— Ma este még elragadóbban néz ki. Jöjjön, ismerje meg a barátaimat. Ő a barátnőm, Lady Tisiorne. Az úr pedig…
A törékeny külsejű férfi felállt az asztaltól.
— Ni-moyai Calain vagyok — mondta egyszerű, könnyed hangon.
Inyanna csak egy pillanatig volt zavarban. Azt hitte, a herceg kamarása magának akarta; most megértette, hogy Durand Livolk mindössze csak a herceg öccsének szerezte meg. A gondolat egy pillanatnyi felháborodást lobbantott fel benne, de ez hamar el is múlt. Miért tiltakozna? Hány ni-moyai fiatal lány vacsorázhat a herceg testvérével a Narabal-szigeten? Ha a látszat szerint éppen kihasználják, ám legyen; cserébe ő is kihasználja őket egy kicsit.
Már előkészítettek neki egy helyet Calain mellett. Leült, és azonnal megjelent a vroon egy tálcányi ismeretlen, egymásba vegyülő, kavargó színekben tobzódó, foszforeszkáló likőrrel. Találomra leemelt egyet — olyan íze volt, mint a hegyvidéki ködnek, és miután megitta, azonnal bizseregni kezdett a füle meg az arca. Felettük gyengéden dobolt az eső, de csak a fák és az indák széles, csillogó leveleire csöpögött a víz, a vacsoravendégekre egy csepp sem jutott. Inyanna tudomása szerint a sziget dús, trópusi növényzetét szórványos, narabali éghajlatot idéző mesterséges esőkkel tartották fent.
— Van valamilyen különleges kedvence? — kérdezte Calain.
— Szeretném, ha ön rendelne nekem valamit.
— Ahogy óhajtja. Az akcentusa nem ni-moyai.
— Velathysi — válaszolta a lány. — Csak tavaly érkeztem.
— Bölcs döntés — mondta Durand Livolk. — Mi késztette erre az elhatározásra?
Inyanna felkacagott.
— Azt hiszem, ezt a történetet inkább más alkalommal osztanám meg önökkel.
— Elbűvölő az akcentusa — mosolygott Calain. — Errefelé ritkán találkozunk velathysi emberekkel. Szép az a város?
— Nem mondhatnám, uram.
— Hiszen a Gongárok közepén fekszik… biztosan gyönyörű lehet állandóan azokat a hatalmas hegyeket látni.
— Lehetséges. Ha valaki egész életét a hegyvidéken tölti, hamar hozzászokik a látványhoz. Talán még Ni-moya is átlagos helynek tűnhet azok számára, akik itt nőttek fel.
— Hol lakik? — kérdezte a Tisiorne nevű hölgy.
— Strelainban — válaszolta Inyanna. Mivel még egy pohár likőrt felhajtott, és kezdte érezni a hatását, még hozzátette:
— A Nagy Bazárban.
— A Nagy Bazárban? — meredt rá Durand Livolk.
— Igen. A sajtkészítők utcája alatt.
— És mi késztette arra, hogy éppen ott telepedjen le? — kérdezte Tisiorne.
— Ó — válaszolta Inyanna könnyedén —, nincsen messze a munkahelyemtől.
— A sajtkészítők utcája? — Tisiorne hangjába rettenet vegyült.
— Félreért. A Bazárban dolgozom, de nem kereskedőként. Tolvaj vagyok.
Az utolsó mondat a hegycsúcsra lecsapó villám hatásával robbant. Látta Calain Durand Livolkra vetett pillantását, és a kamarás elvörösödő arcát. Azonban arisztokraták voltak a maguk arisztokratikus higgadtságával együtt. Calain tért először magához. Hűvösen elmosolyodott.
— Mindig is hittem abban, hogy ez egy kecsességet, fürgeséget és gyors elmét kívánó foglalkozás. — Koccintott Inyannával. — Tisztelettel adózom a tolvaj előtt, aki vállalja önmagát. Ez a becsületesség sok emberből hiányzik.
A vroon egy világoskék, viaszos külsejű, fehér foltos bogyókkal megtöltött hatalmas porcelántállal tért vissza. Inyanna felismerte a thokkát, Narabal népszerű gyümölcsét, ami állítólag felforrósítja a vért és felkorbácsolja a szenvedélyt. Kivett párat a tálból; Tisiorne óvatosan csak egy szemet választott; Durand Livolk egy maréknyit, és Calain még ennél is többet. Inyannának feltűnt, hogy a herceg testvére az állítólag legtökéletesebb hatást biztosító módon még a magokat is megette. Tisiorne meghagyta a magokat, ami savanyú mosolyra késztette Durand Livolkot. Inyanna nem követte a nő példáját.
Aztán a különböző borfajták következtek, fűszeres haldarabkák, saját levükben úszkáló osztrigák, egy tálcányi tekervényes, lágy pasztellszínű apró gomba, végül pedig ízletes sült — Calain szerint a Narabaltól keletre fekvő erdőségek óriási bilantoonmadarának a combja. Inyanna takarékosan evett, egy falatot ebből, egy csipetnyit abból. Úgy tűnt, ez a leghelyesebb és a legértelmesebb eljárás. Kis idő múltán pár szkandár zsonglőr jelent meg, majd csodálatos mutatványokat hajtottak végre fáklyákkal, késekkel és fejszékkel, a négy vendég őszinte tapssal jutalmazta a trükköket. Calain egy csillogó érmét hajított a tagbaszakadt, négykarú fickók felé — egy ötroyalost, állapította meg Inyanna döbbenten. Később megint esett az eső, bár őket nem érte a víz, aztán még később, egy újabb adag likőr után Durand Livolk és Tisiorne udvariasan elnézést kértek, majd távoztak és egyedül hagyták Calaint és Inyannát a ködös sötétségben.
— Valóban tolvaj vagy? — kérdezte Calain.
— Igen. De nem ez volt az eredeti tervem. Egy velathysi vegyesbolt tulajdonosa voltam.
— Aztán?
— Néhány csaló mindenemből kifosztott — mondta a lány — Egy fillér nélkül érkeztem Ni-moyába, szükségem volt valami munkára. Találkoztam pár tolvajjal, akik okos és szimpatikus embereknek tűntek.
— Most pedig még nagyobb tolvajok társaságába kerültél — mondta Calain. — Ez nem zavar?
— Tehát tolvajnak tartod magadat, uram?
— Csak azért vagyok magas rangban álló személyiség, mert szerencsés helyre születtem. Nem dolgozom, mindössze a bátyámnak segítek, ha megkér. A legtöbb ember képzeletét meghaladó gazdagságban élek. Nem érdemeltem meg. Láttad már a házamat?
— Elég jól ismerem. Természetesen csak kívülről.
— Szeretnéd ma éjjel belülről is látni?
Inyanna egy pillanatig a sajtkészítők utcája alatt, a meszelt falú szobácskában várakozó Sidounra gondolt.
— Nagyon — válaszolta. — Miután megtekintettem, elmesélek egy rövid történetet magamról és a Nissimorn-palotáról, meg arról, hogyan kerültem ebbe a városba.
— Bizonyára rendkívül érdekes lesz. Indulhatunk?
— Igen — mondta Inyanna. — Nem baj, ha még megállunk a Nagy Bazárnál?
— Előttünk az egész éjszaka — válaszolta Calain. — Minek sietnénk?
Megjelent a libériás vroon, és a burjánzó kerteken keresztül a kikötőbe vezette őket, ahol már várt rájuk egy hajó, ami a szárazföldre szállította őket. Onnan egy időközben iderendelt lebegő repítette őket tovább, és Inyanna hamarosan megérkezett a Pidruidi Kapu előtti térre.
— Egy pillanat lesz az egész — suttogta. Szellős, vékony ruháiban kísértetként suhant keresztül a tömegen, ami még ebben a késői órában is megtöltötte a Bazárt. Aztán leereszkedett a föld alatti rejtekhelyre. A tolvajok egy asztal körül gubbasztottak, és valamilyen, üvegzsetonokkal meg ébenfa kockákkal űzhető játékkal múlatták az időt. Pompázatos belépőjét taps és ujjongás fogadta, amire csak apró mosollyal válaszolt, és azonnal félrevonta Sidount.