— Hjortok — mondta Vismaan.
— Lehet. Mindegy. Állítólag kedvelik a bürokratikus munkát. A partvidéktől távol telepítik le őket, mert senki sem akarja őket Til-omonban vagy Narabalban látni, legalábbis nekem így tűnt.
— Még sohasem éreztem, hogy az emberek nem akarnak itt látni — mondta a ghayrog.
— Tényleg? Talán csak nem tűnt fel. Szerintem Majipooron elég súlyos előítéleteket táplálnak az emberek.
— Számomra ez nem volt ilyen nyilvánvaló. Természetesen Narabalban még nem jártam. Talán ott erősebbek az előítéletek, mint máshol. Északon semmiféle nehézséggel nem találkoztam. Voltál már északon?
— Nem.
— A pidruidi emberek szeretettel fogadnak minket.
— Tényleg? Úgy hallom, a ghayrogok várost építenek maguknak Pidruidtól keletre, sőt egészen messze keletre, valahol a Nagy Hasadék körül. Ha Pidruidban minden olyan csodálatos, miért kerestek más helyet magatoknak?
Vismaan hangja továbbra is nyugodt maradt.
— Igazság szerint nekünk problémásabb együtt élni az emberekkel. Túlságosan eltérő az életünk ritmusa… például az alvási szokásaink. Nehéz olyan városban lakni, ami minden éjjel nyolc órára álomba merül, miközben mi továbbra is ébren vagyunk. És akadnak még különbségek bőven. Ezért építettük Dulornt. Remélem, egy nap te is ellátogatsz oda. Bámulatos, gyönyörű hely. Olyan fehér sziklafajtából épült, ami enyhén derengő fényt bocsát ki. Nagyon büszkék vagyunk rá.
— Akkor miért nem élsz ott?
— Nem a hús ég?
A lány elvörösödött, és kirohant a kunyhóból, még éppen időben ahhoz, hogy megmentse a nyársra tűzött vacsorát. Duzzogva felvagdosta és felszolgálta a húst. Thokkát szedett mellé, és kitett egy flaska bort, amit Narabalban vett még aznap délután. Vismaan felült és kissé nehézkesen nekilátott az evésnek.
— Évekig Dulornban éltem — szólalt meg kis idő múlva. — De az egy nagyon száraz vidék, én viszont a szülőbolygóm forró és csapadékos részén nőttem fel, ami hasonlít Narabalhoz. Azért indultam dél felé, hogy dús termőföldet találjak magamnak. Az őseim gazdálkodók voltak, és úgy gondoltam, folytatnám a hagyományt. Amikor meghallottam, hogy Majipoor trópusi vidékén évente hatszor lehet betakarítani, és mindenkinek jut bőven termőföld, nekiláttam felderíteni a környéket.
— Egyedül?
— Igen, egyedül. Nincsen párom, de szándékomban áll szerezni egyet, amint letelepedtem.
— A terményt pedig eladod Narabalban?
— Így tervezem. A világomon alig maradt érintetlen vadon, és a megművelt területek is éppen csak elegendőek. Tudtad, hogy az élelmiszerkészletünk nagyobb részét importálnunk kell? Ráadásul Majipoor nagyon vonzó a számunkra. Gigászi bolygó, csekély népesség, és fejlődésre váró, érintetlen vadon. Nagyon, nagyon boldog vagyok itt. És szerintem nincsen igazad. Nem hiszem, hogy az emberek nem látnak minket szívesen. Ti, majipooriak kedvesek és barátságosak vagytok, civilizáltak, udvariasak, törvénytisztelők és rendesek.
— Ha bárki megtudná, hogy egy ghayroggal élek itt, mégis teljesen megdöbbenne.
— Megdöbbenne? Miért?
— Mert idegen vagy. És hüllő.
Vismaan különös horkantást hallatott. Nevetés lett volna?
— Nem vagyunk hüllők! Melegvérűek vagyunk, felneveljük a fiatal…
— Akkor hüllőszerűek. Olyanok, mint a hüllők.
— Kívülről talán. De muszáj elhinned, hogy majdnem annyira emlősök vagyunk, mint ti.
— Majdnem?
— Annyi a különbség, hogy tojásrakó faj vagyunk. De léteznek ilyen típusú emlősök is. Nagyot tévedtek, ha úgy gondoltátok…
— Igazából mindegy. A többiek hüllőnek tekintenek benneteket, az emberi faj meg ösztönösen irtózik a hüllőktől, ezért örökké feszült lesz a viszony a két faj között. Ez amolyan hagyomány, ami nagyon régről, még a Vén Föld történelem előtti időszakából ered. Ezen kívül… — még időben észbe kapott, mielőtt szóvá tette volna a ghayrog szagát. — Ezen kívül — fejezte be kissé sután, — ijesztőek vagytok.
— Ijesztőbbek, mint a bozontos szőrű, hatalmas szkandárok? Vagy a kétfejű su-suherisek? — Vismaan szemhéj nélküli, nyugtalanító szeme a lány felé fordult. — Szerintem inkább te érzed magad kényelmetlenül a ghayrogok közelében, Thesme.
— Ez nem igaz.
— Még egyszer sem tapasztaltam az általad említett előítéleteket. Most először hallok ilyesmiről. Zavarlak, Thesme? Hagyjalak egyedül?
— Nem. Nem. Teljesen félreértesz. Szeretném, ha maradnál. Segíteni akarok rajtad. Egyáltalán nem félek tőled, nem érzek irántad ellenszenvet sem. Mindössze azt próbáltam elmondani… szerettem volna elmagyarázni, mit éreznek a narabaliak, vagy legalábbis szerintem mit éreznek… — Nagyot kortyolt a borból. — Nem is értem, hogyan keveredtünk idáig. Bocsánatot kérek. Beszélhetnénk valami másról?
— Természetesen.
De Thesme gyanította, hogy mégis megsértette a ghayrogot, vagy legalábbis kényelmetlen gondolatokat ébresztett benne. A maga hűvös, idegen módján komoly és ösztönös beleérzésről tett tanúbizonyságot. Talán igaza volt, és Thesme tényleg saját előítéleteit, saját feszengését vetítette ki másokra. A lány minden eddigi kapcsolatát elrontotta, pedig ott emberekről volt szó — egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy senkivel sem tud normálisan megférni, akár emberekről, akár idegen lényekről van szó, és már eddig is rengeteg apró jellel hozta Vismaan tudomására, hogy vendégszeretete csupán megjátszott, félig-meddig kelletlen jótétemény, amivel az iránta érzett ellenszenvét leplezi. Tényleg így lenne? A jelek szerint az évek múlásával már ő is egyre kevésbé értette saját indítékait. De bármi legyen is az igazság, nem szerette volna, ha Vismaan betolakodónak érzi magát. Végül arra jutott, majd a következő napokban bebizonyítja, hogy őszinte szándékkal fogadta be.
Aznap éjjel jóval nyugodtabban aludt, mint az előző éjszaka, bár még mindig szokatlannak tűnt, hogy a padlóra szórt leveleken alszik és nincsen egyedül a kunyhóban, ezért pár óránként felriadt. Minden alkalommal a ghayrogot kereste a pillantása, de Vismaant teljesen lefoglalták az élménykockák. Észre sem vette a lányt. Thesme megpróbálta elképzelni, milyen lehet egyetlen hosszú, három hónapig tartó adagban letudni az éves alvásmennyiséget, aztán az utána fennmaradó időt folyamatos ébrenléttel tölteni — ez volt a legidegenebb a ghayrogban, gondolta. Végtelen órákon át hever az ágyon, miközben sem aludni, sem felállni nem tud, sehová sem húzódhat vissza, ha már nagyon kellemetlen a fájdalom… kevés ennél gyötrelmesebb kínszenvedést tudott elképzelni. Ennek ellenére a ghayrog hangulata nem változott, mindvégig komoly, nyugodt, passzív és csendes maradt. Vajon az összes ghayrog ilyen? Nem részegedtek le soha, nem jöttek ki a béketűrésükből, nem verekedtek össze az utcán, nem siratták a sorsukat, és nem veszekedtek a barátaikkal? Ha Vismaan a ghayrogok átlagos képviselője, akkor nem rendelkeztek az emberek gyarlóságaival. De hiszen nem is emberek — emlékeztette magát a lány.
5.
Reggel megmosdatta a ghayrogot, és csillogóra sikálta a pikkelyeit. Utána kicserélte az ágyneműt. Miután enni adott Vismaannak, nekilátott a szokásos napi teendőinek, de lelkifurdalása volt, amiért az őserdőben vándorol kedvére, miközben a ghayrog a kunyhó rabja. Talán maradnia kellett volna, történeteket mesélni neki, vagy egyszerűen beszélgetni vele, hátha azzal enyhítheti az unalmát. De azt is tudta, hogy ha állandóan mellette marad, hamarosan kifogynak a közös témákból, és egymás agyára mennek. A ghayrog most amúgy is kapott több tucatnyi élménykockát az unalom ellen. Talán amúgy is jobban szeretett egyedül lenni az idő nagy részében. Mindenesetre Thesmének mindenképpen szüksége volt a magányra, most különösen, mert ketten osztoztak a kunyhón, ezért aznap reggel hosszabb felderítőútra indult. Sokféle bogyót és gyökeret gyűjtött vacsorára. Napközben eleredt az eső, ami elől egy széles levelű vrammafa alatt talált menedéket. Várakozás közben hagyta, hadd kalandozzon céltalanul a tekintete, és teljesen kiürítette az elméjét, egy időre megszabadult minden bűntudattól, kétségtől, félelemtől, emlékektől, a ghayrogtól, a családjától, egykori szeretőitől, a boldogtalanságtól és a magánytól. Az így fellelt béke bőven kitartott a délután nagyobbik részében.