Bohdan Petecki
Messier 13
TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY
KOZMOSZ KÖNYVEK
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Bohdan Petecki: Messier 13 Iskry, Warszawa, 1977
Fordította Czibók István, 1981
I.
Fogalmam sem volt, hogyan jutottam arra a túlvilági helyre, töprengésre azonban egy szempillantásnyi időm sem maradt. Az egymás után szinte robbanásszerűen előgomolygó, vakító fényű, tömör és súlyos, az égő plazmához hasonló füstfelhők mindenfelől körülvettek. Nem láttam az utat, amelyen jöttem, eltűnt, csupán a sziklák mögött lángoló szakadékot éreztem. Vákuumos csizmám nem védett a tűztől. Ha rögtön rá nem találok a sziklapadra, azaz inkább csak keskeny bevágásra a kráter bazaltfalában, amely ebbe a pokolba vezet, már nem lesz hová sietnem.
A füst egyszerre ritkulni kezdett. A felhők kavarogtak, s közvetlenül előttem egy kis kerek nyílás tárult fel. Széles fennsíkot pillantottam meg, amelyen az elhamvadó tűz után csak imitt-amott vibráltak apró lángocskák. A füst mindkét oldalon halvány narancsszínűvé vált, lángra lobbant, azt kellett hinnem, hogy itt mellettem kel fel az ijesztő szépségű nap.
Ekkor vettem észre Annát. Felém fordulva állt a fennsík szélén. Karjait széttárta, mint a gyerekek, amikor a madarakat utánozzák. A fény annyira elvakított, hogy nem láthattam sem a szemét, sem az ajkát, csupán fejének körvonalai rajzolódtak ki, mégis esküdni mernék, hogy mosolygott. Ugyanebben a pillanatban a vulkán kigőzölgésének maró ízét éreztem meg a számban. Arra gondoltam, hogy rés támadt a szkafanderen. De ennek már nem volt jelentősége.
Elfordította a fejét, és ekkor vettem észre, hogy nincs egyedül. Pár méterrel mögötte megjelent anyám karcsú alakja, és amikor őt fürkésztem, a háta mögött ott termett apám. Vele együtt előkerült Rud is, közönséges tréningruhában, ami teljesen érthetetlen volt ezen az átkozott helyen. Legutóbb a klubban voltunk együtt... hány éve is?
Lehetetlen. Teljesen lehetetlen. Hiszen...
Anna elindult. Egy lépést tett felém, és integetett. Izmaimat megfeszítve próbáltam felemelni lábamat a szikláról. Hiába. Kiáltásra nyitottam a számat, ebben a pillanatban az égő fennsík hajszálvékony üvegként pattant szét. A lábam előtt mély hasadék tátongott, lángnyelvek csaptak fel, s velük együtt egy égitest kérgének égett foszlányai repkedtek, ez semmiképpen sem lehetett a Föld. Amikor kisvártatva az egyik erősebb kitörés egy pillanatra fellebbentette a füstfüggönyt, Anna már nem volt ott. Ha megtettem volna azt a lépést feléje...
Sohasem tudom meg, hogy figyelmeztetni akart-e, vagy hívott is oda, ahol a feneketlen, tüzes nyílás húzódott. Egy hangot hallottam, aztán elborított a sötétség. A kráter, a füst, a lángnyelvek, minden eltűnt egy szempillantás alatt. Távoli, dallamos hangok. Ösztönösen mélyet lélegzek, és nem kis erőfeszítéssel kinyitom a szemem.
Álmok. Álmok szállnak rám. Már csak ez hiányzott. Most, amikor akár alszom, akár ébren vagyok, ha teszek valamit, vagy ha a mindennél rosszabb várakozásban telik az időm, uralkodnom kell minden mozdulatom, minden szavam, minden érzésem felett. Amikor nem engedhetek magamhoz egyetlen olyan gondolattöredéket sem, amely nem méretett meg előzőleg az emlékezetembe táplált információk szűrőjén, amelyek úgy vannak összpontosítva és rendszerezve, hogy egyetlen célt szolgáljanak. Szükség esetén emlékezetem képes arra, és meg is kell tennie, hogy a hozzákapcsolt berendezés segítségét igénybe vegye. Csakhogy ebben a berendezésben nincsen a múltamra vonatkozó adat. Nincs említés a légikatasztrófáról, amely miatt a másodperc törtrésze alatt egyedül maradtam a világon. Nincsenek ott a gondolatok, amelyek megfordultak a fejemben, amikor a pályaudvaron várakozva, ahonnan valamennyien együtt készültünk szabadságra utazni, megpillantottam a robbanás távoli villanását, és meghallottam az iszonyatos, tompa morajlást, amelybe azonnal beleszövődött a mentők szirénázása. Mentésről szó sem lehetett, ezzel már jóval azelőtt tisztában voltam, mint hogy a szomorú és gondterhelt reptéri dolgozók odajöttek hozzám, és “beszélgetésre” hívtak a főnöki irodába. Nem is mentem be velük, és nem mentem el a szimbolikus temetésre sem, amelyet nagy ügybuzgósággal rendezett meg a pilóták helyi klubja. Jelképesen persze, hiszen az áldozatok holtteste...
Elég. Különben még bebizonyosodik, hogy Bess kétségei, amikor felkerestem, hogy az operatív csoporthoz kérjem át magamat, nem is voltak olyan értelmetlenek, mint akkor gondoltam. Annyi bizonyos, hogy nem volt őszinte. Annyit hímezett-hámozott, hogy a végén én magam kérdeztem meg, továbbítja-e a Központnak a javaslatomat. Vagy talán attól fél, hogy át akarok menni a “Hármashoz” pillanatnyi megingásom következtében, és ezzel nem kíván közösséget vállalni. Nem várva a feleletére, amelyet egyébként sem sietett el, megkérdeztem még, hogy véleménye szerint lesz-e valami jelentősége elhatározásom előzményeinek, ha már az operatív csoportban leszek és megkapom a konkrét feladatokat. Erre sem válaszolt. A tapintat nem volt az a tulajdonság, amely megkülönböztette a többi NVÜ-funkcionáriustól. Egyikünk sem volt tapintatos. Ez velejárt a munkánkkal.
Első beszélgetésünk végén közöltem, hogy egy hét múlva visszatérek, és búcsú nélkül távoztam. Lehet, hogy ez használt, de az is lehet, hogy mégis meggyőztem, mert három nap múlva megkaptam a kinevezést. Másnap reggel felszámoltam a dolgaimat a Naprendszer Védelmi Ügynökség központi hivatalában, és átköltöztem az Atlasz déli lábánál levő gyakorlótérre. Ott váltam gyakorlati emberré én, a teoretikus, aki addig feldolgoztam az összegyűlt adatokat, ellenőriztem a jelentéseket, és időről időre kialakítottam az NVÜ tevékenységének ideológiáját, tudósok által szított sajtótámadások tüzében. Ügynök lettem, egy azok közül, akik eddig a szememben csupán a funkcionáriusok névtelen seregét jelentették, akik a számtalan világűrbeli bázison és állomáson tevékenykedtek. Számomra csak egy-egy információs számot jelentettek a komputerek memóriaegységéből, akiket a központi archívum nyilvántartott.
Nem voltam újonc. Már nem gyötörtek meg a szociológiai, pszichológiai és alkalmassági teszteken. Egy alig rövidített taktikai tanfolyamot végeztem a Ganymedesen meg a Spi-11 galaktikai laboratóriumban, ugyanabban, ahol negyven évvel ezelőtt elsőként fogták fel a Messier 13 csillagkép felől érkező jeleket. Most már a csillagok felé repültem, a középkori csillagásznak, a csillagködök első rendszerezőjé-nek katalógusából ismert tizenhármas csillagkép irányába. Utazásom végpontja mégsem számított nagyon távolinak. A szomszédos galaktika szélén várt rám a Millsnek, a miénktől nem sokban különböző napnak, a negyedik bolygója, a Petty, amelyet két felfedezőjérőclass="underline" Peterssenről és Tytkinről neveztek el, és amelyen már néhány évtizede földi tudósok tartózkodtak. Tudósok meg olyanok is, mint én. Bár ez utóbbiak nem magán a bolygón munkálkodtak, hanem csak az egyik holdján.
A hang, amely elűzte szorongató álmaimat, és arra késztetett, hogy a szememet kinyissam, tovább tartott. Olyan volt, mint egyetlen feszített húr csendes zúgása. Eltelt még néhány másodperc, mire megértettem, mit jelent. Az űrhajó kiért a fekete időfolyosóból. Visszatértünk egyáltalán nem kifogástalan érzékeink világába, még ha ez a világ légüres tér volt is.
Most hanyatt kellene feküdnöm, mozdulatlanul, várni, amíg elhallgat a figyelmeztető jel. De mit tegyek, ha órák óta nem csináltam mást. Aludtam, ahelyett hogy az éjszakát vártam volna. Ekkor tehát a változatosság kedvéért elhatároztam, hogy felkelek.