– Nem bírom. – Beccari hangja izgatott volt, és valahogy megváltozott, de azért továbbra is úgy hangzott, mintha mellettem ülne, a szomszéd fotelban. – A motorok felmondják a szolgálatot. Ide figyeljetek, vigyázzatok... itt valamilyen erőtér van... látom őket, ó, látom őket!... Hallgatás.
– Itt Monk, hallasz engem, Sem?
– Minden rendben, Monk. Addig a helyig, ahol utoljára rádió-összeköttetésben voltál Beccarival, már csak úgy öt kilométer van hátra. Mindjárt bekapcsolom a keresőt. Hisz itt kell lennie. Mekkora a sebességed?
– Több mint kétszáz. Monk, néhány perc múlva utolérlek. Már látom a motor füstjét. Talán lassítani kéne, nehogy szem elől tévesszük Beccarit? Hátha defektet kapott?
– Nincs semmi baja, de azok... azaz azt hiszem, először ellenőrizni kellene...
Nos, ez az. Ember? Legelőször meg kell próbálni, hátha beszélni lehet az idegenekkel. Ha csakugyan idegenek, először az emberiség történetében, idegenek, akik megállították Beccari járművét. Az ördögbe is, mi történhetett a rádióval?
Öt kilométernél is kevesebb maradt hátra. Olyan közel voltam, hogy igazából meg kellene állnom, ha nem akarom leleplezni magamat. De hát nemcsak azért jöttem ide, hogy bujkáljak az emberek elől. És azonkívül ha sikerül előttük odaérnem, és ha véletlenül ezek az idegenek ugyanolyan szőrösek lennének, mint én, akkor lehet, hogy engem, ebben a mostani külsőmben, átengednének az automatáik. Persze kénytelen leszek kiszállni a Janusból... igaz. Hiszen nem mutatkozhatom az emberek előtt.
Ebben a pillanatban, nem messze tőlem, sárgás fényt vettem észre, és tudtam, hogy a tudósok egyik járműve felé közeledem, amelyek az idegen civilizációval való találkozásra siettek. Balra néztem, és majdnem az első jármű közvetlen közelében ugyanolyan fényt pillantottam meg. Valójában legalább másfél kilométer választotta el őket, csak az én perspektívámból nézve rövidült meg a távolságuk. De rögtön utána még valamit észrevettem. Mintha hirtelen még egy nap kelt volna föl. A látóhatár egy részét fény árasztotta el, előbb narancsszínű volt, azután hamarosan sötét ibolyaszínűvé változott. Közben ez a nap a föld fölé emelkedett. Egy vagy két másodpercre mozdulatlanná vált, azután eltűnt. Nem úgy hunyt ki, mint a láng, nem kisebbedéit a távolsággal, hanem egyszerűen eltűnt. Ugyanebben a percben szólalt meg Beccari hangja:
– Elrepültek! Elrepültek! A férte egye meg ezt a rádiót!...
– Beccari? – hallatszott Monk izgatott hangja.
– Beccari?! – csatlakozott hozzá Sem kiáltása.
– Mi történt? – kérdezte a negyedik, akinek most hallottam először a hangját. Tehát együtt vannak. Legalábbis eny-nyien. Szerencsére nem értek oda. Vagy megakadályozták, hogy odaérjenek. Számomra egyre megy.
Megálltam. Kissé talán túl gyorsan fékeztem, de hát most csak egyetlen gondom volt: nehogy észrevegyenek. Nem az idegenek. Az emberek.
– Mi történt veled? – érdeklődött Monk.
– Nem tudom – válaszolta Beccari.
– Nem tudom – ismételte visszhangként a negyedik, aki nyilván azt hitte, neki szólt a kérdés.
– Elvesztettem az összeköttetést – folytatta Beccari –, azután felmondták a szolgálatot a motorok és az egész berendezés. Hogyhogy nem értetek utol, hisz alig néhány perccel előttetek érkeztem! Láttam őket, értitek ?! Láttam!
– Várj, mindjárt ott leszek! – szólalt meg izgatottan Sem.
– Hol várjak? – érdeklődött az a hang,-amelyről még mindig nem tudtam, kié.
– Beccari – szólt Monk –, lőj fel egy jelzőt. Ott találkozzunk, ahová leesik. Azután együtt átkutatjuk azt a helyet...
Végre egy értelmes ötlet. Legalábbis az ő szemszögükből. Én mind a négyüket az ördögbe küldeném. Most aztán várhatok, amíg telebeszélik egymás fejét, és átkutatnak mindent azon a területen, ahol láttak vagy látni véltek valamit. Várok, mit tehetek mást! Végül is van benne gyakorlatom...
– Nem, nem láttam, hogy lett volna ott valaki – magyarázta Beccari. – Csak olyan óriási... nem tudom, hogy nevezzem. .. na, legyen kúpszerűség... mellette pedig néhány kisebb, laposabb. Start előtt a nagyobbik beszippantotta a kisebbeket. Fogalmam sincs, mit csináltak ott... ha egyszer nem akartak találkozni velünk. Észre kellett venniük engem... a berendezéseik kikapcsolták a motorjaimat... hacsak nem véletlen volt.
Véletlen. Nem, hát ezek tényleg olyanok, mint a gyerekek. Az idegenek? Lehet, hogy a viharral jöttek, mint az a kocsonya. Vagy éppen az vette föl az űrhajó alakját.
Eszembe jutott a rakétaárny, amelyet tegnap éjjel láttam meg a furcsán kivilágosodott égen, ami után megjelent előttem annak a látomásszerű napnak a képe, itt, a szemem előtt, s tovább már nem hitettem el magammal, hogy jól szórakozom.
Beccari hangjából, amikor az idegenek barátságtalanságát ecsetelgette, hogy tudniillik nem engedték magukhoz, olyan fájdalom érződött, mintha egyszerre az egész családját veszítette volna el. így tűnődtem, s ekkor rádöbbentem, hogy nagyon messze vagyok a Földtől. A Földtől, ahol...
Tán már feltétel nélkül az NVÜ-höz tartozom?
Összehúztam magamat. Fájdalom? Kinek a fájdalma? Ugyan, különféle fájdalmak léteznek. És különféle gondolatok jutnak az ember eszébe, még akkor is, amikor kizárólag az a küldetés köti le, amelyet végre kell hajtania.
Nincs jelentősége. Amit ők sajnálhattak, az nekem megmentés volt. Nem kellett megvédenem őket, fegyvert fogva az idegen civilizációra. Nem kellett megakadályoznom, hogy kapcsolatba lépjenek olyan lényekkel, akiket mi még nem ellenőriztünk. Nem kellett felfednem magamat az emberek előtt. Szó se róla, szerencsém volt. Legalábbis ezúttal.
Körülbelül ötszáz métert hátráltam, hogy szabaddá tegyem a kutatáshoz a területet, amelyet véleményük szerint idegenek lába érintett, azután behúztam az antennáimat. Nem akartam az ördögöt kísérteni. Akármelyikük felfedezhetne. Nem. Behúzom az érzékelőket, és bezárkózom a Janusba, akár a csiga a házába. Végül is unatkoznak. Itt töltöm az éjszakát, és hajnalban, ha már nem lesznek itt, én is elmegyek megnézni azt a helyet. Mindenképpen ezt kell tennem.
III.
Nem tudom, hogy vajon a néhány kilométeres körben találtam volna-e akár egy négyzetcentimétert is, amelyet nem forgattak fel járműveik kerekei. A járművek kerekei és lánctalpai után maradt árkokban csizmanyomok sorakoztak, a sivatag vöröses porában látni lehetett a mérőkészülékek állványai után visszamaradt bemélyedéseket, és kicsi, fúrt lyukakat, nyilván ellenőrizték, hogy az idegenek nem kerestek-e valamit a föld alatt. Egyszóval a terep ideális volt annak a számára, aki meg akarta találni az ismeretlen formájú és méretű nyomait azoknak a lényeknek, amelyekről nem is tudja, hogy tényleg megfordultak-e azon a helyen.
Ennek az egész labirintusnak a közepén egy nagyjából kétszáz méteres sugarú jól letaposott kört lehetett látni. Úgy látszott, hogy a homok itt kissé sötétebb, bár ez optikai csalódás is lehetett. A sugárzás erőssége némileg növekedett, ezt azonban a homokréteg alatti geológiai formációk is okozhatták. Nem is álmodhattam olyasmiről, hogy az idegenektől “ott felejtett” tárgyat találhatnék. Azaz, meggyőződésem, pontosabban annak hiánya, amellyel hajnalban a kutatáshoz hozzáfogtam, megalapozottnak bizonyult.
Már visszatérőben beszélgettem Bess-szel. Beszélgettem, mert ezúttal kevésbé volt szűkszavú. Megígérte, hogy miután analizálták az adatokat, amelyeket komputerem továbbított az állomásra, majd ismét kapcsolatba lépnek velem. Ha ugyanis az idegenek jelenlétéről valami más is tanúskodna, mint az eső helyett hullott kocsonyás anyag és a vihar előidézte optikai jelenségek, akkor az NVÜ kénytelen lesz hivatalosan is beavatkozni. Rögtön elképzeltem ezt a “beavatkozást” és a módszert, ahogyan majd végrehajtják. Még azt is megkockáztathattam, hogy tudom, ki avatkozna be, ha erre sor kerülne. A kérdés csupán az, hogy milyen külsővel.