7.
Gyakran lopott, és tehetségesen csinálta. Teltek a napok, és azt az első, a tolvajok szakmájába bevezető kalandot még sok más hasonló követte. Szabadon kóborolt a Nagy Bazárban, néha egyedül, néha társasággal, és kisegítette magát ezzel-azzal. Olyan könnyen ment, hogy lassan már nem is tűnt bűncselekménynek. A Bazár mindig tömve volt: Ni-moya népessége állítólag közel járt a harmincmillióhoz, és úgy tűnt, mintha mindig itt nyüzsögne a város összes lakosa. Megállás nélkül áradtak az emberek. A kérdésekkel, veszekedésekkel, alkudozókkal, felügyelőkkel küzdő árusok mindig zaklatottnak és óvatlannak tűntek. Szinte alig volt kihívás abban, ahogy a rengeteg teremtmény sokaságában mozogva tetszés szerint elemelt valamit.
A zsákmány legnagyobb részét eladták. Egy hivatásos tolvaj néha megtartott magának egy-egy tárgyat, meg az ennivalót is mindig így szerezték be, de majdnem minden mást úgy zsákmányoltak, hogy azonnal el lehessen adni.
Ezt nagyobbrészt az Agourmole családjával élő hjortok végezték. Hárman voltak, Beyork, Hankh meg Mozinhunt, és egy főleg hjortok alkotta, lopott árukat értékesítő hatalmas szervezetbe tartoztak, ami gyorsan kijuttatta az árut a bazárból, majd a nagykereskedelmi csatornákon keresztül gyakran éppen azoknak a kereskedőknek adták el újra, akiktől eredetileg lopták. Inyanna gyorsan megtanulta, mire van szükségük, és mi nem érdekelte őket.
Mivel Inyanna még újoncnak számított Ni-moyában, semmivel sem akadt különösebb nehézsége. A Nagy Bazár kereskedői közül nem mindenki kedvelte a tolvajok céhét, és mivel páran már látásból ismerték Liloyvét, Athaynét, Sidount vagy a család többi tagját, azonnal kidobták őket a boltjukból. Azonban még senki sem találkozott a Kulibhai nevű fiatalemberrel, ezért amíg Inyanna állandóan különböző helyeken tevékenykedett ebben a végtelen csarnokban, még évek telhettek el, míg áldozatai rájönnek, ki is ő.
A veszélyt nem a kereskedők, inkább a más családokból származó tolvajok jelentették. Ők sem ismerték Inyannát, viszont gyorsabban észrevették — így hát az első tíz napban háromszor is feltartották. Rémületes volt, amikor első alkalommal ismeretlen kéz ragadta meg a csuklóját; mégis nyugodt maradt, pánik nélkül nézett szembe a másikkal, és egyszerűen csak annyit mondott:
— Ne állj az utamba. Kulibhai vagyok, Agourmole öccse.
A dolognak gyorsan híre ment. A harmadik hasonló eset után nem zavarták többet.
Annál inkább idegesítette, ha saját magának kellett közbeavatkoznia. Nem tudta megkülönböztetni a hivatásos tolvajokat az amatőröktől, és habozott olyasvalakit megsérteni, aki felőle akár már Lord Kinniken uralkodása óta a Bazárban tevékenykedhet. Idővel meglepően könnyen felfedezte a szeme előtt végrehajtott lopásokat, de ha Agourmole klánjából senki nem volt vele éppen, akit megkérdezhetett volna, nem lépett közbe. Kezdte fokozatosan felismerni a többi családhoz tartozó hivatásos tolvajokat, de még mindig naponta látott ismeretlen, a kereskedők árui között kotorászó alakokat. Pár hét után úgy érezte, tennie kell valamit. Ha egy igazi tolvajra teszi rá a kezét, még kérhet elnézést; a rendszer lényege éppen az volt, hogy tolvajlás közben a rendre is felügyelt, és tudta, hogy ezt a kötelességét igencsak elhanyagolta. Első alkalommal egy szutykos, zöldségek közt turkáló lányt kapott el — alig szólhatott egy szót, mert a lány azonnal elejtette a zsákmányt, és rémülten menekült. A következő egy veterán tolvajnak bizonyult, aki távoli rokonságban állt Agourmole-vel, és barátságosan elnézte Inyanna tévedését. A harmadik, engedély nélküli, cseppet sem rémült tolvaj sziszegő átkokkal és suttogó fenyegetésekkel válaszolt, amikre Inyanna nyugodtan és az igazságnak egyáltalán nem megfelelően csak annyit mondott, hogy a céh hét másik tolvaja figyeli őket, és készek azonnal közbelépni, ha zűr van. Ezután már nem érzett semmilyen lelkiismeret-furdalást, szabadon és magabiztosan intézkedett, mikor ezt szükségesnek érezte.
A kezdetek után már a tolvajlás sem zavarta a lelkiismeretét. Úgy nevelték, hogy ha bűnös cselekedetet követ el, számíthat a Király bosszújára — rémálmokra, gyötrelmekre, a lázban égő lélek fájdalmára elalvás után —, de a Király vagy nem sorolta a csencselést és a tolvajlást a bűnök közé, vagy őt és alattvalóit teljesen lekötötték a nagyobb bűnözők, és nem tudott vele is foglalkozni. Bármi is volt az oka, nem kapott üzeneteket a Királytól. Néha álmodott róla, a szörnyűséges óriásról, aki Suvrael kiégett pusztáiból sugározza mindenfelé a megérdemelt büntetést, de ez nem volt szokatlan; a Király időről időre mindenkit meglátogatott álmában, és ez semmi különöset nem jelentett. Inyanna néha a Sziget áldott úrnőjéről, Lord Malibor Napkirály édesanyjáról is álmodott. A kedves asszony mintha szomorúan csóválta volna a fejét, mint aki keservesen csalódott Inyanna nevű gyermekében. Azonban az Úrnőre jellemző volt az is, hogy sokkal szigorúbban bánt el a helyes ösvényről letévedőkkel, ami jelen esetben azonban nem történt meg. Az erkölcsi büntetés elmaradása után Inyanna hamar kialakította a saját mellékes szemléletmódját. Amit tesz, az nem bűntény — egyszerűen csak a javak újraelosztása. Egyébként is, különösebben senkit sem károsított meg ezzel.
Idővel szeretőjévé tette Sidount, Liloyve bátyját. Alacsonyabb volt Inyannánál, és olyan csontos, hogy átölelni is nehéz feladatnak bizonyult. Azonban egy kedves és okos embert ismert meg benne, aki szépen játszott zsebhárfán, és közben tiszta, könnyed tenorján régi balladákat énekelt. Minél többször dolgoztak együtt, annál kellemesebbnek találta a társaságát. A többiek néhány változtatást eszközöltek a hálókamrák rendjében, és utána már minden éjjelt együtt tölthettek. Liloyve és a többi tolvaj láthatóan elbűvölőnek találta ezt a fejleményt.
Sidoun társaságában egyre távolabb kóborolt el ebben a hatalmas városban. Annyira eredményesen tudtak együtt dolgozni, hogy gyakran egy vagy két óra alatt teljesítették a feladataikat, utána pedig egész nap azt csinálhattak, amit akartak. Volt ugyanis egy bizonyos kvóta, amit senki sem léphetett túclass="underline" a Nagy Bazár társadalmának törvényei csak ennyit engedélyeztek a tolvajoknak büntetlenül. Így hát Inyanna elkezdte látogatni Ni-moya gyönyörű külső negyedeit. Egyik kedvenc helye a csodálatos szörnyetegek parkja lett Gimbeluc dimbes-dombos körzetében, ahol szabadon bolyonghatott más földek állatai között, amiket már régen kiszorított szülőhelyükről Majipoor terjeszkedő civilizációja. Itt olyan ritkaságokat láthatott, mint az ingó lábú, törékeny, hosszúnyakú, növényevő, két szkandárnyi termetű dimilionok, vagy a kényesen tipegő, egyik végükön vastag, szőrös farokkal ellátott sigimoinok, meg az esetlen, hosszú csőrű zampidoonmadarak, amik valaha rajokban sötétítették el az eget Ni-moya felett, de manapság már csak ebben a parkban éltek, és a város hivatalos jelvényében szerepeltek. Valami ősidőkben kifejlesztett mágia eredményeképpen minden alkalommal, amikor valamelyik teremtmény a közelben sétált, föld alól megszólaló hang tudatta a látogatókkal az állat nevét és eredeti tartózkodási helyét. A parkban ezen kívül még remek, elkülönített tisztások is akadtak, ahol Inyanna és Sidoun sokáig sétálhattak kézen fogva, szótlanul, mert a fiú nem tartozott a szószátyár emberek közé.