Inyanna most nézhette meg először közelről Ni-moya központját, amikor a komp a strelaini dokkba siklott. A vakítóan fehér tornyok majdnem a vízpartig értek, olyan meredeken, olyan hirtelen nőttek ki a földből, hogy egészen ingatagnak látszottak, és nem is értette, miért nem dőlnek a vízbe. Lassan alkonyodott. Mindenfelé sziporkázó fények gyúltak. A város csodái láttán Inyanna továbbra is nyugalmat erőltetett az arcára. Hazajöttem, ismételgette magában. Otthon vagyok, ez a város az otthonom; mintha csak itthon lennék. Eközben végig ügyelt, hogy Liloyve közelében maradjon, amíg átverekedték magukat a kijárat és az utca között nyüzsgő utasok tömegén.
A végállomás kapujánál három gigantikus, ékkőszemű fémmadár tornyosult — egy nagy, széttárt szárnyú gihorna, egy buta külsejű hazenmarl; a sarlószerűen görbülő, óriási erszényes csőrrel ékesített harmadikat Inyanna nem ismerte. A gépezetek lassan mozogtak, emelgették a szárnyaikat és bólogattak.
— A város jelképei — mondta Liloyve. — Mindenhol találkozni fogsz ezekkel a bamba dögökkel. Rengeteget érhetnek azok a szemeikbe rakott csodálatos kövek.
— És senki sem lopja el?
— Bárcsak lenne hozzá merszem! Itt rögtön felkapaszkodnék, és szépen kiszedném az összeset. De azt mondják, ez ezerévnyi balszerencsét zúdítana a világra. Megint fellázadnának a metamorfok, összedőlnének a tornyok, meg hasonló sületlenségek.
— Ha nem hiszel a legendában, miért nem lopod el a köveket?
Liloyve aprót horkantott nevetés gyanánt.
— Ki venné meg? Bármelyik kereskedő rögtön tudná, mik is ezek, senkinek sem kellenének az elátkozott tárgyak, temérdek bajt zúdítanának a tolvaj nyakába, és az Álmok Királyáról se feledkezzünk meg, aki egészen addig szűkölne a fejedben, míg sikoltozni nem kezdesz. Inkább lopnék egy halom színes üveget, minthogy a ni-moyai madarak szeméhez nyúljak. Megérkeztünk, szállj be! — Kinyitotta a végállomásnál parkoló egyik apró utcai lebegő ajtaját, és intett Inyannának, hogy üljön be. Miután elhelyezkedett mellette, Liloyve fürgén beütött egy kódot a számlapon, és a jármű rögtön megindult.
— Ezért az utazásért köszönetet mondhatunk nemes rokonodnak — mondta a lány.
— Mit? Kinek?
— Calainnak, a herceg öccsének. Az ő fizetőkódját használtam. Még múlt hónapban sikerült ellopnom, és azóta sokan ingyen utazunk Calain szívességéből. Persze a kancellárja meg fogja változtatni a számot, amikor megkapja a számlát, de addig is… érted?
— Nagyon naiv lehetek — mondta Inyanna —, de még mindig hiszek abban, hogy az Úrnő és a Király álmunkban felfedezik bűneinket, és olyan üzeneteket küldenek, amik majd elveszik a kedvünket az ilyesmitől.
— Szeretnék, ha hinnél ebben — válaszolta Liloyve. — Ölj meg valakit, aztán eleget hallasz majd a Királyról. De hányan is élnek Majipooron? Tizennyolc-, harminc- vagy ötvenmillárdan? Vajon van ideje a Királynak arra, hogy mindenkit megbüntessen álmában, aki ingyen utazik egy utcai lebegőben? Szerinted?
— Nos…
— Vagy azokat, akik más emberek palotáit árusítják?
Inyanna elvörösödött, és elfordult.
— Hova megyünk? — kérdezte tompán.
— Már ott is vagyunk. A Nagy Bazár! Kifelé!
Inyanna követte Liloyvét egy széles, három oldalról magas tornyokkal határolt térre, amit szemben alacsony, hosszú lépcsősoron megközelíthető épület zárt le. Talán több száz, vagy akár több ezer elegáns, fehér ni-moyai tunikába öltözött ember áramlott ki és be az épület széles kapuján. A boltív felett három, ugyanolyan ékkő-szemű madár szimbólumát faragták a homlokzatba.
— Ez a Pidruidi Kapu, a tizenhárom bejárat egyike. Biztos tudod, hogy a Bazár területe tizenöt négyzetmérföld — kicsit hasonlít a Labirintushoz, bár nincsen annyira mélyen, talán csak egy szintjét építették a föld alá. A Bazár behálózza az egész várost, az utcák alatt, a házak között, az épületeken keresztül terjeszkedik — mondhatni város a városban. Az én népem már évszázadok óta itt él. Mi vagyunk a tolvajok örökletes rendje. Nélkülünk igen nagy bajban lennének a kereskedők.
— Én is kereskedő voltam Velathysban. Ott nincsenek tolvajok, de szerintem még senki sem hiányolta őket — mondta Inyanna szárazon, amikor a tömeg a lágyan emelkedő lépcsőkön a Nagy Bazár kapuja felé sodorta őket.
— Itt máshogyan mennek a dolgok — válaszolta Liloyve.
A Bazár minden irányba kinyújtotta a csápjait: keskeny árkádok, folyosók és erkélyek labirintusa volt, amit rengeteg bódé osztott apróbb részekre. A mennyezetre végtelenbe nyúló egyszerű, sárga világítószövetet feszítettek, és az anyag természetes fénye ragyogó világosságot varázsolt mindenhova. Ez a látvány mindennél jobban lenyűgözte Inyannát, hiszen néha ő is árult világítószövetet a boltjában, három koronáért végjét, ami mindössze egy kisebb szoba fényét tudta biztosítani. Lelkét teljesen a porba sújtotta a tizenöt négyzetmérföldnyi szövet gondolata, és még az efféle számításokban jártas agya sem tudta kikalkulálni az egésznek az árát. Ni-moya! Az iszonytató mértéktelenségen már csak nevetni tudott.
Egyre beljebb kerültek. Az egyik kis utcácska pont úgy nézett ki, mint a következő, mindegyiket zsúfolásig megtöltötték a porcelánt, szövetet, edényeket és ruhákat, meg gyümölcsöt, húst, zöldséget, édességet árusító üzletek, itt egy borkereskedő meg egy fűszeres, mellette egy gyönyörű köveket kínáló bolt, ott pedig egy sült kolbászt, sült halat kínáló árus meg a társai. Liloyve szemmel láthatóan mégis pontosan tudta, melyik elágazáson és folyosón folytassa az útját, a számtalan egyforma utca közül melyik vezeti őket úti céljukhoz. Céltudatosan, fürgén mozgott, csak néha-néha állt meg, amíg megszerezte vacsorájukat — az egyik pultról ügyesen elemelt egy darab halat, a másikról egy kupa bort. Az árusok néha felfigyeltek rá, de csak mosolyogtak.
— Nem zavarja őket? — kérdezte Inyanna zavartan.
— Már ismernek. Mondom, hogy errefelé megbecsülik a tolvajokat. Szükségük van ránk.
— Bárcsak érteném, amit mondasz.
— Mi tartjuk fel a Bazárban a rendet, érted? Itt egyedül mi lophatunk, mi pedig csak azt vesszük el, amire szükségünk van, emellett távol tartjuk az amatőröket. Mi történne, ha minden tizedik vásárló megtöltené a zsákját áruval? De mi ott ólálkodunk közöttük, megtöltjük a saját erszényeinket, és megállítjuk őket. Érted már? Mi vagyunk az ellenőrök. Az, amit eltulajdonítunk, nem más, mint adó, amit a kereskedők fizetnek nekünk, amiért szabályozzuk a folyosókon tülekedő tömeget. Hé, te ott! — Az utolsó szavait nem Inyannához, hanem egy angolna fürgeségével mozgó, sötét hajú, tizenkét év körüli fiúhoz intézte, aki egy vadászkésekkel teli, nyitott edényben kotorászott. Liloyve gyors mozdulattal elkapta a fiú csuklóját, és ugyanabban a pillanatban megragadta egy, a fiúnál nem magasabb, pár lépéssel odébb az árnyékok közt rejtőző vroon kalimpáló csápjait. Inyanna hallotta Liloyve halk, heves hangját, de egy szót sem bírt megérteni; a közjátéknak pár percen belül vége szakadt, és a fiú meg a vroon nyomorultul elkullogott.