Amikor befejeztem a munkát a legmagasabb csúcs alatt néhány méterre levő sziklás nyeregben, elérkezett a helyi idő szerinti éjfél. Bekapcsoltam a lehallgatót, és kihallgattam két tudóst, akik bizonyára alvó társaik közvetlen közelében folytattak halk beszélgetést. Egyikük Warda volt. A másik hangot nem ismertem fel. Bizonyára olyan tudósé volt, aki régebben tartózkodott a Pettyn, mint az én útitársaim. Fényes körökről beszéltek, amelyeket az előző este pillantott meg valamilyen Sem délkeleti irányban. Cigarettából fújt füstkarikákhoz hasonlították. Azzal a különbséggel, hogy ez a füst csillogó narancsszínben égett, amely azután kékre változott. A Kapcsolat szó egyszer sem merült fel, a beszélgetés hangsúlyából azonban érezni lehetett, hogy csak ez jár a fejükben.
Vállat vontam, és visszatértem Janusom kabinjába. Nem kis gondot jelentett, mire vissza tudtam térni a sík terepre. Zord hegyek voltak, kicsipkézettek, a jármű nehezen tudta tartani a magasságot a sziklatűk fölött, némelyiket a másodperc utolsó töredékében kerülte csak ki.
Már a sivatag felé vezető enyhe lejtőn haladtam, amikor a látóhatáron a tartózkodási helyemtől az óceán partján nyugvó űrhajóhoz vezető egyenes meghosszabbításában, valami olyasmit pillantottam meg az égbolton, amit az első látásra sarki fénynek véltem. Hanem még senki sem látott olyan-sarki fényt, amely egy óriási reflektor vetítette nagy árnyékfoltként jelent volna meg az egyenletesen fénylő éjszakai égbolton. A következő pillanatban az eget arányló kékség öntötte el, a jelenség függőleges kör alakját vette fel, amely csak felső felét emelte ki az óceánból. Ennek a félkörnek a felületén sötétebb alakok helyezkedtek el. Egy idő után némileg karcsú, bár szokatlanul felnagyított rakétatestet pillantottam meg, ugyanolyat, mint amilyennel ideérkeztem.
Ugyanebben a pillanatban meghallottam a rádióapparátus figyelmeztető jelzését. Bekapcsoltam a lehallgatót, és ellenőriztem az összeköttetést a berendezéssel, amelyet a landolás helyén helyeztem el. Az azonban hallgatott, mintha mi sem történt volna. Ez ugyancsak furcsa volt, hiszen a – szinte az ég zenitjéig emelkedő – jelenség méretei kizárták annak lehetőségét, hogy a parton elhelyezett érzékelők fel ne fogták volna őket.
Sietni kezdtem. A törzs alól felhallatszott a teljes erővel működő motorok sivítása. Ennek ellenére sebességem nem volt nagyobb óránként száznál. Ez volt járművem teljesítőképességének felső határa. Rádióközpontom továbbra is jelzett, akkor azonban már tudtam, hogy csak Bess akarja megkérdezni, mi újság. Kapcsolatba léptem vele, és rövid jelentést tettem. Szó nélkül végighallgatott, azután megkérdezte, mit csinálnak a régészek. Amikor elmondtam, hogy alszanak, és csak kettőjüknek támadt kedve éjszakai beszélgetésre, azt mormogta, hogy így is kell lennie, és kikapcsolta a készülékét.
A fényes félkör süllyedni kezdett, és lassan eltűnt az óceánban. A rajta kirajzolódó árnyak fokozatosan mozdulatlanná váltak, miközben egyre kisebbek lettek. Továbbra is úgy véltem, hogy űrhajó körvonalait látom, körülötte pedig mintha egy igen lassan működő óriási légcsavar árnyai jelentek volna meg. A légcsavar tükrökből állt, mert a part fölötti égbolton egyszerre táncba kezdtek a hol itt, hol ott felbukkanó visszfények. Félúton voltam.a hegyek és az űrhajó között, amikor az egész látvány a másodperc törtrésze alatt eltűnt, akár a lekapcsolt lámpa fénye. A holdfényes éjszaka és a csillagok maradtak csupán. Ennek ellenére nem csökkentettem a jármű sebességét. Beirányoztam a fegyvereket, és kényelmesen elhelyezkedtem a fotelban. Betápláltam a komputerbe az irányt, amelyben fellépett az első “rejtélyes jelenség”, amellyel a Pettyn találkoztam, valamint a saját következtetéseimet. Ebből’nem volt sok. Meghallottam az adó zörejét, ahogy a szalagot továbbította jóval azután, hogy én már befejeztem vele a munkát. Ez azt jelentette, hogy a parton elhelyezett űrhajó komputere kiegészítő magyarázatot kért az én információs berendezésemtől. Vagyis a járművemből érkezett hírek újdonságokat jelentettek számára. Tehát nem a rádió-összeköttetés működött hibásan. Egyszerűen a landolás helyén hagyott érzékelők csakugyan semmit sem fogtak fel. Furcsa. Igen, nagyon furcsa. Hiszen az optikai jelenségek ugyanolyan információk, mint a hangok, a szavak vagy egyáltalán bármilyen mozdulat. A jelenséget, amelynek tanúja voltam, legjobban a hegyek és az óceán közötti sivatag felől lehetett megfigyelni, ellenben ha valaki a parton állt, nem vehette észre. Vajon tényleg így volt, vagy csak az ismeretlen forrásból származó fény sugárzásának véletlen játékáról volt szó? A választól bizonyára nem kevés függött. Egyelőre azonban túl korai lett volna bármilyen választ is adni.
Az űrhajóig vezető további utat már különösebb érzelmek nélkül tettem meg. Mindenesetre ellenőriztem az őrautoma-ták memóriaegységét és persze a dűnéken elhelyezett érzékelő berendezéseket is. Semmilyen szokatlan jelenséget nem regisztráltak. Ismét az űrhajó komputeréhez mentem, és a napkeltéig hátralevő két órát a vezérlőpultnál töltöttem. Végül a tudósokra gondolva legyintettem egyet, csak kibírnak még egy napot a “felügyeletem” nélkül, és elaludtam.
A komputer riadójelzése ébresztett. Felugrottam, és az ablakhoz rohantam. Kint már sötét volt. Lenyomtam a regisztráló berendezés billentyűjét, hogy visszaforgassa a feljegyzéseket, és kapkodva bújtam be a szkafanderembe. Villámgyorsan begombolkoztam, ellenőriztem a mutatókat, és előkészítettem a védőfegyvereket. Csak ezután riasztottam Besst, egyúttal ellenőriztem az őrautomatákat, és bekapcsoltam a memóriaegységüket, hogy szinkronban kövessék az eseményeket. Ugyanebben a pillanatban az űrhajó ablakain és védőernyőin kísérteties fény villant át. Azonnal követte a dörrenés, amelyre az űrhajó falai sivító hangon rezonáltak. Amint visszanyertem látásomat, első gondolatom az volt, hogy a rögtönzött bázisomat védő erőtérben valamilyen rés keletkezhetett. Azonnal ellenőriztem, de valamennyi mutató mozdulatlanul állt a helyén. A riadójel elhallgatott. Újabb villanás vakított el, utána olyan robaj rázta meg az űrhajót, mintha a hegyek omlottak volna le. Azután még egy villanás. Gépiesen rácsúsztattam a képernyőre a napellenzőt, és ekkor végre rájöttem, hogy egyszerűen vihar tombol.
Ameddig a szem ellátott, az égbolt tűzben égett. Égzengés és villámlás váltakozott, az égboltot újra meg újra fény öntötte el, és úgy látszott, hogy az egész féltekét elárasztják a villanások. Nem az a közönséges, helyi vihar volt, amilyet az ember a Földön megkönnyebbült sóhajtással szokott fogadni.
A riadó jelzése még egyszer előbukott a hangszórókból, néhány másodpercig remegett a levegőben, azután elhallgatott. Mi az ördög?! Hiszen az őrautomaták nem reagálnak a viharra, bármilyen hatalmas is...
Zúgást hallottam, amely még az űrhajó falain is áthatolt, végül pedig kisebb rakéta starthangjához hasonló éles fütyölést. Rögtön ezután a fütyölés elhalt, és hátborzongató bugásba ment át. Ugyanekkor a műszerek mutatói kilendültek a helyükből. A helyzet kezdett komollyá válni. Valaki vagy valami át akart hatolni az űrhajót körülvevő erőtéren ...
Az őrjöngő vihartól felkorbácsolt óceánra gondoltam, és ellenőriztem az összeköttetést a dűne lejtőjén elrejtett berendezésekkel. Jó magasan voltak, hogy felülmaradjanak a hullámzás szintjén... persze, már amilyen hullámokra gondolhattam. Ekkora viharra nem számítottam...