Így hát Voriax-szal tartott, aki éppen boldogan menekült saját kötelességei elől, hiszen együtt ünnepelhette testvérével a várva-várt gyógyulást. A halanxi családi kúriából indultak Felső-Morpin örömvárosa felé, hogy meglovagolják az energia-alagutakban hömpölygő félelmetes örvényeket. Amikor Valentine mindenáron ki akarta próbálni a tükörcsúszdákat is, hogy próbára tegye felgyógyult lábát, Voriax szemében a kétség legapróbb szikrája csillant — mintha kételkedett volna benne, vajon Valentine valóban képes-e a feladatra; de tapintatosan egy szót sem szólt. Amikor kiléptek a csúszdára, Voriax zavarba ejtően védelmező mozdulattal Valentine könyöke mellé lebegett, és amikor testvére kicsit elhúzódott, követte, egészen addig, amíg Valentine meg nem fordult.
— Szerinted le fogok zuhanni, fivérem? — kérdezte.
— Ennek elég kicsi az esélye.
— Akkor miért húzódtál ilyen közel? Vagy talán te magad félsz a zuhanástól? — Valentine felnevetett. — Ha így van, cseppet se félj! Azonnal elkaplak.
— Mindig annyira figyelmes vagy — mondta Voriax. Aztán elfordultak a csúszdák, fényesen izzottak a tükrök, és nem maradt idő egymás ugratására. Valentine egy pillanatig csakugyan zavartnak érezte magát, hiszen a tükörcsúszdát nem sérülteknek tervezték, és törése nem múlt el nyomtalanul — idegesítően sántikált, ha nem is nagyon, de zavarta az összehangolt mozgásban. Azonban hamar elkapta a játék ritmusát, és könnyedén állva maradt, még a legvadabb örvényekben is meg tudta őrizni egyensúlyát, és amikor pörögve elhúzott Voriax mellett, látta, hogy testvére arcáról eltűnt a szorongás. Valentine-nak többször eszébe jutott ez az eset, miközben testvérével átutaztak a Kastély-hegyen Tentagba, a fatáncoltatók ünnepére, majd Ertsud Grandba és Minimoolba, aztán tovább, Gimkandale-n túl Furible-be, ahol megtekintették a kőmadarak násztáncát. Amikor a tükörcsúszdán vártak, Voriax aggódó, törődő őrnek tűnt, ugyanakkor kicsit leereszkedően és zsarnok módjára is viselkedett — a testvéri aggodalommal Voriax mintha a tekintélyét próbálta volna fenntartani, és ez a felnőttkor küszöbén toporgó Valentine-nak egyáltalán nem tetszett. De tudta, hogy a testvéri kapcsolat részben szeretet és részben háború, ezért megtartotta magának bosszúságát.
Furible-ból indulva átutaztak Kelet- és Nyugat-Bimbakon, és mindegyik városban elidőztek egy kicsit a mérföldnyi magas ikertornyok egyikénél, ahol még a legdölyfösebb pojáca is apró hangyának érezhette volna magát. Kelet-Bimbakot elhagyva rátértek a Poroszkába vezető útra, ahol tucatnyi vadul zubogó patak összefolyásából a Glayge-folyó született. Poroszka lejtős oldalán néhány mérföldön keresztül krétafehér, feltúrt talaj nyújtózott, és a máshol égig érő fák itt csupán szörnyűséges, eltörpült korcsok voltak, egyik sem magasabb egy embernél, és vékony, mint egy kislány csípője. Valentine ebben az erdőben került életveszélybe, amikor túl szilajul ösztökélte vágtára a hátasát az alattomos felszíni gyökerekkel benőtt részen. A ló megbotlott és ledobta a hátáról Valentine-t, akinek a lába szörnyű módon két karcsú, de hajlíthatatlan fatörzs közé feszült, aztán a kín, a szorongás hónapjai következtek, míg lassan összeforrtak a csontok, és nyomtalanul elsuhant a fiatalkor egyik pótolhatatlan éve. Miért tértek vissza ide? Voriax úgy kóborolt a fák között, mintha rejtett kincset keresne. Végül Valentine-hoz fordult.
— Olyan ez a hely, mintha elvarázsolták volna — mondta.
— Egyszerű a magyarázat. A fák gyökerei képtelenek igazán mélyre hatolni ebben a használhatatlan, szürke talajban. Ezért a legkézenfekvőbb módszert használják fel az életben maradásra, hiszen a Kastély-hegyen vagyunk, ahol minden növekszik, és a fák is sóvárognak a táplálék után, szóval…
— Igen, értem — mondta Voriax hidegen. — Nem azt mondtam, hogy a helyet elvarázsolták, hanem azt, hogy pontosan úgy néz ki. Egy csapatnyi vroon varázsló sem teremthetett volna ilyen undormányt. Mégis örülök, hogy végre láthatom. Ne lovagoljunk keresztül az erdőn?
— Milyen ravasz is vagy te, Voriax.
— Ravasz? Azt hiszem, nem értem…
— Át akarsz vágtatni az erdőn, ahol majdnem elveszítettem a lábamat.
Voriax amúgy is pirospozsgás arca még jobban elvörösödött.
— Nem hinném, hogy újra leesnél a lóról.
— Biztosan nem. De szerinted én pontosan ettől félek, és szerinted a félelmet úgy lehet legyőzni, ha szembenézünk vele. Ezért akarsz beleugratni egy újabb versenybe… Akkor talán leküzdhetem azt a hosszú ideje mardosó félelmet, amit valószínűleg ez az erdő ébresztett bennem. Látszólag ennek a teljes ellentétével próbálkoztál a tükörcsúszdánál, de lényegében ugyanarról van szó, nem?
— Egy szót sem értek az egészből — mondta Voriax. — Talán lázas vagy ma?
— Egyáltalán nem. Versenyezzünk?
— Szerintem ne.
Valentine zavarodottan a markába csapott.
— De hiszen te ajánlottad!
— Azt javasoltam, lovagoljunk egyet — válaszolta Voriax. — Azonban úgy tűnik, rejtélyes oknál fogva daccal és gyűlölettel telt meg a szíved, azzal vádolsz, hogy manipulállak és irányítalak, pedig szó sincs ilyesmiről. Ha ilyen hangulatban száguldasz keresztül az erdőn, biztosan fel fogsz bukni, és akkor biztosan eltöröd a másik lábadat is. Gyere. Poroszka felé megyünk.
— Voriax…
— Gyerünk.
— Át akarok lovagolni az erdőn. — Valentine egy pillanatra sem verte le a szemét a bátyjáról — Velem tartasz hát, vagy inkább megvársz itt?
— Azt hiszem, veled tartok.
— Most pedig figyelmeztess, hogy legyek óvatos és ügyeljek a gyökerekre.
Voriax bosszús arcán megrándult egy izom, és hosszan, elkeseredetten sóhajtott.
— Nem vagy már gyermek. Nem is látnálak el ilyen tanácsokkal. Ha esetleg úgy vélném, hogy rászorulsz, rögtön kitagadnálak, messzire űznélek magamtól, és nem lennél többet a testvérem.
Megugratta hátasát, és dühösen elvágtatott a törpefák között felsejlő keskeny ösvényen.
Pillanatnyi tétovázás után Valentine is követte. Keményen hajszolta lovát, megpróbálta csökkenteni a távolságot kettejük között. Az ösvényen rendkívül nehezen lehetett lovagolni, és imitt-amott ugyanolyan komisz akadályok bukkantak fel, mint legutóbb, mikor Elidath-tal versenyzett. Akkor felbukott — most azonban biztos lábú hátason lovagolt, és egyáltalán nem kellett meghúznia a gyeplőt. Habár emlékeiben még élénken élt a zuhanás, Valentine cseppet sem félt, mindössze az érzékei lettek élesebbek — ha ismét elbukna, sokkal kevésbé sérülne meg. Túlreagálta volna Voriax viselkedését? Talán túl ingerlékeny, érzékeny, túl hamar próbált védekezni bátyja képzelt, túlzott aggodalmai ellen. Végül is Voriaxot a világ uralkodójának nevelik — nem tehetett mást, mindenért és mindenkiért, különösen az öccséért felelősséget kell vállalnia. Valentine elhatározta, hogy ezentúl kisebb hévvel védelmezi saját függetlenségét.
Az erdőn átkelve Poroszkába jutottak, a Kastély-hegy legöregebb városainak egyikébe, a folyondárral benőtt falak és utcalabirintusok ősi birodalmába. Már tizenkétezer évvel ezelőtt is állt, amikor a Hegy, a Majipoor testéből harminc mérföld magasra sarjadó kinövés meghódítása, ez az első büszke és őrült kaland megkezdődött ezeken a kopár, légüres pusztákon. Azoknak, akik egész életüket az Ötven Város örökösen illatozó tavaszában töltötték, nehéz volt elképzelni azt az időt, amikor a Hegy még üres, lakhatatlan sziklasivatag volt — de Valentine ismerte a titáni lejtőkre felkapaszkodó pionírok történetét, akik elhozták erre a hatalmas hegyre a meleget és levegőt termelő gépeket. Az eltelt évszázadok alatt a vidék a szépség tündéri birodalmává változott, és mindezek koronája az egykori apró, barátságtalan erőd lett a csúcson, amit nyolcezer évvel ezelőtt Lord Stiamot alapított, és azóta hihetetlen átalakulásokkal a gigantikus, emberi ésszel felfoghatatlan Kastéllyá nőtte ki magát… ahol manapság Lord Malibor uralkodik. Hódolattal időztek az akkori növénytakaró határát jelölő poroszkai emlékmű előtt: Ezen a ponton túl valamikor csak kopár pusztaság nyújtózott.