— Ez a Hagyatéki Hivatal? — kérdezte, amikor beléptek.
— Tulajdonképpen ilyesmi nem is létezik — válaszolta Liloyve. — Ezek a felügyelők. Ha valaki segíthet rajtad, hát ők azok.
Egy kedvetlen, fajtársaihoz hasonlóan kövér és dülledt szemű hjort megkérdezte, mi a problémája. Inyanna először habozott, aztán bőbeszédűen előadta az egész történetet: a ni-moyai idegeneket, a hatalmas örökségről szóló hihetetlen mesét, az iratokat, a Pontifikátus pecsétjét, a húsz royalnyi iktatási díjat. Az elbeszélés közben a hjort kényelmesen hátradőlt a székében, az állát simogatta, rendszertelenül forgatta nagy, dülledt szemeit. Mikor Inyanna befejezte a mondókáját, a hjort elkérte tőle az igazoló okiratot, elgondolkodva végigsimított a pecséten.
— Maga a tizenkilencedik az idén, aki bejelenti az igényét a Nissimorn-palotára — mondta komoran. — Attól tartok, lesz még több is. Sokkal több.
— A tizenkilencedik?
— Legjobb tudomásom szerint. Biztosan vannak olyanok is, akik nem vesződtek a csalás bejelentéssel.
— Csalás — ismételte meg Inyanna. — Ez? És az iratok, amiket mutattak, a leszármazás, a nevemmel ellátott papírok… csak azért utaztak Ni-moyától Velathysig, hogy kicsaljanak tőlem húsz royalt?
— Ó, nem egyszerűen csak ön miatt — mondta a hjort. — Velathysban talán három vagy négy örököse is akad a Nissimorn-palotának, Narabalban öt, hét Til-omonban, tucatnyi Pidruidban… tudja, nem is olyan nehéz összeállítani egy leszármazási táblázatot. Aztán megfelelő dokumentumokat kell hamisítani, végül kitölteni az üres helyeket. Ettől az embertől húsz royal, talán harminc a másiktól, valaki ebből egész szépen megélhet, ha csak ezzel foglalkozik, nem igaz?
— Hogyan lehetséges ez? Az ilyesmi törvényellenes!
— Igen — bólintott fáradtan a hjort.
— És az Álmok Királya…
— …szigorúan meg fogja őket büntetni, ebben biztos lehet. És ha egyszer letartóztatjuk ezt a két csalót, akkor a törvény is lesújt majd rájuk. Nagy segítséget jelentene, ha pontos személyleírást adna róluk.
— És a húsz royalom?
A hjort megvonta a vállát.
— Remény sincsen arra, hogy valamit is visszakapjak a pénzemből? — kérdezte Inyanna.
— Nincsen.
— De akkor mindenemet elveszítettem!
— A Pontifex nevében is szeretném kifejezni legmélyebb együttérzésemet — mondta a hjort, és ezzel be is fejezte a beszélgetést.
— Mutasd meg nekem ezt a Nissimorn-palotát — parancsolta Inyanna Liloyvének, amikor ismét felbukkant odakint.
— Csak nem hiszed…
— Hogy tényleg az enyém? Nem, természetesen nem. De látni akarom! Tudnom kell, milyen helyet adtak el nekem húsz royalért!
— Miért gyötörnéd magadat?
— Kérlek — mondta Inyanna.
— Gyere hát — válaszolta Liloyve.
Megállított egy lebegőt, és megadta úti céljukat. Inyanna tágra nyílt szemekkel bámulta a kis jármű alatt elsuhanó ni-moyai előkelő utcákat. A déli nap melege mindent fényben fürösztött, és a város nem a dulorni kristályok fagyos csillogásától, hanem az utcákról és fehérre meszelt házakról visszavert, lüktető, érzéki pompától ragyogott. Liloyve sorban ismertette a mellettük elvonuló, jelentősebb helyeket.
— Ez a Világok Múzeuma — mutatott egy szögletes üvegkupolákkal koronázott hatalmas épületre — Ezer bolygó kincse található itt, még a Vén Földről is akad itt pár. Ez pedig a mágiának és az álmoknak szentelt Varázslat Csarnoka, szintén múzeum is egyben. Itt még sohasem jártam. Az ott… látod ott elöl a város három madarát?… a Városi Palota, ahol a polgármester él. — Közben a folyó felé ereszkedtek egy lejtőn. — A kikötőnek ebben a részében vannak a lebegő éttermek — mutatta a lány széles kézmozdulattal. — Kilenc van belőlük, olyanok, mintha apró szigetek lennének. Azt mondják, itt minden majipoori ételt kipróbálhatsz. Egyszer majd mind a kilencben eszünk valamit, hmm?
— Szép is lenne — mosolygott Inyanna szomorúan.
— Ne aggódj. Még előttünk az élet, ami a tolvajok esetében általában igen kényelmes szokott lenni. Én úgyis végig akarom járni Ni-moya összes utcáját, velem tarthatsz, ha akarsz. Kint, a dombokon, Gimbelucban található a Csodakert, a csodálatos szörnyetegek parkja, ahol a vadonban már kihalt állatokat láthatsz, sigimoinokat, ghalvarokat meg dimilionokat. Aztán ott van még az Operaház is, ahol a városi zenekar szokott játszani… hallottál már róla? Ezernyi, a világon semmihez sem fogható hangszer… meg aztán… Ó. Itt is vagyunk.
Kiszálltak a lebegőből. Inyanna látta, hogy a folyópart közelébe érkeztek. Előttük hömpölygött a Zimr, ami ezen a ponton annyira kiszélesedett, hogy alig látta a túlpartot. Nissimorn csak egy zöld csíknak tűnt innen. Rögtön balra egy embernyi fémtüskékből álló kerítés emelkedett. A rudak között fátyolszerű, majdhogynem láthatatlan, mély, ijesztő hangon zúgó háló feszült. A kerítés túloldalán meghökkentő szépségű kert zöldellt, elszórtan arany meg türkizszínben pompázó bokrokkal, skarlátszín virágokkal. A gyepet annyira rövidre nyírták, hogy úgy tűnt, mintha csak felfestették volna a földre. Távolabb lassan emelkedni kezdett a talaj, és maga a ház, egy csodálatosan nagy, ni-moyai stílusban festett (ami értelmet adott a tipikus, felfüggesztéseken és könnyedségen alapuló helyi építészeti módszereknek) épület már a kikötőre néző sziklás kiemelkedésen állt. Az oszlopcsarnokok mintha a levegőben lebegtek volna, az erkélyek pedig félelmetesen messzire nyújtóztak el a faltól. Inyanna a Hercegi Palota mellett — ami lenyűgözően tornyosult talapzatán nem messze a parttól — a Nissimorn-palotát találta az eddig látott építmények közül a legcsodálatosabbnak. És erre hitte azt, hogy az öröksége! Felkacagott. Végigrohant a kerítés mentén, imitt-amott megtorpant, minden irányból megszemlélte a hatalmas épületet, és megállás nélkül nevetett, mintha csak valaki elárulta volna neki a világmindenség legvégsőbb igazságát, ami minden igazság titkát magában foglalja, éppen ezért állandó kacagásra ingerel. Liloyve mögötte rohant, kiabált, hogy álljon meg végre, de Inyanna úgy futott, mint egy megszállott. Végül elért a főbejárathoz, ahol két tagbaszakadt, fehér libériás szkandár őrködött nyomatékosan karba tett kezekkel. Inyanna csak kacagott tovább; a szkandárok mogorván méregették; az időközben megérkezett Liloyve Inyanna ingujját rángatta, és sürgette, hogy tűnjenek el innen, mielőtt komolyabb zűrbe keverednének.
— Várj — mondta Inyanna lihegve. A szkandárokhoz lépett. — Ni-moyai Calain szolgái vagytok?
Mintha észre se vették volna. Egy szót sem szóltak.
— Mondjátok meg az uratoknak — folytatta a lány zavartalanul —, itt járt Velathysi Inyanna, megnézte a házat, és nagyon sajnálja, amiért nem tudott vele ebédelni. Köszönöm.
— Gyere már! — sürgette halkan Liloyve.
A hatalmas őrök arcán lassan kezdte felváltani az értetlenséget a harag. Inyanna kecsesen tisztelgett, újra nevetésben tört ki, és intett Liloyvének. Aztán visszarohantak a lebegőhöz, és végül a tolvajlány is pukkadozott a legyűrhetetlen nevetéstől.