A feliratos, csillogóan fekete, velathyntu-márványból faragott oszlopot csodálatos karmazsin- és aranyszínekben pompázó halatinga-liget vette körbe.
Két éjszakát és két napot töltöttek Poroszkában, aztán a Glayge völgyében, a főbb utaktól távol leereszkedtek a Ghiseldorn nevet viselő faluba. Egy sötét, sűrű erdő szélén a nagyvárosokból menekült pár ezer ember települést alapított — a folyó menti mezőkön legelésző vad blávok gyapjából készített fekete nemezsátrakban éltek, és alig érintkeztek szomszédjaikkal. Egyesek azt suttogták róluk, hogy boszorkányok meg varázslók, mások szerint állandóan emberi alakot viselő, kóbor, metamorf törzsről van szó, ami túlélte a fajuk ősidőkkel ezelőtti kiűzetését Alhanroelről. Az igazság sokkal egyszerűbb, gondolta Valentine: ezek az emberek egyszerűen nem találták a helyüket Majipoor versengő világában, ezért eljöttek ide, hogy saját közösségükben saját életüket élhessék.
A késő délután egy domb tetején érte őket, ahonnan tisztán látszott Ghiseldorn erdeje és a fekete sátrakból épített falu. Az erdő nem tűnt túl barátságosnak. Az alacsony, vastag törzsű pingla-fák rengetegében duzzadt ágak vonaglottak, és szoros boltozatot formáztak az egymásba fonódó lombok. A falu sem látszott hívogatónak. A széles terekkel elválasztott tízoldalú sátrak különös geometriájú, óriás rovaroknak tűntek, amelyek mintha csak egy pillanatra szakították volna félbe megállíthatatlan vonulásukat ezen a számukra teljesen idegen tájon. Valentine-t mindig is komolyan érdekelte Ghiseldorn, de most, hogy végre eljutott ide, megcsappant a titokfejtés vágya.
Voriaxra pillantott, és a bátyja arcán ugyanazokat a kétségeket látta.
— Mit tegyünk? — kérdezte Valentiné.
— Szerintem táborozzunk le itt az erdőben. Reggel pedig meglátogatjuk a falut, és megnézzük, hogyan fogadnak minket.
— Megtámadhatnak minket?
— Hogy megtámadnának-e? Kétlem. Szerintem még a nagy többségnél is békésebbek. De minek zavarjuk meg az életüket, ha nem látnak szívesen? Miért ne tartsuk tiszteletben az elzártságukat? — Voriax a patak mellett zöldellő, félhold alakú területre mutatott. — Mit szólnál, ha ott táboroznánk le?
Megálltak, kipányvázták lovaikat, kicsomagolták hátizsákjaikat, aztán ízletes hajtásokat szedtek vacsorára. Miközben tűzifát gyűjtöttek, Valentine hirtelen megtörte a csendet.
— Ha Lord Malibor űzne erre egy ritka vadállatot, vajon eszébe jutna egy pillanatra is a ghiseldorniak önkéntes magánya?
— Lord Malibort semmi sem tarthatja vissza a zsákmány elejtésétől.
— Pontosan. A gondolat fel sem merülne benne. Szerintem belőled sokkal jobb Napkirály lesz, mint Lord Malibor.
— Ne beszélj butaságokat!
— Ez nem butaság. Csupán egy értelmes vélemény. Abban mindenki egyetért, hogy Lord Malibor kegyetlen és oktalan. Amikor majd rád kerül a sor…
— Fejezd be, Valentine.
— Te Napkirály leszel — mondta Valentine — Miért alakoskodnánk? Biztosan így lesz, ráadásul hamarosan. Tyeveras már nagyon öreg… Lord Malibor két vagy három éven belül beköltözik a Labirintusba. És akkor biztosan téged nevez ki Napkirálynak. Nem olyan ostoba, hogy ellenálljon a tanácsosainak. És akkor…
Voriax megragadta Valentine csuklóját, és magához rántotta testvérét. Szemében fájdalom és bosszúság csillant.
— Az ilyen locsogás balszerencsét okoz. Fejezd be, kérlek!
— Mondhatok még valamit?
— Nem akarok több fejtegetést hallani arról, ki lesz a Napkirály.
Valentine bólintott.
— Ez nem fejtegetés. Egyszerű kérdés, amit testvér tesz fel a testvérnek, és ami már jó ideje foglalkoztat. Nem mondom, hogy Napkirály leszel, egyszerűen csak tudni akarom, szeretnél-e uralkodó lenni. Megkérdeztek egyáltalán? Óhajtod ezt a terhet? Csak erre válaszolj nekem, Voriax!
Voriax sokáig hallgatott.
— Ezt a terhet senki sem merné elutasítani. — szólalt meg végül.
— De akarod?
— Ha a végzet így hozza, mondhatok nemet?
— Nem válaszolsz a kérdésemre. Nézz csak végig rajtunk: fiatalok, egészségesek, boldogok vagyunk. Az udvarban ránk rótt terhek mellett, amik nem túlzottan megterhelőek, azt tehetünk, amit csak kedvünk tartja, bejárhatjuk az egész világot, legyen szó zimroeli utazásról, zarándoklatról a Szigetre, vakációról a Khyntori Határ-hegységben, vagy bármi másról. Mindezt feladni csak azért, hogy viseld a napkoronát, milliónyi törvényt írjál alá, beszédeket mondj azokon a hatalmas körmeneteken — és valamikor levonulj a Labirintus mélyébe… miért, Voriax? Miért kívánná ezt bárki? Te szeretnéd ezt csinálni?
— Még mindig gyermek vagy — mondta Voriax.
Valentine úgy hőkölt hátra, mintha arcul csapták volna. Már megint ez a leereszkedő hangsúly! Aztán rájött, hogy naiv, gyermekded kérdéseivel kiérdemelte a megjegyzést. Uralkodott a haragján, és csak ennyit mondott:
— Azt hittem, már beléptem a felnőttkorba.
— Valamennyire. De még mindig sokat kell tanulnod.
— Kétségtelenül — Kis szünetet tartott. — Rendben van, elfogadod, hogy az uralkodás terhe elkerülhetetlen, ha felkínálják ezt a lehetőséget. De akarod mindezt, Voriax, valóban sóvárogsz utána, vagy csak a származásod és a kötelességtudatod ösztönöz arra, hogy felkészítsd magadat a trónra lépésre?
— Nem a trónra készítem fel magamat — válaszolta Voriax lassan —, hanem a Majipoor kormányzatában betöltendő szerepre, amire te is készülsz, és ez valóban a származás és a kötelességtudat dolga, mivel Damiandane főtanácsos fia vagyok, ami szerintem rád ugyanúgy igaz. Ha felkínálják a trónt, büszkén elfogadom, és amennyire csak tudom, viselem e terhet. Nem sóvárgok haszontalanul az uralkodói poszt után, és még kevesebbet töprengek azon, hogy felkínálják-e vagy sem. Ezenkívül mérhetetlenül fárasztónak találom ezt a társalgást, ezért nagyon hálás lennék, ha hagynál békében tűzifát gyűjteni.
Átható pillantást vetett Valentine-ra, aztán elfordult.
Valentine agyában úgy sarjadtak egymás után a kérdések, mint az alabandinák nyáron, de mindent visszafojtott, mert látta Voriax remegő ajkát, és tudta, hogy már így is átlépett egy határvonalat. Voriax dühösen zúzta a földön heverő gallyakat, szükségtelen erővel tördelte az amúgy is száraz, törékeny ágakat. Valentine nem akarta még egyszer megsérteni bátyja lelkivilágát, pedig csak keveset tudott meg abból, amit tudni akart. Voriax védekezéséből arra következtetett, hogy testvére mégis sóvárog az uralkodás után, és minden éber pillanatában erre készíti fel magát, halványan még azt is sejtette, de valóban csak sejtette, miért vágyik rá ennyire. Saját maga, a hatalom és a dicsőség miatt? Nos, miért ne? Vagy hogy beteljesítse a végzetet, ami egyes emberekre komolyabb kötelezettségeket ró? Igen, ez is lehetséges. És kétségtelenül azért is, hogy jóvátegye azt a sértést, ami apjukat érte, amikor őt mellőzték a koronázásnál. De mégis… valaki feladja a szabadságát pusztán a világuralomért cserébe — nos, ez érthetetlennek tűnt Valentine számára, és végül úgy döntött, Voriaxnak volt igaza, és ezek mind olyan dolgok, amiket tizenhét évesen még nem érthet meg.