— De hiszen ez a munkánk! — tiltakozott Vezan Ormus. — Ezen a világon mindannyian azzal szolgáljuk a Hatalmakat, hogy eljátsszuk a szerepünket a mindennapi élet bonyolult jeleneteiben. A föld parlagon hevert, azt a nagy házat nem lakta senki, a jogos örököst senki sem ismerte. Az igazság megköveteli, hogy az efféle méltánytalanságokat orvosolják. Mi pedig azok vagyunk, akikre ez a feladat hárul.
— Nem számít — mondta a bortól kipirult Inyanna, és majdhogynem kokettáló módon közelebb hajolt a két férfihoz. — Rengeteget fáradoztak az érdekemben, amiért örökké az adósuk maradok. Rendelhetek még egy kancsóval?
Már régen besötétedett, mire elhagyták a fogadót. Csak a két hold világított, és a várost övező hegyek távoli karmai fekete, csipkézett jégoszlopoknak tűntek a fagyos derengésben. Inyanna a szállásukra, a Dekkeret térre kísérte látogatóit, és a bor kábulatában majdnem behívatta magát éjszakára. Azonban a másik kettő láthatóan nem vágyott ilyesmire, talán kissé még óvatosabbá is tette őket a lehetőség, így Inyannát végül gyakorlott módon, egyszerűen hazaküldték az ajtajuk elől. Kicsit bizonytalan léptekkel araszolt felfelé a lejtőn a házáig, aztán még sokáig szellőztette a fejét a teraszon. Lüktetett a halántéka. Túl sok volt a bor, a beszéd, a meglepő újdonság! Körülpillantott a városon — rengeteg díszes vakolatú, zsindelytetős épülettel zsúfolt utca emelkedett ki a kiöblösödő Velathysi-medencéből, köztük zátonyokként felbukkant pár lerongyolódott park, néhány tér és palota, a keleti gerincen a herceg düledező kastélya nyújtózott, gyűrűként kígyózott a város körül a főút, rögtön mögötte pedig a nyomasztó, gőgös hegyek tornyosultak, oldalukon nyílt sebekként tátongtak a márványbányák. Ég veletek! Se nem undorító, se nem szeretetreméltó egy hely, gondolta, csak egyszerű, unalmas, csendes, hideg és nedves település, egy vidékies kontinens vidékies, a minőségi márványról és tehetséges kőműveseiről híres városa. Már belenyugodott, hogy itt kell leélnie az egész életét. De most, amikor ez a csodálatos esemény teljesen felforgatta az életét, még további pár óra gondolata is elviselhetetlennek tűnt, hiszen várt rá a ragyogó Ni-moya, ó, Ni-moya, Ni-moya!
Nyugtalanul aludt. Reggel a bank mögött, a jegyző irodájában találkozott Vezan Ormussal és Steyggel, és átadott nekik egy kopott, nagyobbrészt régi royalokkal (néhányon Kinniken, Thimin és Ossier arcképe szerepelt, egy több száz éves érmét pedig még a nagy Confalume idején vertek) teli zsákocskát. Ők egy egyszerű papírlapot, egy átvételi elismervényt adtak cserébe, ami igazolta a húsz royal iktatási díj kifizetését. Megmagyarázták neki, hogy a többi dokumentumot magukkal kell vinniük érvényesíttetni és ellenjegyezni. Miután az ügyletet lebonyolították, mindent elküldenek neki, és végre elindulhat Ni-moyába jogos tulajdonáért.
— Amikor beköltöztem a birtokaimra — mondta nekik nagylelkűen —, mindketten a vendégeim egy egy hónapig tartó vadászatra és mulatságra.
— Ó, ez lehetetlen — válaszolta Vezan Ormus lágyan. — A magunkfajták számára igazán nem lenne helyénvaló, ha a Nissimorn-palota úrnőjével közösködnénk. Azonban megértjük az érzéseit, és hálásak vagyunk a gesztusért.
Inyanna meghívta őket ebédelni. Sajnos folytatniuk kell útjukat, válaszolta Steyg. Más örökösökkel is fel kell venniük a kapcsolatot, örökösödési eljárásokat kell lefolytatni Narabalban, Til-omonban és Pidruidban; még sok hónap fog eltelni, mire viszontláthatják asszonyaikat és ni-moyai otthonukat. És ez azt jelenti, kérdezte a hirtelen elcsüggedt Inyanna, hogy semmi sem történik az ügyében amíg be nem fejezik kőrútjukat?
— Dehogyisnem — mondta Steyg. — A papírokat közvetlen futárszolgálattal már ma éjjel elküldjük Ni-moyába. Az eljárás olyan hamar megkezdődik, amilyen hamar csak lehet. Ó, mennyi is… talán hét, esetleg kilenc héten belül megkapja irodánk értesítését.
Inyanna elkísérte őket a szállodájukig, megvárta, míg összecsomagolnak, végignézte, amint bekászálódnak a lebegőjükbe, és még sokáig állt az utcán, és a délnyugati partra vezető főút felé integetett. Utána újra kinyitott. Délután két vevő látogatott be a boltba, egyikük szöget vásárolt nyolc rézért, a másik pedig háromméternyi hamis szaténszövetet kért; egy méter hatvan rézbe került, tehát mindezt összevetve az egész napos forgalom két koronánál is kevesebbet tett ki, de ez most már nem számított. Hamarosan gazdag ember lesz.
Eltelt egy hónap, és Ni-moyából semmilyen hír nem érkezett. Aztán véget ért a második hónap is, de még mindig semmi.
Inyannát a reménytelenség, a lemondás türelme bírta tizenkilenc évig Velathysban marasztalni. De mostanra, amikor hatalmas változások előtt állt, elfogyott ez a türelem. Jött-ment, fel-alá járkált, a naptárban jegyezgetett. A jóformán naponta esővel áztatott nyár véget ért, és megkezdődött a száraz, csípős ősz, amikor a levelek lángszínűvé vörösödtek a hegyek lábánál. Egy szó sem érkezett. Megérkeztek a téli zivatarok, a Zimr völgyéből párás levegő sodródott dél felé a metamorf területek felett, aztán összecsapott a metsző hegyi szelekkel. A Gongárok legmagasabb gerincén szakadt a hó, és Velathys utcáit elöntötték a sárpatakok. Egy szó, annyi sem érkezett Ni-moyából, és Inyanna lelkében félelem keveredett bosszúsággal, amikor a kifizetett húsz royaljára gondolt. Magányosan ünnepelte huszadik születésnapját, keserű hangulatban kortyolta a savanyú bort, és arról ábrándozott, milyen lenne a Nissimorn-palota bevételeit számolgatni. Mi tart ennyi ideig? Vezan Ormus és Steyg minden kétséget kizáróan elküldték az iratokat a Pontifex irodájába — de azóta biztosan valamelyik íróasztalon porosodnak, miközben örökölt birtokait felveri a gaz.
Télnap estéjén Inyanna úgy határozott, Ni-moyába utazik és személyesen veszi kézbe az ügyet.
Az utazás minden bizonnyal nem olcsó mulatság, ő pedig már elköltötte a megtakarított pénzét. Pénzkeresés céljából zálogba adta a boltját egy hjort családnak. Tíz royalt fizettek ezért; a részesedésüket majd a raktárkészlet kiárusításával szerzik meg. Ha még a visszatérése előtt kifizetik az egész adósságukat, utána saját szakállukra vezetik a boltot, neki pedig egy bizonyos díjat biztosítanak majd. Ez a szerződés eléggé a hjortoknak kedvezett, de Inyannát ez nem érdekelte. Nagyon jól tudta, bár senkinek sem mondta, hogy soha többet nem látja sem az üzletet, sem a hjortokat, sem Velathyst, de megszerezte a pénzt a ni-moyai utazásra, és ez számított egyedül.
Nem ígérkezett rövid kalandnak. A legegyenesebb út Velathys és Ni-moya között Piurifayne tartományon, a metamorfok területén vezetett keresztül, ennek nekivágni pedig eléggé veszélyes és meggondolatlan cselekedet lett volna. Ehelyett hatalmas kerülőt kellene tennie, először nyugat felé, a Stiamot-hágón keresztül, aztán fel, a jobboldalról elképesztő, mérföldnyi magas fallal, fel, a Dulorn-hasadéknak nevezett széles völgyben, amit jobbról hihetetlen, mérföld magas fal, a Velathysi-lejtő határolt. És ha végre elérte Dulorn városát, még mindig át kellene vágnia a fél Zimroelen, szárazon és vízen, hogy végre megérkezzen Ni-moyába. Azonban Inyanna ezt az utat rettentő hosszúsága ellenére érdekes, dicsőséges kalandként fogta fel. Még sohasem járt máshol, leszámítva, amikor tízéves korában az anyja, kihasználva a szokatlanul jól jövedelmező téli időszakot, a déli Gongárok forró vidékére küldte egy hónapra. Habár látott képeket más városokról, azok távoli, valószínűtlen helyeknek tűntek a szemében, mintha egészen más világok lennének. Anyja egyszer járt a tengerparti Til-omonban, amiről azt mesélte, hogy ott aranyló borszínben ragyog a nap, és örökké nyár van. Nagyanyja Narabalig jutott, ahol mindent beburkolt a nedves, fojtogató, trópusi levegő. De más helyek — Pidruid, Piliplok, Dulorn, Ni-moya és a többi — egyszerűen csak nevek voltak a számára, és az óceán fogalma majdnem meghaladta a képzelőerejét; azt pedig, hogy az óceánon túl egy másik kontinens terül el, teljességgel képtelen elhinni — tízszer annyi város, mint Zimroelen, a sivatag alatt a rejtélyes búvóhely, a Labirintus, ahol a Pontifex él, és egy harminc mérföld magas hegy, ahol a Napkirály uralkodik udvartartásával. Ha ilyesmire gondolt, mindig elszorult a torka, és zúgott a füle. A félelmetes, érthetetlen Majipoor túl gigászi volt ahhoz, hogy az elméje egyszerre befogadja, de mérföldről mérföldre ízlelgetni is csodálatosnak tűnt olyasvalaki számára, aki mindössze egyszer lépte át Velathys határát.