A berendezések azonban rendben voltak. A kisülések közötti szünet villanásnyi ideje alatt megpróbáltam kikémlelni valamit a kamerák objektívjein át, a képernyőkön, azután szabad szemmel. Hiába. A reflektorokat mindamellett inkább nem kapcsoltam be. Ameddig csak lehet, nem pocsékolom el azt a munkát, amit rögtönzött bázisom álcázására fordítottam.
Egyszerre csönd lett. Az utolsó ágas-bogas villám egy pillanatra összemosta szemem előtt a világot, azután lassanként kezdett eloszlani a homály. Az égbolt és a környék feketéből sötétkékre változott, azután szürke lett, végül észrevettem a dűnék körvonalait, a háborgó óceánt, saját automatáimat, a sekély szurdok oldalait, amelyben tartózkodtam. Csak ekkor vetettem egy pillantást az órámra, és rájöttem, hogy mégsem aludtam át, mint korábban, az egész napot. A vihar hozta meg csupán a korai estét ennek az ide-gen világnak.
Amikor jól kivilágosodott, elhatároztam, hogy kimegyek. Az erőteret stimuláló aggregátorok már a szokott teljesítménnyel dolgoztak, valamennyi berendezés normálisan működött, összeköttetésemet Bess-szel, valamint saját automatáimmal semmi sem akadályozta, egyszóval olyan volt az egész, mint egy pásztorköltemény. Mindenesetre magammal vittem a Janust, rádióval irányítottam, úgy tíz méteres távolságban a hátam mögött.
Nem mentem messzire. Amint elhagytam a védett sávot, lábam valamilyen kocsonyás anyagba süppedt, mintha a vihar a tengerből messze a szárazföldre medúzák milliárdjait vetette volna ki. Körülnéztem. Ameddig a szem ellátott, mindent legalább méteres rétegben ez a gusztustalan kocsonya borított. Megértettem, miért kellett több energia az automaták számára, mint általában. A felhasznált energiamenynyiség valószínűleg egy bizonyos pillanatban átlépte a feltételezett határt, ha a komputer riadót rendelt el.
Álltam néhány percig, figyeltem azt a helyet, ahol lábam eltűnt a szem elől, belemerülve az égből pottyant kocsonyás anyagba, ezután visszafordultam, és megkönnyebbülten léptem ki a száraz talajra. Az automatáknak parancsot adtam, hogy elemezzék ki a talajt borító valamit, és büszkeséggel vettem tudomásul, hogy valóban leginkább kocsonyához hasonló anyaggal van dolgom. Ekkor jutott eszembe, hogy réges-régen írtak már úgynevezett gömbvillámokról, ahogy akkor nevezték e jelenségeket, és hogy ezek hatalmas jégdarabok, halott állatok vagy éppen kocsonyás anyag földre hullásával jártak. Amennyiben a szemem előtt fekvő valaminek a magyarázata valóban olyan egyszerű, mint ama jelenségeknek, akkor nem volt mit problémáznom. Ez persze nem változtatott azon a tényen, hogy a talajt borító kocsonyás valami a lehető legundorítóbb volt a számomra. Szerencsére szó szerint az ember szeme láttára olvadt el, akár a forró homokra szórt hó, és gyorsan beszívódott a földbe. Nem telt bele tizenöt perc, és a táj felöltötte megszokott külsejét. A kocsonyával borított növényzet megpihent, és ismét felvette állati szőrméhez hasonló alakját.
Visszatértem az űrhajóra, a vizsgálati eredményeket betápláltam a memóriaegységbe, és az egészet megfelelő csomagolásban elküldtem Bessnek. Választ nem vártam, és igazam is volt. Ugyan, egy közönséges vihar.
Már nem feküdtem le. Megettem egy koncentrátumkoc-kát, kávét ittam, és leültem a vezérlőpult mögé. Fejemre tettem a hallgatót, hogy kapcsolatban legyek “őröm” jelzőberendezésével, és bekapcsoltam a hegyekben elhelyezett lehallgatókat.
Csönd ütötte meg a fülemet. Ellenőriztem a rádió-össze-kö^ttetést, a vonalak azonban rendben voltak. Mi történhetett? Elaludtak? Elöntötte őket a vihar? Biztosan már nem egy ilyent átéltek itt az állomásukon. Sétálni mentek? Mindnyájan?
Átprogramoztam a rádióközpontot, és kerestettem őket valamennyi frekvencián. Egyúttal kiiktattam az irányblokádot. Ebben a pillanatban meghallottam őket. Berendezéseink villámgyorsan működnek. Mire eljutott hozzám szavaik, helyesebben kiáltásaik értelme, tudtam, hogy a beltenger innenső partján vannak, és már átlépték a hegyek vonulatát. Ami azt jelentette, hogy az én sivatagomban voltak, azaz nagyon közel. Nem felém közeledtek, hanem kissé keletebbre. Egyenesen a bolygó legnagyobb víz nélküli területére tartottak, mint amilyen egykor a Szahara volt nálunk.
De ez lett volna csak a legkevesebb. Mikor megértettem, mit kiáltoznak, rögtön végigfutott hátamon a hideg. Nem nagyon tévedtem. Alighanem mindnyájan elhagyták a bázist. Legalábbis a központi állomást, amely a legnagyobb energiafejlesztőkkel rendelkezett és mindazzal, amire a bolygón ideiglenesen berendezkedett embereknek a leginkább szükségük volt. És ezt olyan körülmények között hagyták el, amelyek iránt nem maradhattam közömbös.
– Hol vagy?! – hangzott a hangszóróban egy lázas, elcsukló férfihang. – Nem hallom! Beccari! Beccari!
– Nem hallom őt – felelte a másik hang, amelyet mennydörgéshez hasonló robaj kísért. – Már néhány perce megszűnt az összeköttetésem vele! Látsz valamit, Monk?
– Ki beszél? – hangzott a harmadik hang, de olyan tisztán és annyira közelről, hogy összerázkódtam. – Itt Beccari. Itt Beccari. Sem, Monk, miért nem feleltek ? Hol vagytok...
Csattanások. Kis ideig csak zörejeket hallottam meg zűrzavaros hangokat, mintha a holdon levő lehallgató kabinban figyelném a csillagok jelzéseit.
– Betájoltad az adatokat? – kérdezte egy férfi, akinek legelőször hallottam a hangját. – Hallod, Monk, halló?!
– Itt vagyok, Sem. Miről van szó?
– Ismerted Beccari adatait? Ahol utoljára hallottad.
– Itt Beccari. Itt Beccari. Miért nem válaszoltok ?...
– ... és szélességi kör. Legalább harminc kilométer – annak hangja volt, akit Monknak neveztek. – Teljes sebességgel megyek oda. Megadjam az irányt?
– Itt Beccari – a beszélő hangja a skála legfelső szintjére emelkedett. – Látom az objektumot! Idehallgassatok! Látom az objektumot! Óriási...
– Monk, Monk...
Nem késlekedhettem. Már eleget tudtam. Az egyetlen “objektum” szó többet mondott számomra, mint -bármilyen, már lehallgatott beszélgetés. Nem volt vesztegetni való időm. Számítani lehetett erre. Valamit észrevettek. Észrevették, és útnak eredtek, ahányan voltak, s a bázist otthagyták az automatákra... amelyek egyáltalán nem az NVÜ instrukcióinak megfelelően voltak beprogramozva...
Egy perccel később már a Janusban ültem. Odaérek. Oda kell érnem. Komputerem jól láthatóan mutatta a képernyőn az utat, amelyen járműveik haladtak. Négy jármű volt. Hármat hallottam. Köztük az egyiknek, amelyikben Beccari ült a rádió mellett, nem volt összeköttetése a többivel. Közelebb voltam ahhoz a ponthoz, amely felé haladtak. Elvágom az útjukat. Visszatartom őket, ha a szükség úgy hozza, vagy legalábbis a közelben leszek arra az esetre, ha az, amit Beccari “látott”, ezúttal nem optikai csalódás...
– Monk, Monk! – recsegte a hangszóró. Az űrhajó berendezése közvetlenül járművem kabinjába kapcsolta a lehallgatót. – Monk – hallatszott még egyszer. Csönd.
Ránéztem a mutatóra. Gyorsabban már nem tudtam. Még jó, hogy ez az egész móka most zajlik, s nem a vihar idején. Kétlem, hogy kihozhattam volna a normális sebességet a kocsonyás süppedek fölött.
– Előttem van – hallatszik tisztán Beccari hangja. – Lassítok. Látom a korongot... pontosabban kupolát... kö-nyörgök, szólaljatok meg. Halló, Monk! Halló, Sem... mit...
A hang hirtelen félbeszakadt. Ismét ösztönösen a mutatóra tévedt a tekintetem. Ördög vigye el azokat, az Akadémián. Akármilyen biztos is legyen egy fegyver, a megfelelő sebesség hiányában igazán mulatságos helyzeteket okozhat. .. csak nehogy tragédiához vezessen. Több száz éve tökéletesítette a fegyverzetet az NVÜ, várva a pillanatot, amikor majd alkalmazni kell. Amikor egyáltalán alkalmazni lehet. Ha éppen most jött el az a pillanat, ha az az alak tényleg látta őket maga előtt, és ha én nem érnék oda... ez az évszázadok óta első alkalom, ez az egyetlenegy...