A fürdőszobában nem kis gondom volt, mire úgy-ahogy sikerült az arcomat megmosnom a puha, sűrű szőrzet alatt. Tizenkét ujjammal még mindig úgy voltam, mint az újszülött, aki felfedezi saját testét, és szórakoztatja annak számára célszerűtlen és érthetetlen felépítése. A lefekvés megint csak nem ment a legkönnyebben. A két púp, elöl és hátul, túl sok volt, még a legigénytelenebb ügynök számára is. Új alakomnak megfelelő ágyról persze megfeledkeztek. Hiszen a feladat végrehajtásához nem volt elkerülhetetlenül szükséges. Más dolog a vezérlőpult fotelja. Ezt sikerült szépen kialakítaniuk, sőt még arról is gondoskodtak, hogy a táplálékkart elérhessem a mellső nyúlványokkal is, amit mellesleg meg sem próbáltam. Ebédet csak fürdés után ettem, közvetlenül elalvás előtt.
Alighanem sokáig aludtam. Nem ébredtem túl pihenten, de azért jól kialudtam magam. Ezúttal nem gyötörtek álmok. Azt azonban nem tudtam, hogy vajon saját lelki egyensúlyom érdeme-e ez, vagy pedig az akció idején folyamatosan működő korrekciós berendezés gyengéd gondoskodásáé.
Mindenesetre megállapítottam, hogy kint már leszállt az alkonyat, és eldöntöttem, hogy nem halogatom tovább a terv első pontjának végrehajtását.
Magamhoz vettem az annihilátorral felfegyverezett tartalék őrautomatát, egy teherhordó automatát, beszálltam a terepjáróba, és a partra indultam. “Fülem” és “szemem” antennái biztosan jelezték volna, ha valamilyen élőlény bukkant volna fel a közelben, mindazonáltal inkább megmaradtam a mélyedés fenekén, ahová űrhajómat elrejtettem. A völgy az óceán partjára vezetett, pontosabban majdnem a partjára, a homokos part menti fövényt megelőző dűnesor lábához. A berendezéseket lent rejtettem el, magam pedig felkapaszkodtam a legmagasabb dombra, elég nehezen lépegetve az apró szemcséjű futóhomokban. A környék nem volt csúnya. A látóhatár szélére éppen akkor emelkedett fel a hold, amely olyan volt, mintha sosem építették volna ki rajta az NVÜ állomását, mintha nem lett volna ott sem Bess, sem a kopasz kövér és a hozzá hasonlóak, akik képernyőjükön minden lépésemet figyelik. Csak figyeljék, így is szép. Az éjszaka világosabb, mint telihold idején a Földön, a helyenként ezüstös fénnyel csillogó óceán nyugodtan hullámzik, halk csobogással. A levegő...
Kényelmes mozdulattal levetettem a sisakomat, és ledobtam a homokba. Kedvem támadt, hogy a dűne oldalán lefussak az óceánhoz, és ússzam egyet. Szomorúan néztem a hermetikusan záró szkafanderra, és megpillantottam az ujjából kiálló, szőrrel borított, hat ujjban végződő nyúlványt. Azon nyomban kijózanodtam. Fürdés? Esetleg vedleni kezdek tőle...
Hívtam az automatákat. Kiadtam nekik a parancsot, és egy ideig szemléltem, hogyan fognak hozzá a végrehajtáshoz. Amikor az antennák, a lézerperiszkópok, az analizátorok kamerái és érzékelői már a homokban kiásott mélyedésekben nyugodtak, tekintetemet elfordítottam az egyenletes, pontos mozdulatokat végző fekete alakoktól, és körülnéztem.
Előttem az óceán. Pontosan itt, ezen a szakaszon figyeltek meg fölötte valamiféle fényeket és az állítólagos repülő objektumokkal kapcsolatos egyéb optikai jelenségeket. A víz felülete nyugodt volt, ‘a széles és szinte sima hullámok lassan emelkedtek és süllyedtek, az óceán lassan és hangtalanul lélegzett, mint valami óriási alvó állat. A látóhatáron túl feküdt a déli kontinens, amely egykor lakott volt, akárcsak a Petty legnagyobb része, de most még nem érintette a régészek lába. Csak a légi felderítés hozott információkat a nagy lerombolt városokról, a magas kúp alakú építményekről, csatornákról és utakról. Az utóbbiak különben, mint itt mindenütt, viszonylag rövid, egymással nem érintkező szakaszokban futottak, ami egyike volt a halott civilizáció soksok, eddig meg nem fejtett rejtélyének.
Az óceán ezen a helyen széles, homorú ívet mélyített a szárazföldbe. Bázisom a nyitott öböl fölött feküdt. Balra, a dűnéken túl a sztyépp fokozatosan kerek halmokba ment át, amelyeket alacsony, kusza, különösen puha és selymes tapintású növényzet borított. A dombok nagyjából öt kilométeres távolságig húzódtak az űrhajó állomáshelyétől. Mögöttük sűrű, trópusi erdő kezdődött. A levegő kristálytiszta volt, az éjszaka pedig világos, így jól láttam a látóhatár peremén sötétlő vízszintes csíkot, amely az őserdő szélét jelezte. A túlsó oldalon sivatag terült el. Emlékeztem, hogy százötven kilométernél nem nagyobb távolságban sziklás hegyek vonulata zárja le, amely az óceánnal keskeny tengerszoroson át érintkező beltengernél ér véget. Ezen a számos szigettel tarkított tengeren túl húzódott a földlakók által elfoglalt terület. Bázisaik, beleértve a központit is, a parttól nem messze helyezkedtek el, láthatóan azon a területen, ahol a hajdani civilizáció egyik legfőbb központját lokalizálták. Mindenesetre ott volt a legtöbb építmény, technikai berendezés és rom.
Holnap éjjel megismétlem az automatákkal ezt a hadműveletet, de kissé messzebbre hatolok. Ugyanezeket az érzékelőket, periszkópokat és lehallgatókat fogom elhelyezni a tenger fölé emelkedő legmagasabb hegycsúcsra, amelyen túl az emberek tartózkodnak. Idegenek megjelenéséről, ha valamilyen rendkívüli véletlen folytán odajutna valaki, informálnak majd az itt, az óceán közelében a homokba rejtett jelzőberendezések. Arról, hogy mit csinálnak az emberek, tudomást szerzek a készülékektől, amelyeknek biztosítom a közvetlen megfigyelést. A beltenger a hegyeken túl, légvonalban alig kétszáz kilométernyire volt. Még azt is tudni fogom, ha valamelyikük tüsszent, nem beszélve a gépek indulásáról vagy az őrjáratokról, amelyek közül bármelyik választhatja az én rakétám irányát. Annál inkább, mert a terület, amelyen a furcsa jelenségeket tapasztalták, szintén felkeltette érdeklődésüket. Ez nem volt kellemes körülmény, de hát nem akadályozhattuk meg őket abban, hogy mozogjanak a kutatott területen, legalábbis egyelőre nem.
Napkeltéig, amely az óceán fölött következett be, s a nap azonnal magasra emelkedett az égbolton, a dűnéken őrködtem, de semmi sem történt, ami figyelmemet felkeltette volna. Visszatértem a rakétához, ettem valamit, ezután néhány órát a térképek fölött töltöttem, miközben a komputer hangszórója az adatokat ismételgette. A lehallgatáshoz még túl korán volt. Holnap tevékenyebb nap vár rám. Holnap már tudni fogom, miről beszélnek a tudósok, akik oly messze és egyúttal oly közel dolgoznak, ha számításba vesszük a megtett utat, amin ide jutottunk.
Átnéztem a bolygón tapasztalt rejtélyes jelenségek jegyzékét, ellenőriztem a homokba rejtett műszerek programját, és lefeküdtem aludni.
Egy órával napnyugta előtt ébredtem. Egyetlen pillantás a mutatókra elegendő volt ahhoz, hogy meggyőződjem: semmi különös nem történt. Egyébként ha az űrhajóhoz valamilyen szokatlan jelzések érkeznek, a komputer azonnal felébresztett volna. Összeköttetésbe léptem Bess-szel, ahogy gondolatban neveztem az egész holdat, amelyen az NVÜ elhelyezte állomását, és közöltem vele terveimet. Csendben hallgatott végig, és egyetértőén hümmögött. Semmi közölnivalója nem volt. Én pedig inkább meg sem kérdeztem, hogy Weyth velük van-e még, vagy már a kozmoszban. És hogy az utóbbi esetén van-e vele rádió-összeköttetésük.
Húsz perccel később úton voltam. Ezúttal az Ügynökség specialitását, a Janust választottam. Ez a klasszikus nevű jármű igazából viszonylag lassú, viszont rendkívül sokoldalú volt. Tudott közlekedni szárazföldön, levegőben, képes volt vízen és víz alatt haladni, de szükség esetén a talaj felső rétegébe is behatolt. Az utóbbi főleg olyankor volt fontos, ha a vezető az annihilátorhoz volt kénytelen nyúlni. Igazából ilyen esetről még nem hallottam, természetesen a gyakorlótéren kívül, de ennek nem volt jelentősége. Ha egyszer létezett az NVÜ, tökéletesen kellett működnie, azaz lenni kellett tökéletesen pusztító fegyverének.