Így aztán Inyanna lenyűgözve figyelte, hogyan változik a levegő minősége, miközben a hatalmas szállítólebegő átvitorlázott a hágó felett, és a hegyektől nyugatra fekvő alföld felé vette az irányt. Itt még mindig tél volt — ami rövid nappalokat, meg sápadt, zöldes napfényt jelentett —, de emellett lágyan simogatott a tél metsző hidegét nélkülöző, kellemesen csípős illatú szél. Meglepve látta, hogy errefelé tömör, morzsolódó, szivacsos a föld — ráadásul helyenként mérföldeken keresztül élénkvörös színben pompázott —, ami nem is hasonlított az otthon megismert sziklás, csillogó talajhoz. A vastag levelű, fénylő növények is különböztek a megszokottól, más tollazatú madarak repkedtek a jármű körül, a főutat szegélyező városok pedig levegősek és nyitottak voltak. Mennyire nem hasonlított a szürke, zsúfolt Velathys ezekre a mezőgazdaságból élő, szemtelenül, de fantáziadúsan feldíszített, fényes foltokban sárgára, kékre és vörösre festett házacskákból álló településekre! Szörnyen hiányoztak a minden oldalról tornyosuló hegyek, hiszen Velathys a Gongárok gyűrűjében feküdt, de most a hegység és a távoli tengerpart között elterülő széles, lehangoló fennsíkon utazott. Ha nyugat felé pillantott, majdhogynem ijesztően messzire ellátott ezen a határtalan, végtelenbe lezúduló síkságon. A másik oldalán emelkedett a Velathysi-lejtő, a hegylánc külső része, de ez az egyszerű, tömör, zord, vég nélkül észak felé tartó fal, amit csak néha szakított meg egy-egy magányos csúcs, szintén eléggé hátborzongató látványt nyújtott. A táj ismét alaposan megváltozott, amikor végre maguk mögött hagyták a Lejtőt, és északi irányba, a Dulorn-hasadék felső része felé folytatták az utat. A lankásan hömpölygő dombok dérlepte hullámoknak tűntek, hiszen ez az óriási, mélyen fekvő völgy gazdag gipszben. A köveknek hátborzongató, titokzatos, fagyos fénnyel ragyogó, pókhálószerű mintázatuk volt. Az iskolában azt tanították, hogy az egész Dulornt ebből az ásványból építették, még képeket is mutattak a napfényben hideg tűzzel égő tornyokról, árkádokról, kristály homlokzatokról. Ezeket Inyanna még a Vén Földről, az emberiség állítólagos bölcsőjéről szóló történeteknél is hihetetlenebbnek tartotta. És mégis, a télutó egyik napján azon kapta magát, hogy valóban Dulorn külvárosait bámulja megigézve, mert a történetek tényleg nem a fantázia szüleményei voltak. Dulornt minden képzeletét felülmúlóan gyönyörűnek és különösnek találta. Úgy tűnt, mintha valami saját, belső fényesség ragyogná be, míg eközben a magas, barokk épületek miriád kiszögellésén és csiszolt felületén megtört, visszatükrözött, szilánkokra zúzott napfény is csillogó zuhatagként csorgott végig az utcákon.
Ilyen hát egy igazi város! Velathys csak egy egyszerű porfészek lehet mellette, gondolta. Akár egy hónapig, egy évig, egy örökkévalóságig képes lett volna itt maradni… és csak azzal töltené az idejét, hogy fel-alá sétál az utcákon, a tornyokat és a hidakat bámulja, bekukkant a drága portékáktól ragyogó, saját kis boltjától annyira különböző üzletekbe. A céltudatosan sétálgató, egy egyszerű hegyvidéki teremtés számára ismeretlen foglakozásokat űző kígyóarcú emberek hordái (ez egy ghayrog város volt, ahol a többi faj jelentéktelen számban képviseltette magát)… a Dulorn hírneves Örökös Cirkuszát reklámozó ragyogó hirdetmények… az elegáns éttermek, hotelek és parkok… mindezek láttán Inyanna teljesen elzsibbadt az ámulattól. Ennek a városnak Majipooron biztosan nem akad párja! Mégis azt mondták, hogy Ni-moya ennél is nagyobb, de a Kastélyhegyen található Stee mindkettőt felülmúlja, de ott van még a híres Piliplok is, meg Alaisor kikötővárosa, meg… annyi, de annyi!
Mindössze fél napot tölthetett Dulornban, amíg kiszálltak az utasok, és a lebegő felkészült az út következő szakaszára. Ez természetesen semmire sem elegendő. Egy nappal később, amikor már kelet felé tartottak a Dulorn és Mazadone között elterülő erdőkben, már abban sem volt biztos, hogy nem álmodta-e az egészet.
Naponta új csodákat látott — olyan helyeket, ahol lilán izzott a levegő, hegynyi fákat, éneklő páfránybokrokat. Aztán unalmas, egymástól megkülönböztethetetlen városok sora következett, Cynthion, Mazadone, Thagobar, és még számos más. Utasok érkeztek és távoztak, körülbelül kilencszáz mérföldenként leváltották a vezetőket, egyedül Inyanna, a világlátó vidéki kislány folytatta az útját rendületlenül. A végtelenbe nyújtózó lapály látványától lassan üveges lett a szeme, és kiüresedett az agya. Rövid ideig láthatott pár gejzírt, forrón bugyborékoló tavakat és a hőforrások más csodáit; Khyntorban, a kontinens közepének legnagyobb városában szállt fel a Ni-moyába tartó hajóra. Ide zúdult le északnyugatról a tengernyi méretű Zimr folyó, ami akkora volt, hogy belefáradt a szem, míg az egyik partról a másikra pillantott. Inyanna eddig csak keskeny, sebes folyású hegyi patakokat látott Velathysban. Eddigi élményei nem készítették fel erre a Zimr nevű, kanyargó, hatalmas, sötét vizű szörnyetegre.
Inyanna hetekig hajózott ennek a szörnyetegnek a mellkasán, és sorban maga mögött hagyta Verfet, Stroynt, Lagomandinót meg még ötven másik várost, amelyek nevei számára nem jelentettek többet kimondhatatlan zörejeknél. A hajó lett az ő világa. A Zimr völgyében kellemesek voltak az évszakok, így könnyen elveszítette időérzékét. Úgy tűnt, tavasz van, bár tudta, hogy csak nyár lehet, ráadásul már késő nyár, hiszen legalább fél év eltelt, mióta nekivágott ennek az utazásnak. Talán soha nem ér célba; talán az a végzete, hogy egyik helyről a másikra sodródjon, soha ne érjen partot és ne tapasztaljon semmit. Rendben van. Kezdett megfeledkezni saját magáról. Van valahol egy üzlet, ami az övé volt, van valahol egy birtok, ami az övé lesz, valahol létezik egy Velathysból származó, Inyanna Forlana nevű lány, de mindezek egyszerűen beleolvadtak magába a mozgásba, miközben átlebegett a végtelen Majipooron.
Aztán egy nap már megint, talán a századik alkalommal új város tűnt fel a Zimr partján, és hirtelen felpezsdült az élet a fedélzeten, emberek rohantak a korláthoz, és a ködös messzeséget fürkészték. Inyanna hallotta a mormogásukat, Ni-moya! Ni-moya!, tudta, hogy utazása véget ért, vándorlása befejeződött, és végre megérkezett igazi otthonába, jogos örökségébe.