Mégsem tudtam tenni semmit. Csak annyit, hogy figyelek, és arra számítok, hogy a komputerek analitikai készülékeibe táplált adatok majd közelebb visznek minket a rejtély megfejtéséhez. Tehát figyeltem. Még a napernyőket sem eresztettem le, bár a felvillanó és eltűnő színes fény fájdalmasan vágott a szemembe. Szerencsére már nem tartott sokáig. A vízszintes szivárvány hamarosan abbahagyta a tekergőzést, és mozdulatlanná vált. Egy pillanat múlva gyorsan kezdett kialudni. A kihunyó fény már nem lüktetett, mint az egyenletes lassúsággal körbeforgó világítótorony. A következő két perc elteltével a kifakult fénykorong a magasba emelkedett, először lassan, azután egyre gyorsabban, amíg fölöttem, a magasban jelentéktelen, fénylő füstkarikává nem változott. Egy pillanatig még mozdulatlan maradtam, az égre szegezett fejjel, mire megbizonyosodtam róla, hogy az égbolt tiszta, sötétkék, és hogy az egyetlen fényt, amely a szemembe sütött, a csillagoknak köszönhetem meg a Millsnek, amely megvilágítja a hold tányérját. Ekkor visszatértem a megszokott helyzetbe, becsuktam a szememet, és hosszabb ideig csukva tartottam, mélyeket lélegeztem, és semmire sem gondoltam. Amit láttam, nem volt csúnya. Sőt azt is mondhatnám, hogy ellenkezőleg. A festőket bizonyára mindenekelőtt a jelenség szépsége fogná meg. Én viszont nem voltam festő, a tudósokról pedig az NVÜ kategóriáiban kellett gondolkodnom. A nekem jutott szerep kizárta a jelenségek esztétikai behatárolását. Csupán úgy csoportosíthattam azokat, hogy ismertek-e, azaz veszélytelenek, vagy -ismeretlenek, s akkor tevékenységi területembe tartoznak. Nem várakoznom kellene, se nem nézelődnöm, hanem cselekednem. Csak próbálná valaki megmondani, mit tehettem volna kis idővel ezelőtt. Bess vagy valaki a bölcs tanácsadók közül. Semmi kifogásom nem lett volna, ha megpróbálják. Tudtam volna, mit válaszoljak nekik. Ezt egész biztosan tudtam volna. Mint ahogy viszont egyáltalán nem tudtam, mit tehetnek még azonkívül, hogy ott maradtam azon a helyen, amely fölött a Petty természete csupán maga erejéből vagy valakinek a segítségével színes karikákkal játszadozott.
Végül is három napja vagyok itt, és nem volt olyan éjszaka, hogy valami ne történt volna. Ha ez mindig így van, akkor igazán nem csoda, hogy azoknak ott a bázison, a hegyek és tenger mögött, működésbe lép a fantáziájuk. Főleg, ha az, amit legutóbb a sivatagban láttak, tényleg űrhajóra emlékeztetett...
Elindultam. Néhány percig haladtam előre, távolodva a parttól, azután megváltoztattam az irányt, és széles körívet kezdtem leírni. Ezen az éjszakán az óceán jelentős darabját vizsgáltam át, de nem találtam sem fénylő kört, sem szivárványt vagy rakéta árnyait és semmi olyasmit, ami felkeltette volna figyelmemet. Visszatérésem után meggyőződtem arról, hogy az őrautomaták sem regisztráltak semmiféle mozgást űrhajóm közelében. Ekkor még félórát szenteltem a komputernek, néhány szót közöltem Bess-szel, miután alighanem álmából keltettem fel, azután magam is elhelyezkedtem a fotelban. Ezúttal rögtön elaludtam. Még elöl és hátul levő púpom sem tudott ebben megakadályozni.
Amikor felébredtem, kint ismét éjszaka volt. Egy egész napot aludtam át. A komputer hagyott ilyen sokáig lustálkodni, mintha neki lett volna szüksége időre, hogy mindent feldolgozhasson, amit memóriaegységeibe betápláltam.
Előkészületekét tettem, hogy elhagyjam az űrhajót, azután leültem a vezérlőpult elé, és végighallgattam, amit berendezéseim a tudósok bázisáról közvetítettek. Néhány részleten csak átfutottam, egyetlen dolog volt fontos számomra: nem terveznek-e ismét valamilyen éjszakai csavargást. Szerencsére erről szó sem volt. Úgy látszik, visszatértek megszokott foglalatosságaikhoz, mindenesetre a beszélgetések legfőbb témája az újonnan feltárt építmény volt, amelynek alapjaiban egykor atomenergiával működő szerkezetet találtak. Igen, egy teljesen átlagos civilizáció lehetett, azoké a torzonborz alakoké, amennyiben tényleg ők tartózkodtak valaha a Pettyn.
Körülbelül kétszáz kilométerre az űrhajótól kénytelen voltam lassítani, itt ugyanis a sztyepp dimbes-dombos területbe ment át, amelyen egyre gyakrabban tűntek fel olyan fák, amelyek jóval inkább hasonlítottak a földi kaktuszokhoz, mintsem tölgyhöz, gesztenyéhez vagy fenyőfához. Bekanyarodtam és továbbhaladtam, állandóan a sivatag szélén, hogy minél nagyobb területet tarthassak megfigyelés alatt.
Három óra telt el azóta, hogy az űrhajót elhagytam. Éjfél közeledett. S hogy eddig semmi sem történt, lassanként az a meggyőződésem támadt, hogy ezt az éjszakát legalább nyugodtan tölthetem el. Tévedtem. Méghozzá alaposan. Még soha senki ekkorát nem tévedett.
Az egyik domb tetején egy pillanatra megálltam, és szétnéztem a hold fényében ragyogó sivatagon. Ezután különösebb megfontolás nélkül, inkább hogy az időt elüssem, semmint kötelességből, bekapcsoltam a bázist lehallgató berendezés hangszóróit. Bekapcsoltam, és az első pillanatban azt hittem, hogy valamiféle különös “időhurokba” kerültem, és ismét átélem az előző huszonnégy óra eseményeit. Ugyanazok a félbeszakított mondatok, kiáltások és hívások. Ugyanazok az időleges szünetek a tudósok rádió-összeköttetésében. Ugyanis megint külön voltak. És ismét felügyelet nélkül hagyták főbázisukat, s így nem használhatták energiakészleteit és berendezéseit. Szerencsére nem távoztak messzire. Ezúttal az állítólagos idegenek szinte az egyik kisebb tábor küszöbén szálltak le, megint a beltenger szélén, de nagyjából száz kilométerre keletre a központi bázistól. Csakhogy most, amint a “meglátogatott” állomáson tartózkodó emberek szóáradatából kiderült, a jövevények egyáltalán nem szándékoztak kereket oldani. A tudósok egymás után ismételgették, hogy hatalmas, csészealj formájú járművet látnak, amely vagy száz méterre áll a tengerparttól az ásatások közvetlen közelében. Mellette valamiféle apró, korong formájú, hermetikusan zárt tárgyak keringtek. Élőlényt nem láttak. Talán éppen ezért sikerült annyira megőrizniük józan eszüket, hogy ne hagyják el táborukat és ne repüljenek tárt karral a felé a valami felé, amit láttak. Ez azonban csekély vigasz.