— Megkárosítottatok? Engem? — Inyanna felkacagott. — Inkább a létező legnagyobb szolgálatot tettétek nekem. Hálás vagyok nektek: mert tudjátok meg, hogy valaha Inyanna Forlana voltam, egykori velathysi kereskedő, akitől kicsaltatok húsz royalt, most pedig én vagyok Ni-moyai Lady Inyanna, a Nissimorn-palota úrnője. Így védelmezi a Mindenható a gyengéket, így fordítja jóra a rosszat. — Bólintott az őröknek. — Vigyétek ezt a két alakot a birodalmi felügyelőkhöz, és mondjátok meg nekik, hogy alkalomadtán én is tanúskodni fogok, de kegyelmet kérek nekik… talán a három hónapig tartó közmunka megteszi a magáét. Utána pedig szolgálatomba fogadom őket. Hitvány, de okos csavargók vagytok, az ilyeneket pedig jobb a közelben tartani, ahol rajtatok tarthatom a szememet. — Intett a kezével. A két tolvajt elvezették.
Inyanna a tulajdonoshoz fordult.
— Elnézést a kellemetlen közjátékért — mondta — Nos, lássuk ezeket a város emblémáival díszített faragványokat, amik szerinted darabonként egy tucat royalt érnek… mit szólnál harminc royalhoz az egészért? És talán még azt a kerek bilantoon-faragást is hozzácsaphatnánk, hogy kikerekítsük a dolgokat…
X. VORIAX ÉS VALENTINE
A Lélektárolóban megtapasztalt pót-életek közül talán Inyanna Forlanáé áll a legközelebb Hissune lelkéhez. Részben azért, mert modern nő, és kevésbé idegen számára, mint a lélekfestő, a hajóskapitány vagy Narabali Thesme. De a legfőbb ok, amiért Hissune rokonságot érez az egyszeri velathysi boltossal, az, hogy lényegében ő is semmivel kezdte, aztán még azt is elveszítette, mégis sikerült hatalmat meg pompás életet szereznie, ami — Hissune legalábbis eléggé így gondolja — biztosan elégedetté is tette. Aki segít magán, azt az Ég is megsegíti, mindig is így gondolta, és ebben nagyon hasonlítanak egymásra Inyannával. Természetesen szerencséje volt — sikerült magára vonni a megfelelő emberek figyelmét a megfelelő időben, és ők végig kedvesen bántak vele az utazása alatt, de hát nem mások alakítják az ember szerencséjét? Hissune, aki a megfelelő helyen volt, amikor Lord Valentine évekkel ezelőtt, vándorlása során a Labirintusba érkezett, hisz ebben. Vajon milyen meglepetéseket és örömöket tartogat még számára a szerencse? Most már sokkal hatékonyabban alakíthatja a sorsát, és hátha sikerül többet elérnie a Labirintusban, mint ez az unalmas hivatalnoksors. Tizennyolc éves, elég idős ahhoz, hogy lassan megkezdje a hatalom felé vezető utat. Azonban ilyenkor mindig eszébe jut Inyanna, aki ennyi idősen még agyagedényekkel és ruhákkal kereskedett Velathys rosszhírű részében, aztán végül megörökölte a Nissimorn-palotát. Senki sem mondhatja meg előre, mi minden várhat még rá. Maga Lord Valentine is bármikor érte küldetheti a szolgáit — a Napkirály egy héttel ezelőtt érkezett a Labirintusba, és most azokban a fényűző szobákban helyezték el, amiket a pontifikátus fővárosában megszálló uralkodónak tartanak fenn… Szóval Lord Valentine esetleg magához hívatja…
— Hissune, eleget dolgoztál ebben a koszfészekben — mondhatná neki. — Mától fogva mellettem élsz a Kastély-hegyen!
Igen, bármelyik pillanatban sor kerülhet erre. De Hissune régóta nem hallott semmit a Napkirály felől, és igazából nem is számít ilyesmire. Szép mese lenne, de nem kínozza magát hiú reményekkel. Visszatér sivár munkájához, eltöpreng mindazon, amit a Lélektárolóban megtanult, és egy vagy két nappal azután, hogy megosztotta szellemét a ni-moyai tolvaj lelkével, visszatér a Tárolóhoz, és eddigi legmerészebb vállalkozásaként átnézi a katalógust, akad-e felvétel Lord Valentine lelkéről. Tudja, mekkora arcátlanság ez, és valósággal kísérti a sorsot — Hissune meg sem lepődne, ha fények villannának, csengők csörömpölnének, és fegyveres őrök érkeznének, hogy elfogják ezt a kíváncsi, felkapaszkodott kölyköt, aki a legparányibb meghatalmazás nélkül próbál behatolni a Napkirály lelkébe és elméjébe. Még jobban meglepi azonban, ami valójában történik: az óriási gép tájékoztatja, hogy Lord Valentine-ról csupán egyetlen felvétel hozzáférhető, ami még régen, ifjúként készült róla. Hissune szégyentelen módon egy pillanatig sem habozik. Gyorsan rácsap a gombokra.
Két fekete hajú, fekete szakállú férfi — magasak és izmosak, szemük sötéten villan, válluk széles, körülöttük a tekintély könnyed aurája; és az első pillantásra bárki számára nyilvánvaló, hogy testvérek. Egyikük férfi, a másik még bizonyos értelemben csak fiú, és ez nemcsak ritkás szakálla és arca simasága alapján egyértelmű, hanem a szemében csillanó melegség, játékosság és jókedv miatt is. Az idősebb komorabb, arckifejezése szigorúbb, gőgösebb, mintha csak szörnyű felelősséget hordozna, ami rányomta a bélyegét. Bizonyos értelemben ez igaz is — hiszen ő Halanxi Voriax, Damiandane főtanácsos idősebb fia, és a Kastély-hegyen gyerekkora óta közszájon forog az a pletyka, miszerint egy napon biztosan Napkirály lesz belőle.
Természetesen akadtak olyanok is, akik ugyanezt állították Valentine-ról, a fiatalabb testvérről — hogy sokat ígérő fiú, akiben ugyanúgy megvan az adottság az uralkodásra. Azonban Valentine nem igazán hitt az efféle bókokban. Voriax nyolc évvel idősebb volt nála, és ha valamelyikük a Kastély-hegyen uralkodik, az minden kétséget kizáróan Voriax lesz. Nem mintha Voriaxnak a szóbeszéden kívül különösebb biztosítékai lettek volna. Apjuk, Damiandane, Lord Tyeveras legközelibb tanácsnokának számított, és őt is ugyanolyan széles körben a trón várományosának tekintették. Mégis, amikor Lord Tyeverasból Pontifex lett, egészen a Kastély-hegy egyik városáig, Bombifale-ig nyúlt, hogy Malibort nevezze ki utódjává. Ezt senki sem láthatta előre, hiszen Malibor mindössze egy tartományi kormányzó volt, egy faragatlan férfi, akit sokkal jobban érdekelt a vadászat és a szerencsejáték, mint a kormányzás kötöttségei. Akkoriban Valentine még meg sem született, de Voriax elmondta neki, hogy apjuk soha egy szóval nem fejezte ki csalódását vagy aggodalmát, miután messzire került a tróntól, ami talán a legjobban mutatta, mennyire helyes választás lett volna.
Valentine sokszor töprengett azon, mekkora méltósággal viselné Voriax, ha minden pletyka ellenére megtagadnák tőle a napkoronát, és a Kastély-hegy valamelyik magasabb rangú hercegének — mondjuk Morvolei Elidathnak, Tinigornnak, Stasilaine-nek vagy éppen Valentine-nak — ítélnék. A sors igazán különös fintora lenne! Valentine néha, titokban, hangosan próbálgatta a neveket: Lord Stasilaine, Lord Elidath, Lord Tunigorn. Vagy éppen Lord Valentine! De az efféle álmodozás egyszerű dőreség volt. Valentine nem kívánta elbitorolni a bátyja helyét, és ez nyilvánvalóan nem is fog bekövetkezni. Ha az ég valami elképzelhetetlen tréfája, esetleg Lord Malibor szeszélye nem intézi másképpen, Voriax lép a trónra, amikor Lord Maliborból Pontifex lesz, ez a tudat jelentős súllyal nehezedett Voriax lelkére — ami viselkedésében, életmódjában is megmutatkozott.
Az udvar bonyolult cselszövései most éppen eléggé távol álltak Valentine-tól. A bátyjával éppen a Kastély-hegy alacsonyabb lankáin vakációztak — már régóta halogatták ezt az utazást, mivel múlt évben Valentine borzalmas lábtörést szenvedett, amikor Elidath barátjával a Poroszka alatt elterülő Törpeerdőben lovagoltak, és csak nemrégiben nyerte vissza annyira az egészségét, hogy ilyen fárasztó utazásra vállalkozzon. Hatalmas és csodálatos kirándulás volt ez, lefelé a roppant Kastély-hegyen, és valószínűleg ez az utolsó, amit Valentine megtehetett, mielőtt belépne a felnőtt kötelezettségek világába. Most lett tizenhét éves, és mivel azon hercegek csoportjába tartozott, akik közül a Napkirályokat kiválasztották, rengeteg mindent meg kellett tanulnia az uralkodás fortélyairól, hogy semmilyen kihívás ne érje váratlanul.