A lábamat nem rövidítették meg. Bizonyára hálásnak kellett lennem a “specialistáknak”, ugyanis a csontok mégiscsak csontok. Úgy látszik, megbarátkoztak azzal a ténnyel, hogy két fejjel magasabb vagyok az űrroncsban talált halott pilótánál. Csakhogy én a mieink között is égimeszelőnek számítottam. Végül is az idegenekkel való találkozáskor behajlíthatom a térdemet. A találkozáskor, amelyre úgysem kerül sor, erről – s erre a fejemet adtam volna – nemcsak én voltam meggyőződve. Annyi bizonyos; hogy volt rá esély.
Annyi, mint például két különböző galaktikából kivált csillag összeütközésére. De azért volt.
Elszakadtam végre a tükörtől, és akaratom ellenére majomimbolygással mentem a kabinomba, ahol felvettem az előkészített kezeslábast. Méretre készült, amennyiben ez ideillő meghatározás. Még a kiálló mellkasomból kinőtt nyúlványok számára is készítettek sajátságos zsebet, azokkal különben úgysem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam hasznáhii őket, és semmiféle olyan helyzet nem jutott eszembe, amelynek esetén ez az állapot megváltozhatna. Ördög tudja, mit kezdtek ezekkel a köröm nélküli, feltűnően finom bőrrel borított nyúlványokkal. Örültem, hogy ha nehezen is, de el tudtam helyezni őket a külön zsebben, és igyekeztem megfeledkezni a létezésükről.
A szkafander lényegesen rosszabb volt. Az idegen űrfelszerelés pontos másolata volt, és ezért igen-igen feszélyezett. Megvizsgálták a pilóta ruháját, s igyekeztek hasonlót előállítani. Nem hasonlított arra a szellős szövetre, amelyet a kezeslábasok és szkafanderek elkészítésére nálunk használtak, amelybe azután beleépítették a mindnyájunk számára oly jól ismert berendezéseket. Ott például, ahol megszokott öltözetemen a rádióösszeköttetés öt billentyűje volt, valamilyen ismeretlen rendeltetésű háromszög alakú kiemelkedések voltak. A kézi annihilátornak, amelyet beleépítettek az idegen mellett talált valamilyen készülékbe, az öt ujjhoz képest túl hosszú volt a nyele, a nyomógombja ellenben úgy volt szerkesztve, hogy jelenlegi hat ujjam egyikével sem tudtam használni. Külön problémát jelentett az oxigénpalack. Az idegen szkafanderjén a púp mindkét oldalán volt hátul valami tartóféleség, a járműben azonban semmiféle tartályt nem találtak. Engem a legkevésbé sem érdekelt a dolog, a Pettyn ugyanis kitűnő az atmoszféra, a magasabb oxigéntartalom következtében sokkal kellemesebb, mint a földi levegő, de elgondolkodtam, hogy vajon Weyth esetében hogy oldják meg ezt a kérdést. Főleg mivel “specialistáink” – mint ahogy többször megismételt kérdésemre a válasz hiányában kikövetkeztettem – nem tudták kielemezni, milyen gázkeveréket használt az idegen pilóta. Az emberéhez hasonló tüdeje volt, de hát ilyen tüdő bármilyen atmoszférában képes működni, amennyiben a nyomás megfelel a hólyagocskák szerkezetének. Az biztos, hogy nem szerettem volna Weyth bőrében lenni. Bár ez a mondat, hogy nem szeretnék valakinek a bőrében lenni, az én szájamból legalábbis furcsán kellett hogy hangozzék.
Amikor az operációt követő nap reggelén ismét megjelentem a körbeüvegezett kis teremben, Bess már várt rám. A “specialistákat” csupán a kövér kopasz képviselte, aki az első beszélgetés idején a legnagyobb figyelmet szentelte nekem. Sem Weyth, sem az NVÜ többi akadémiai munkatársa nem volt jelen. Ami az előbbit illeti, inkább meg sem kérdeztem, vajon külön akarnak-e vele beszélgetni. Legokosabb minél kevesebbet kérdezősködni. Főleg olyat nem érdemes kérdezni, ami közvetlenül nem érinti az érdeklődőt, meg olyasmit sem, amire nem is nagyon megnyugtató a válasz.
Jöttömre Bess lehajolt, és elfordította a fejét. Ezt legalább őszintén tette. Jobban tetszett, mint a “specialista” lelkesedéssel teli mosolya. Nem várakoztattam. Fogvicsorgatva néztem rá. Egyből lehervadt a mosoly az arcáról.
Bess kis ideig még hallgatott, azután rátért a lényegre. A vezérlőpulton megjelent a Petty részletes térképe. Bekapcsoltam az adómat, és rádióösszeköttetésbe léptem az űrhajó komputerével, amely már a reptéren várakozott, és amelynek a Pettyn alkalmi bázisként, lakásként és laboratóriumként kellett szolgálnia a számomra. Persze el volt látva a szükséges álcázó eszközökkel.
Meghallgattam a bolygón észlelt titokzatos jelenségekről szóló beszámolót, megismerkedtem a tereppel, emlékezetembe véstem a régészek kutatási területeinek határait. Ha pedig valami nem jutna eszembe, majd helyettesít a komputer automatikája, amelyre szükség esetén bármikor támaszkodhatom. Amiket viszont magamnak kellett tudnom, még ha álmomból riasztanának is fel az éjszaka közepén, azok az állomások koordinátái voltak és a kódjelek, amelyek segítségével a holddal léphettem összeköttetésbe. Ez a kód nyilvánvalóan a tudósok készülékei számára foghatatlan sugárnyalábokban fut. A térképről ítélve semmiféle kétségeim nem támadhatnak a Pettyn való tartózkodásom helyét illetően. A központi óceán partján alacsony, sztyeppéi növényzettel borított terület húzódott, a meleg éghajlati zónában, alig egyórányi repülőútra az egyik régi várostól, amelyben humanistáink berendezkedtek. Semmiféle valószínűsége nem volt annak, hogy a bolygó légterében őrjáratot teljesítő gépeik felfedezhetnék jelenlétemet, említettem már az álcázást, és biztos lehettem abban, hogy túlságosan is jó lesz. Ebből a szempontból az ügynökségnek a legkiválóbb szakemberek álltak rendelkezésre.
Késő éjszaka volt, amikor elhagytam a körbeüvegezett kabint. Éjszaka, az ember biológiai órája szerint, amennyiben még nekem ilyesmim lehetett. Csakhogy más időmérték a végtelen térben nem létezik, én pedig, bár az a kövér NVÜbeli alak ezt lehetetlennek tartotta, továbbra is embernek éreztem magamat.
Három nappal később egy napos délután landoltam, pontosan a programban meghatározott helyen. Kis, félköríves te-recskét választottam ki a lankás falú szurdokra emlékeztető, hosszú mélyedésben. Az űrhajó csúcsa a környező dombok fölé emelkedett, így tökéletes kilátást biztosított a képernyők használata nélkül is.
Amint a vegyi motorok kipufogása után visszamaradt sugárzás a megengedett érték alá esett, a rakétát leálcáztam, és végrehajtottam a védelmi hadműveletet. Azaz őrautomatákat küldtem, amelyek úgy voltak beprogramozva, hogy erőtérhálóval fedjék azt a kört, amelynek közepén az űrhajó állt. Ennek a körnek a sugara nem volt kicsi, körülbelül hatszáz métert tett ki. így esett a terep alakulását figyelembe véve.
Első ténykedéseim befejeztével azonnal jelentést tettem Bessnek, utána pedig a könnyű, világoskékre festett szondával elrepültem egy kis terepszemlére. Nem sok időt töltöttem el, és semmi gyanúsat nem tapasztaltam. Visszatérőben elégedetten állapítottam meg, hogy senki idegennek nem tűnhet fel az űrhajóm, még néhány méterről sem. Az álcázás megszokottan ideális volt. Átfutott rajtam a gondolat, hogy a tudósok rádiólokátorai bizonyára érzékelték közeledésemet a bolygóhoz. Ha így van, megint lesz miről beszélniük. Ki tudja, tán már ebben a pillanatban még egy újabb titokzatos jelenségről megy híradás a Föld felé, amely arról számol be, hogy a Pettyn az emberektől teljesen eltérő lények jelentkeztek. S ami a legmulatságosabb, ez nem is lenne messze az igazságtól...