Visszaérkezésem után még egyszer ellenőriztem, pillanatról pillanatra, az adatokat, amelyeket berendezésem az utóbbi néhány óra folyamán továbbított a komputer gyűjtőközpontjába. Nem, nem hagytam figyelmen kívül semmit sem. Tehát tovább kell várakoznom.
Ledobtam a szkafandert és a kezeslábast, kikapcsoltam a hangszórókat, de meghagytam az összeköttetést az automatákkal, és a fürdőszobába mentem. Sokáig álltam a tisztító gázsugár alatt, s közben egy igazi tengeri fürdésre gondoltam. Ezután ruhátlanul tértem vissza a kabinba, és elnyújtóztam a fotelban. Nem sokáig maradtam ebben a helyzetben. Mit nem adnék, ha láthatnám ezeknek a torzonborz alakoknak az ágyát. Valahogy mégiscsak el kellett helyezniük azokat a púpokat. Feltéve, hogy nem állva alszanak.
Felálltam, és önkéntelenül alaposan szemügyre vettem kezemet, lábamat, szőrös hasamat és azokat a hülye mellső nyúlványokat. Voltaképpen kit kell ezzel becsapnom? Vagy talán csupán szórakozásnak kell tekintenem átváltozásomat? Az NVÜ űrhajóinak kabinjaiban nincs tükör. Kozmetikázással a korrekciós és diagnosztikai berendezés foglalkozik. Az pedig kifogástalanul működik, mintha mi sem történt volna. Azt mindenesetre nem sikerült becsapnom, továbbra is emberként tartott számon. Már csak az hiányzott, hogy míg én a Pettyn töltöm az időt, a “specialistáink” elhagyják a holdon levő állomást, és eltávozzanak, teszem azt, a szomszédos galaktika túlsó végére. Akkor így, ezzel a külsővel kellene a Földre utaznom. Az aztán jó buli lenne. Persze lehet, hogy nem is nekem, különben sem szép dolog, ha az ember csak magára gondol.
Felöltöztem, elővettem a légpárnás járművet, és elrepültem az óceán irányába. Eleinte a parttal párhuzamosan haladtam, azután délnyugati irányba fordultam. Mindenféle hátsó szándék nélkül indultam arrafelé, ahol azok a furcsa árnyak jelentkeztek, a hasonlóan szokatlanul fényes éjszakai égbolton.
A parttól hat kilométerre kikapcsoltam a motorokat, és a hullámokra ereszkedtem. Megérintettem az irányítópult egyik billentyűjét. A körbeüvegezett kabin falai hangtalanul tűntek el a törzsben. Levettem a sisakomat, és mélyet lélegeztem. A szelet alig lehetett érezni. Az óceán hatalmas hullámai lassan ringatták apró járművemet, könnyedén felemelték, azután elengedték, szinte idegnyugtató kezelésben részesítettek. A levegőben nehezen meghatározható illat áradt szét, fanyar volt és ugyanakkor napillatú, földi gyümölcs illatára emlékeztetett, de sehogy sem tudtam rájönni, melyikére. Mindenesetre nem a vizeink szaga volt, még csak nem is hasonlított ahhoz. Friss volt, és könnyedén hatolt a tüdőmbe, amely akaratom ellenére kitágult befogadására. Behunytam a szememet, és néhány percig hagytam, hogy a levegő és a hullámok ringassanak. Végül a kabint be sem csukva indítottam be a motorokat, és lassan folytatni kezdtem utamat az addigi irányban.
Körülbelül egy órával napnyugta előtt jöttem rá, hogy eléggé eltávolodtam a parttól és bázisomtól. Megálltam. Ellenőriztem a rádiókapcsolatot, kiegészítettem az érzékelők programját, azután közöltem Bess-szel, hol vagyok. Ahogy a rögtönzött számításokból kiderült, nagyjából azon a helyen voltam, amely fölött észrevettem azt a valamit, amit esetleg egy űrhajó körvonalainak lehetett gondolni.
Gyorsan besötétedett, mint mindenütt a trópusokon. A miénknél kicsit nagyobb méretű nap, amely némileg fényesebb is volt, és kékes árnyalatban játszott, megérintette a látóhatár szélét, azután egy pillanat alatt eltűnt. Ma a hold csak félórával később kel, így azonnal sötét lett, mintha az eget sűrű fekete felhők borították volna.
Nem a legnagyobb lelkesedéssel dugtam bele fejemet az alaktalan sisakba, amelyet megváltoztatott fejformámra készítettek. A kabint azonban még mindig nem csuktam be. Langyos volt az éjszaka, a víz felől érkező hűvösség kellemesen érintett. Idegenek vagy nem idegenek, a romok, a felelőtlen tudósok – ez csak egyik oldala az éremnek. A másik maga a bolygó. Tényleg nehezen lehetne elképzelni alkalmasabb helyet a szabadság eltöltésére. A csönd szinte kiáltó. Több száz kilométerre egy lélek sincs. A víz szinte hívogató. A zöld szárazföld várhegyeivel, folyóival és sivatagjaival és persze a furcsa, elhagyott épületekkel, amelyeket még nem látott emberi szem. A mi szabadságunk. Ha Annát elhozhatnám ide...
Önkéntelenül felegyenesedtem. Meg kell hallgatnom, miről beszélnek a tudósok – suhant át rajtam a gondolat. Bizonyára nem alszanak, és talán egyhamar nem is alszanak el ezen az éjszakán. Ülnek a homok fölött, amelyet a sivatagból hoztak le, ahol az “idegenek” nem akartak velük találkozni, most pedig felelevenítik az elmúlt nap élményeit.
Annyi bizonyos, hogy semmit sem tudok meg tőlük. Hacsak eszükbe nem jutott, hogy újabb expedíciót indítsanak... ha valamit ismét észrevennének... Igen, elhanyagolom a kötelességeimet.
Bekapcsoltam a lehallgatót s a következő néhány percben néma és láthatatlan tanúja lettem a Pettyn levő földi bázis életének. Ahogy elképzeltem, kizárólag az idegen jármű titokzatos megjelenéséről beszélgettek. Természetesen valamennyi anyaintézetüknek jelentést tettek, s amennyire tájékozódni tudtam, még nem kaptak választ, de utasítást sem. Egyikük sem tett említést az NVÜ-ről vagy legalábbis arról az esetleges kockázatról, amelyet az ismeretlen civilizáció jelentkezése okozhat a Mills-rendszer területén. Alighanem együtt voltak mindnyájan, azaz volt, aki erre az esetre elhagyta fiókállomását, hogy “kandalló mellett” tereferélhes-senek közösen, és ne rádión kelljen érintkezniük. Nekem mindenesetre kapóra jött. Legalább ma nem csinálnak semmiféle ostobaságot.
Kikapcsoltam a hangszórókat, és a kabint is becsuktam végre. Amikor páncélozott teteje bezárult a fejem fölött, akaratlanul felsóhajtottam. Hiába. Ilyen a munkánk.
Jelentkezett Bess, ahogy már magamban neveztem a holdat, ahol főnököm és a “specialisták” csoportja tartózkodott. Az ég és a tenger kivilágosodott. Az egyik kamera ob-jektívján keresztül már kiemelkedett a látóhatárból a partvonal. Egyre világosabb lett. Az óceán világoskék színt kezdett ölteni, mi az ördög...
Nem, ez nem a hold. A fotel támlája fölé emelkedtem, hogy a bombavető fogantyúja a kezem ügyében legyen. A kabinban már világos volt, mintha nem is a hold, hanem a nap jelent volna meg az égbolton. Hirtelen óriási szivárvány emelkedett fölém. Gépiesen beindítottam a motorokat, de még várakoztam. Közvetlen rádiókapcsolatba léptem a holdon levő állomással, de csöndben maradtam. Figyeltem.
Volt mit nézni. Körülöttem az óceánból hatalmas több kilométer átmérőjű fényoszlop emelkedett ki. Annak ellenére, hogy a fénycsík kellős közepén tartózkodtam – legalábbis én így véltem –, jól láttam a széleit, amelyeken túl a megszokott éjszaka honolt. Láttam a sötétkék égboltot, de még a hold tükröződését is a vízen. Itt ellenben a fény egyre növekedett és emelkedett fölfelé, hogy milyen magasra, azt nem tudtam megállapítani, egészen addig, amíg a magasban kezdett spirál alakot ölteni, és egyúttal a valódi szivárvány ívéhez hasonlóan bekanyarodni. Felidéztem azokat a fényjelenségeket, amelyeket a Sziámi-öbölben és egyéb helyeken lehet látni, az azonban semmi olyasmihez nem hasonlított, amiről a tankönyvek említést tesznek. A kabin üvege már kékes színben lángolt, amikor a környék hirtelen megváltoztatta a színét. A fényoszlop narancssárga színűvé változott, utána pedig sötétvörös lett, mintha tűz égett volna. Közben a fényoszlop spirálmozgása határozottan meggyorsult. Mintha egy gigantikus, forgó dugóhúzó tövében álltam volna, amelynek minden része más színben ragyogott. A szivárvány-ív növekedett, egészen addig, amíg a túlsó vége úgy háromnégy kilométer távolságban el nem érte az óceánt. Ekkor egyszerre elsötétedett, azután ismét fény villant fel, majd megint a söfét, azután fénysugár... Körös-körül lassú tempóban lüktetett minden, a színes, égő fénysugár hol megjelent, hol eltűnt, mintha egy napsugárcsóvát felbontó, körben forgó világítótoronynál álltam volna. Ez eltartott néhány percig, s egészen beleszédültem, azután ismét minden megváltozott. A fényoszlop lesüllyedt, összetekeredett, akár egy kígyó, és az óceán fölött hatalmas vízszintes kört alkotott. Elindultam, hogy a bűvös körbe kerüljek, ahol – legalábbis ahogy messziről láttam – a legközönségesebb éjszaka volt. Mégsem a megszokott éjszaka volt, amikor a vízszintes szivárvánnyal határolt körbe jutottam. Fent valóban a közönséges csillagos égbolt látszott, a víz felszíne azonban ugyanúgy lüktetve foszforeszkált, mint az a színes kígyó, amely engem gyűrűjébe fogott. Érzékelőim viszont hallgattak. A fény, annak jelenléte, a benne lejátszódó változások, a mozgás és a színek mit sem mondtak nekik. Ez volt az egészben a legmeglepőbb. És az igazat megvallva a legnyugtalanítóbb. Azt jelentette ugyanis, hogy olyan sugárzással van dolgom, amelyet sem a földi konstruktőrök, sem a “specialistáink” nem ismernek. Pedig az utóbbiak, legalábbis véleményük szerint, olyan új megbízható matematikai modelleket állítottak fel és tápláltak be az NVÜ eszközeibe, amelyek semmiképpen sem tévedhetnek. Ez a világ azonban kicsúszott a kezükből. Mit jelentett ez a tény számomra? Gyakorlatilag valószínűleg semmit. Csakhogy... minden; ami ismeretlen, veszélyes lehet. Ez volt az egyetlen következtetés, amely kötelezte a “Hármas”-okat.