes, bütykös arcával inkább egy hegyvidéki ragadozóra emlékeztetett. Fényes narancsszín vállszalaggal díszített nehéz, fehér tunikát viseltek, ami állítólag nagy népszerűségnek örvendett az északi városokban. Elénk, megvető pillantással néztek körül a boltban, mintha sokkal jobb minőségű kereskedelemhez szoktak volna.
— Ön Inyanna Forlana? — szólalt meg az alacsonyabb.
— Én vagyok.
A férfi valami dokumentumot tanulmányozott.
— Forlana Hayorn lánya, aki Hayorn Inyanna lánya volt?
— Rólam van szó. Megkérdezhetem…
— Végre! — kiáltott fel a magasabbik — Milyen hosszúra nyúlt ez a nyomozás! Ha tudná, milyen régóta kutatunk ön után! Fel a folyó mentén Khyntorig, aztán körbe Dulornig, majd át ezeken az átkozott hegyeken… eláll itt valaha is az eső?… utána házról házra, üzletről üzletre, kikérdeztük ezt, megkérdeztük azt…
— És én vagyok az, akit keresnek?
— Ha bizonyítani tudja a származását, akkor igen.
Inyanna vállat vont.
— Megvannak a feljegyzések. De mi dolguk éppen velem?
— Ideje bemutatkoznunk — mondta az alacsonyabbik férfi. — Vezan Ormusnak hívnak, ő pedig a társam, Steyg, és Tyeveras Pontifex őméltósága hivatalnokai vagyunk, a ni-moyai Hagyatéki Irodától. — Vezan Ormus paksamétányi iratot halászott elő egy gazdagon díszített bőrerszényből, és jelentőségteljesen rendezgetni kezdte a lapokat. — Édesanyja édesanyjának a nővére egy bizonyos Saleen Inyanna volt, aki Kinniken pontifikátusának huszonharmadik évében, amikor is Lord Ossier uralkodott a Kastély-hegyen, letelepedett Ni-moya városában, majd feleségül ment egy bizonyos Helmyot Gavoonhoz, a herceg harmadik unokatestvéréhez.
Inyanna üres tekintettel bámult.
— Sohasem hallottam ezekről az emberekről.
— Ez nem lep meg — mondta Steyg. — Mindez jó néhány nemzedékkel ezelőtt történt. A család két ága pedig kétségtelenül nem igazán tartotta a kapcsolatot, főleg, ha figyelembe vesszük a távolságot és a vagyoni különbségeket.
— Nagyanyám soha nem beszélt gazdag, ni-moyai rokonokról — mondta Inyanna.
Vezan Ormus köhögött, és a papírjai között kutatott.
— Mégis ez a helyzet. Helmyot Gavoonnak és Saleen Inyannának három gyermeke született, akik közül a legidősebb, egy lány örökölte a család birtokait. Ő fiatalon, egy vadászbaleset során hunyt el, és a földek egyetlen fiára, Gavoon Dilamayne-re szálltak, aki gyermektelenül halt meg Tyeveras Pontifikátusának tizedik évében, ami tehát, azt mondja, kilenc évvel ezelőtt történt. Azóta a birtok üresen áll, és időközben megkezdődött a jogos örökösök felkutatása. Három évvel ezelőtt úgy határoztak…
— Hogy én vagyok az örökös?
— Valóban — mondta Steyg nyájasan, és ajkát széles, csontos mosolyra húzta.
Inyanna már egy ideje sejtette, hova fog kilyukadni ez a beszélgetés, mégis rettentően megdöbbent. Remegett a lába, kiszáradt a szája, hirtelen, öntudatlan mozdulattal megrándította a karját, és sikeresen összetört egy drága alhanroeli vázát. Ettől annyira zavarba jött, hogy gyorsan összeszedte magát, és megszólalt:
— Mi az hát, amit valószínűleg örököltem?
— A Ni-moyában, a Zimr északi partján található Nissimorn-palota, három különböző birtok a Steiche-völgyben, amit mind kiadtak bérletbe és állandó bevételt biztosít — válaszolta Steyg.
— Gratulálunk — mondta Vezan Ormus.
— Én pedig önöknek gratulálok — válaszolta Inyanna —, a leleményességükért. Köszönöm ezt a pár csodálatos percet. Most pedig, hacsak nem akarnak venni valamit, kérem, hagyjanak tovább könyvelni, mert éppen esedékes az adófizetés, és…
— Ön igen szkeptikus — mondta Vezan Ormus — Ez így van rendjén. Beállítottunk ide egy fantasztikus történettel, és ön képtelen felfogni szavaink jelentőségét. Nézze: Ni-moyából jöttünk. Vajon elvánszorogtunk volna Velathysig több ezer mérföldön keresztül, csak azért, hogy csúfot űzzünk egy kereskedőből? Itt van… — Szétterítette a paksamétát, és Inyanna felé lökte a lapokat, aki remegő kézzel kezdte vizsgálgatni az oldalakat. Egy rajz a házról — káprázatos! —, egy sor irat a rangokról, leszármazás, végül a Pontifex pecsétjével ellátott papíron az ő neve… Döbbent, kábult tekintettel pillantott fel.
— Most mi a teendő? — kérdezte gyenge, reszkető hangon.
— A többi eljárás egyszerű rutinfeladat — válaszolta Steyg — Be kell adnia egy esküt, miszerint ön valóban Inyanna Forlana, alá kell írnia pár papírt, amelyek értelmében egyetért azzal, hogy miután birtokba vette a felsoroltakat, az eddig összegyűlt jövedelemből be kell fizetnie a felszaporodott adókat, ezenkívül ki kell fizetnie a jogcím átruházásához szükséges iktatási díjat, és így tovább. Mindezt el tudjuk intézni önnek.
— Iktatási díjat?
— Mindössze pár royal.
Inyanna csodálkozva pillantott a férfira.
— Amit kifizethetek a birtokok felgyűlt jövedelméből?
— Sajnos, nem — mondta Vezan Ormus. — A pénzt azelőtt kell kifizetni, mielőtt átruházták volna önre a jogokat, és természetesen addig nem férhet hozzá a jövedelemhez, amíg erre nem jogosult, így…
— Zavaró formalitás — mondta Steyg. — De ha a hosszú távú előnyöket nézi, csupán jelentéktelen apróság.
2.
Mindent összevetve húsz royalnyi illetéket kellett fizetnie. Inyanna számára ez hatalmas összeg volt, körülbelül az összes megtakarított pénzét jelentette. Azonban az iratok áttanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy csak a megművelt földek jövedelme évi kilencszáz royalra rúg, és emellett a birtokból még más módon is profitálhatott — ott a ház és a hozzá tartozó dolgok, mint a bérlet, bizonyos folyóparti területek használati díja…
Vezan Ormus és Steyg hatalmas segítséget nyújtottak a nyomtatványok kitöltésénél. Inyanna kiakasztotta a Zárva vagyunk táblát, nem mintha ez bármit is változtatott volna az üzletmeneten ebben a lusta évszakban, majd egész délután a fenti kis íróasztalánál gubbasztott a két férfival, akik egymás után tolták elé az aláírandó papírokat, amiket aztán a hatásosan mutató pontifexi pecsétekkel láttak el. Utána elvitte őket ünnepelni a hegy aljában álló fogadóba, ahol a vendégei voltak néhány kancsó borra. Steyg ragaszkodott hozzá, hogy ő válasszon először, és Inyanna kezét félretolva kicsengetett egy félkoronást egy kancsó pidruidi minőségi pálmaborért. Inyanna először a levegőért kapkodott ekkora pazarlás láttán — általában egyszerűbb italokat szokott inni —, aztán eszébe jutott, hogy gazdag ember lett belőle, és amikor kiürült a korsó, saját maga rendelt egy újabbat. A fogadó tömve volt, nagyobbrészt hjortok meg pár ghayrog alkotta a vendégsereget, és az északi hivatalnokok láthatóan kényelmetlenül érezték magukat ennyi nem-ember között, néha komoran az orrukra szorították a kezüket, mintha az idegen testek szaga ellen akarnának védekezni. Inyanna, hogy megnyugtassa őket, újra meg újra biztosította mindkettőjüket, milyen hálás, amiért vállalták a fáradalmakat, míg meg nem találták velathysi visszavonultságában.