3.
Volt annyi józan esze, hogy megértse, annyi esélye van felmérni Ni-moyát rögtön az első napon, mint megszámolni az égen a csillagokat. A gigantikus Zimr mindkét partján mérföldek százain keresztül nyújtózó metropolisz hússzor nagyobb volt Velathysnál, és Inyanna gyanúja szerint itt még annak is szüksége lehetett térképre, aki az egész életét ezeken az utcákon töltötte. Remek! Megpróbált ellenállni a körülötte nyüzsgő groteszk szertelenségnek, nehogy megijedjen vagy elkedvetlenedjen. Lépésről lépésre fogja meghódítani ezt a nagyvárost. Ezzel a nyugodt elhatározással elkezdődött az átalakulása igazi ni-moyaivá.
Mindamellett az első lépést még mindig meg kellett tennie. A csónak valószínűleg a Zimr déli partján horgonyzott. Inyanna megragadta egyik táskáját, szemügyre vette a hatalmas vízfelületet — a Zimr itt néhány nagyobb mellékfolyóját is magába olvasztotta —, de minden parton városokat látott. Melyik Ni-moya? Merre lehetnek a pontifikátus irodái? Hogyan találja meg a birtokait meg a házát? A világító jelzések a kompokhoz vezették, de ezeknek az úti céljait Gimbeluvnak, Istmoynak, Strelainnak meg Panoráma Promenádnak hívták. Ni-moyai komp nem akadt köztük — hiszen ezek a helyek együttesen alkották egész Ni-moyát.
— Eltévedtél? — kérdezte egy éles, vékony hang.
Inyanna megfordult, és egy nála két vagy három évvel fiatalabb, szurtos arcú lányt pillantott meg az egyik csónakban, akinek fonatokba fogott haja különös levendulaszínben pompázott. Inyanna vagy túl büszke, vagy túl szégyenlős volt — maga sem tudta eldönteni —, mindenesetre ridegen megrázta a fejét, és félrenézett. Érezte, hogy forrón, vörösen ég az arca.
— A jegykiadó ablakok mögött van egy nyilvános felvilágosító iroda — mondta a lány, aztán eltűnt a kompok között hömpölygő tömegben.
Inyanna követte a felvilágosító mellett vezető vonalat, végül egy fülkéhez ért, ahol bedugta a fejét a hajlékony kapcsolatteremtő sisakba.
— Felvilágosítás — mondta egy hang.
— Pontifexi Hivatal, Hagyatéki Osztály — mondta udvariasan.
— Ilyen nevű iroda nem szerepel a jegyzékben.
Inyanna összehúzta a szemöldökét.
— Akkor a Pontifexi Hivatal.
— Rodamaunt sétány 853, Strelain.
Bizonytalanul, aggodalmasan vett egy kompjegyet Strelainig: egy korona és húsz réz. Pontosan két royalja maradt, ami talán ha pár hétig elég ezen a drága helyen. És azután? Én vagyok a Nissimorn-palota örököse, suttogta magának fölényesen, aztán felszállt a kompra. Bár azon meglehetősen csodálkozott, hogy az Örökösödési Hivatal címe nem szerepelt a jegyzékben.
Délután közepe felé járt az idő. A komp hangos kürtszóval, nyugodtan siklott le a sólyáról. Inyanna ámultan szorongott a korlátnál, és lenyűgözve bámulta a távoli parton emelkedő várost. Minden épület egy lapos tetejű, ragyogóan fehér toronynak tűnt, s ezek egy magasságba emelkedtek az északi, vidáman zöldellő dombokkal. Az alsóbb fedélzetek lejáratánál egy oszlopra erősített térkép lógott. Amennyire ki tudta venni, Strelain volt a város központi negyede, éppen szemben a Nissimornnak nevezett kompkikötővel. A Pontifex hivatalnokai azt mondták, hogy a birtoka az északi parton van, ezért — hiszen biztosan azért hívták Nissimorn-palotának, mert Nissimornnal átellenben feküdt — nyilvánvalóan Strelainról beszéltek, talán az északkeleti, erdős partszakaszról. Strelaintól egy hidakkal átívelt mellékfolyó választotta el a nyugati Gimbelucot; keletre nyújtózott Istmoy; fent, délen pedig a majdnem Zimr nagyságú Steiche-folyó hömpölygött, a városok a partján pedig…
— Először jársz itt? — Már megint a levendulahajú lány szólította meg.
Inyanna idegesen mosolygott.
— Igen. Velathysból érkeztem. Azt hiszem, eléggé vidékiesen festek.
— Mintha tartanál tőlem.
— Én? Tőled?
— Nem harapok. Még át sem verlek. Az én nevem Liloyve. Tolvaj vagyok a Nagy Bazárban.
— Azt mondtad, tolvaj?
— Ni-moyában ez elismert foglakozásnak számít. Engedélyünk ugyan még nincsen, de nem is akadályoznak a munkánkban, és emellett saját hivatalos nyilvántartásunk is van, mint az igazi céheknek. Éppen Lagomandinóban jártam, lopott árut adtam el a nagybátyámnak. Túl becsületesnek tartod magadat hozzám, vagy egyszerűen csak szégyenlős vagy?
— Egyik sem — mondta Inyanna. — De már régóta utazom egyedül, és azt hiszem, elszoktam az emberi beszédtől. — Ismét mosolyt erőltetett az arcára. — Valóban tolvaj vagy?
— Igen. De nem a zsebmetszők közé tartozom. Annyira idegesnek tűntél! Egyébként hogy hívnak?
— Inyanna Forlana.
— Tetszik a csengése. Még soha nem találkoztam egy Inyannával sem. Egészen Velathystól utaztál idáig? Miért?
— Be akarom jelenteni az igényemet az örökségemre — válaszolta Inyanna. — Arra a tulajdonra, ami nagyanyám nővérének az unokájáé volt. Egy bizonyos Nissimorn-palotáról van szó, az északi parton…
Liloyve kuncogni kezdett. Először megpróbálta elfojtani, de kivörösödött az arca, köhögött, aztán a szája elé kapta a kezét, és mintha rázkódott volna a nevetéstől. Gyorsan erőt vett magán, és arckifejezése inkább gyengéd szánalmat tükrözött.
— Bizonyára a hercegi családba tartozol… bocsánatodat kell kérnem, amiért ilyen durván megzavartalak.
— A hercegi családba? Nem, természetesen nem. Miért…
— A Nissimorn-palota Calain birtokában van. Ő a herceg öccse.
Inyanna a fejét csóválta.
— Nem. A nagymamám nővérének a…
— Szegénykém, téged felesleges is lenne kifosztani. Ezt már megtette valaki más!
Inyanna megragadta a csomagját.
— Nem erre gondoltam — mondta Lioyve. — Szerintem inkább jól felültettek, ha azt hiszed, hogy a Nissimorn-palota örököse vagy.
— A papírokon a Pontifex pecsétje szerepelt. Két ni-moyai ember hozta el Velathysba személyesen. Lehetek vidéki lány, de annyira nem vagyok ostoba, hogy bizonyíték nélkül ekkora utazásra vállalkozzak. Igen, gyanakodtam, de saját szememmel láttam azokat az iratokat. Kérvényt nyújtottam be! Húsz royalba került, de legalább rendben vannak az irataim!
— Hol fogsz lakni, miután kikötöttünk Strelainban? — kérdezte Liloyve.
— Ezen még nem gondolkoztam. Valószínűleg egy fogadóban.
— Takarékoskodj a koronáiddal. Még szükséged lesz rájuk. Majd megszállsz nálunk a Bazárban. Reggel pedig tisztázhatod ezt az ügyet a birodalmi felügyelőkkel. Talán ők segíthetnek visszaszerezni valamennyit abból, amit elveszítettél, hmmm?
4.
A gyanú, hogy esetleg csalók áldozata lett, már a kezdettől fogva a fejében motoszkált, halk, zsémbelődő hangon zümmögött a gyönyörű muzsika közben, de Inyanna inkább kizárta a tudatából a zúgást, és még most is — pedig szörnyűséges dübörgéssé dagadt — magabiztosságot kényszerített magára. Ez az állítólagos tolvaj, a Bazárból szökött kislány kétségtelenül semmiben és senkiben sem bízott, ezért nem is csoda, ha a végén már mindenben szélhámosságot vagy rosszindulatot szimatolt, még ott is, ahol szó sincsen ilyesmiről. Inyanna a tudatában volt annak, hogy hiszékenységében szörnyű hibát követhetett el, de ezen most már értelmetlen lett volna rágódni. Talán valahogy mégis a hercegi családhoz tartozott, vagy talán Liloyne keverte össze valakivel a Nissimorn-palota tulajdonosát; esetleg valóban bolondot csinált magából, amikor Ni-moyába indult, és utolsó koronáját is erre a hiábavaló utazásra költötte, de mégis Ni-moyában volt végre, nem pedig Velathysban, és ez már magában okot adott az örömre.