Hissune meg sem szólal.
— Talán vissza kellene vonnom az előbbi kijelentésemet — mondja Lord Valentine. — Mindig is koraérett voltál. A felvételek valószínűleg semmi olyat nem mutattak, amit magadtól nem vettél volna észre.
— Láttam Ni-moyát, uram — szólal meg Hissune rekedtes, alig hallható hangon. — Suvraelt, a Kastély-hegy városait, a Narabalt körülvevő őserdőt…
— Igen, különböző helyeket. Földrajz. Hasznos, ha ezeket mind tudod. De a lelkeknek is van földrajza… a magad módján erről is megtudtál pár dolgot, hmm? Nézz rám! Nem haragszom.
— Nem?
— Az utasításaim értelmében kaptál szabad hozzáférést a Tárolóhoz. Nem azért, hogy Ni-moyát bámuld, vagy szeretkező embereket lessél. De így megérthetted, valójában milyen Majipoor, megtapasztalhattad a világunk egészének egymilliomod részét. Ez volt az iskolád, Hissune. Igazam van?
— Pontosan így gondolom én is, uram. Igen. Annyi mindent meg akartam tudni.
— Sikerült mindent megismerned?
— Közelről sem. Még a milliomod részét sem.
— Kár, mivel többé nem férhetsz hozzá a felvételekhez.
— Uram… most megbüntetsz?
Lord Valentine furcsán mosolyog.
— Büntetés? Nem, ez nem a megfelelő szó. De el fogod hagyni a Labirintust, és a dolgok jelenlegi állása szerint nagyon sokáig nem is jöhetsz vissza, még akkor sem, amikor én már Pontifex leszek, ami remélhetőleg nem a közeljövőben esedékes. Kineveztelek a személyzetem tagjává, Hissune. Véget ért a felkészülési idő. Munkába akarlak állítani. Azt hiszem, elég idős vagy már hozzá. Van családod, igaz?
— Anyám, két lánytestvérem…
— Gondoskodnak róluk. Bármiről, amire szükségük van. Búcsúzz el tőlük, és csomagolj össze. Három napon belül útra tudsz kelni velem, igaz?
— Három… nap…
— Alaisorba. Újra megkezdem a nagy körmenetet. Azután a Szigetre utazunk. Most kihagyjuk Zimroelt. Remélem, hét vagy nyolc hónapon belül visszatérhetek a Hegyre. Ott kapsz egy saját lakosztályt. Részt kell venned pár formális eligazításon… ugye nem veszed zokon? Díszesebb ruhákat kell viselned. De tudtad, hogy ez egyszer bekövetkezik, ugye? Már akkor nagy dolgokat néztem ki belőled, amikor még csak egy turistákon élősködő, rongyos kis kölyök voltál, tudtad? — A Napkirály felkacag — Későre jár. Majd reggel küldetek érted. Még rengeteg megbeszélnivalónk van.
Egyszerű, nemes mozdulattal Hissune felé nyújtja a kezét, Hissune fejet hajt, és mire felpillant, a Napkirály már el is tűnt. Hát ez van. Végre beteljesednek az álmai. Nem hagyja, hogy arca elárulja érzelmeit. Mereven, komoran fordul a zöld-arany ruhás kísérők felé, és követi őket a folyosókon, aztán felviszik a Labirintus közönséges szintjeire, ahol magára hagyják. Még nem bír visszatérni a szobájába. Agya lázasan, vadul, ámultan száguldozik. Emlékei mélyéről háborogva feltör az összes jól ismert személyiség arca, Nismile és Sinnabor Lavon, Thesme, Dekkeret, Calintane, szegény meggyötört Haligome, Eremoil, Inyanna Forlana, Vismaan, Sarise. Most már részévé váltak, örökre beágyazódtak az elméjébe. Mintha felfalta volna az egész bolygót. Mi lesz belőle ezután? A Napkirály szárnysegédje? Ragyogó, új élet vár rá a Kastély-hegyen? Vakáció Felső-Morpinban és Stee-ben, és a birodalom nagyjai lesznek a társai? Talán egy szép napon még belőle is Napkirály válhat! Lord Hissune! Nevetnie kell szörnyűséges elbizakodottságán. És mégis, miért ne? Gondolta valaki, hogy Calintane Napkirály lesz? És Dekkeret? Vagy Valentine? De ilyesmiken nem szabad töprengeni, korholja magát Hissune. Dolgozni, tanulni, percenként élni meg az életet — a végzeten úgysem lehet változtatni!
Lassan tudatosul benne, hogy ő, aki tízéves korában a Labirintus legtehetségesebb idegenvezetője volt, egyszer csak eltévedt. Szédülten kóborolt szintről szintre, közben eltelt a fél éjszaka, és ötlete sincsen, merre járhat éppen. Aztán rájön, hogy a Labirintus legfelsőbb szintjén, a sivatagi oldalon, a Penge-kapu közelében jár. Tizenöt percen belül elhagyhatja a Labirintust. Általában nem szokott kimenni, de ez egy különleges éjszaka, és nem tesz semmit, amikor a lábai, szinte magától, a földalatti város kapuja felé irányítják. A Penge-kapuhoz lép, és sokáig bámulja a határvonalat jelölő ősi, rozsdás kardokat. Aztán átlép közöttük, ki a külvilág forró, száraz pusztaságába. Belép a semmibe, akárcsak Dekkeret abban a másik, sokkal rettenetesebb sivatagban, egészen addig, míg elég messzire nem távolodik a Labirintus nyüzsgő méhkasától. Aztán magányosan ácsorog a hidegen hunyorgó csillagok palástja alatt. Mennyi van belőlük! És egyikük a Vén Föld, ahonnan emberek milliárdjai rajzottak ki egykor. Hissune úgy áll, mintha transzba esett volna. Átitatja a világmindenség hosszú történelmének megsemmisítő érzése, megállíthatatlan folyóként zúdul végig rajta. A Lélektárolóban annyi felvétel van, amivel egy fél örökkévalóságon át elfoglalhatná magát, gondolja, és mégis, mindaz, amit tartalmaz, mindössze töredéke annak, ami a többi csillag többi világán valaha is létezett. Szeretné birtokba venni, elnyelni mindet, saját részévé tenni, mint ahogyan a megvizsgált életekkel is tette, de ez természetesen lehetetlen, még a puszta gondolatba is belekábul. Ezentúl fel kell adnia ezeket a vágyakat, ellen kell állnia a felvételek csábításának. Csendesen áll, megvárja, amíg elméjében elcsitul a gondolatok örvénye. Teljesen nyugodt leszek, suttogja magában. Még egy utolsó pillantást engedélyez magának, felnéz az égre, és hiábavaló kísérletet tesz arra, hogy meglelje közöttük a Vén Föld napját. Aztán vállat von, ruganyos léptekkel elindul, és lassan sétál a Penge-kapu felé. Reggel Lord Valentine újra hívatni fogja. Valamennyit nem ártana aludni előtte. Új életet kezd. A Kastély-hegyen fogok élni, gondolja magában, a Napkirály szárnysegédje leszek, és ki tudja, mi történik majd velem később? Bármi is lesz az, minden bizonnyal úgy jó, ahogy van, mint Dekkeretnek, Thesmének, Sinnabor Lavonnak, az összes léleknek — akik azóta beleolvadtak a lelkébe —, még Haligome-nak is jó volt.
Hissune még egy pillanatig a Penge-kapu előtt áll, tényleg csak egy pillanatig, és a percek megnyúlnak, a csillagok halványodni kezdenek, majd a fényes napfelkelte kaparintja markába az eget, fény csorog végig a földön. Hissune meg sem moccan. Olyasmi történik vele, ami eddigi élete során alig — Majipoor napjának melege végigsimít az arcán. A Nap… a Nap… a dicső, tüzesen ragyogó Nap… világok anyja… Kinyújtja felé a karját. Átöleli a fényt. Mosolyogva kortyolja az áldott meleget. Aztán megfordul, és még egyszer, utoljára leereszkedik a Labirintusba.