Ránéztem a sebességmérőre, megvizsgáltam az irányt, és megmértem az időt. Hiába, akármit teszek, nem érek oda. Nem érhetek oda. Mit tesz az ember, ha olyasmit kell tennie, amire nem képes? Megkísérli a lehetetlent.
Űrhajómnak riadójelzést küldtem. Amikor a fedélzeti komputer jelezte a startkészséget, pontosan meghatároztam a leszállóhely koordinátáit, és leblokkoltam a feszültségmixert az irányító berendezéssel. Még némileg módosítanom kellett a programot, mert a komputer nem akarta megszakítani a védő erőteret, és nem akarta sorsára hagyni az őrautomatákat meg a part menti dűnékben elásott berendezéseket. Legkevesebb három másodpercet veszítettem ezzel. Egy pillanattal később a látóhatár szélén észrevettem az annihiláció villanását. Az űrhajó úgy startolt, mint a gyakorlótéren harci körülmények között. Az automatáimból csak szétömlött fémfoltok maradtak. Néhány másodperc múlva amorf fémdarabokká merevednek.
Sikerült megállítanom a rakétát, nem egészen egy kilométerre attól a dombtól, amelyen álltam. Ekkor bebiztosítottam az űrhajót, én pedig elrejtőztem, minden eshetőségre készen, a dombhajlatban. A komputer végrehajtotta a sebtében összeállított programot, mindenesetre számítani kellett mindenféle meglepetésre. Baj nélkül zajlott le a dolog. Meg sem vártam, hogy a sugárzás a megszokott szintre csökkenjen, átrepültem a megolvadt homok lángoló foltjai felett, és a továbbra is hermetikusan zárt kupola belsejéből parancsot adtam a főbejárat kinyitására. A liftet fél méterrel a föld felett állítottam meg, hogy megvédjem a fertőzött talajjal való közvetlen érintkezéstől, és felugrottam rá a motorház tetejéről, ahová közvetlenül a kabinból léptem ki. Az űrhajó felső részébe mentem, ellenőriztem a bejárat bezárását, s rögtön ezután kiadtam a startjelet. Lent szerencsétlen kis járművem semmivé lett, ezzel azonban nem törődtem. Még arra sem figyeltem, mi történik a tudósoknál. Nem volt időm, hogy a csevegéseikkel szórakozzam. Ha az idegenek tényleg elhatározták magukat arra, hogy fölveszik a kapcsolatot... különben minek szálltak volna le a tudósok orra előtt?
Elfeledkeztem az emberekről, legalábbis azokról, akik velem együtt voltak ezen az isten háta mögötti bolygón. Megfeledkeztem Bessről. Ebben a helyzetben nem számíthatott arra, hogy beszélgessek vele. Vizsgálja csak az adatokat, amelyeket a fedélzeti információs berendezés közvetít a számára. Ha nem alszik éppen. Bár a riadó biztosan talpra ugrasztottá az állomás legénységét.
Csakhogy sem Bess, sem a “specialistáink” nem adhattak olyan tanácsot, amit én magamtól ne tudtam volna. Nem volt választásom.
Túl sok volt már ezekből a titokzatos jelenségekből. Akár idegenek, akár optikai csalódás szülötte, nem várhatunk tovább. Az éjszakánkénti riadó még a tudósoknak is sok a jóból, akik pedig örökké a meglepetések után sóvárognak. Még magának Bessnek is el kellett ismernie, hogy a riadók mögött valaminek lennie kell, aminek a végére kell járni.
Már a tenger fölött jártam. Ha nem kötötte volna le őket annyira egyik állomásuk “meglátogatása”, észre kellett volna venniük engem. Továbbra is fotonmeghajtással haladtam, hogy ha az emberek nem is, de a feltételezett idegenek észrevegyék, hogy itt vagyok.
Ellenőriztem az irányt, és lassítottam. Először vegyi meghajtásra tértem át, azután pedig hő nélküli üzemanyagra, már közvetlenül a tengerparton. Most már észre kellett venniük, még ha nem akarták is. Bekapcsoltam a mikrofonokat, a komputerhez kapcsoltam őket, hiszen nem beszélhettem saját hangomon, ezután elkezdtem, gondosan hangsúlyozva a szavakat:
– A bolygón tartózkodó valamennyi értelmes lényhez! Rejtőzzetek el! Olyan űrhajóval érkezem, melynek motorjai megfertőzik a légkört és a talajt. Maradjatok, rejtek helyeteken, amíg jelt nem adok! Ha látjátok a hajtóművek működését, vagy ha távolabb vagytok is, engedelmeskedjetek felhívásomnak. Rejtőzzetek el...
Még kétszer megismételtem ezt az ostoba felhívást, azután akaratom ellenére elnevettem magamat, és kezdtem leereszkedni. Amit elmondtam, csak látszólag volt ostobaság, olyasmi, amivel szófogadó gyermekeket lehet figyelmeztetni. Először is nem akartam, hogy az emberek, miután összecsődül-tek – amit nem állt módomban megakadályozni –, kivonuljanak az idegenek “üdvözlésére”. Másodszor arról volt szó, hogy ellenőrizni akartam az idegenek viselkedését, ha valóban ott voltak. Méghozzá függetlenül attól, hogy állítólagos járműveikben az idegenek eleven képviselői vannak-e vagy az általuk küldött automaták. Szükség esetén voltak anni-hilátoraim, amelyeknek semmilyen anyagszerkezeti! tárgy nem állhat ellent. Azonban csak akkor használhattam, ha az emberek védett helyen tartózkodnak, így tehát felhívásommal saját magamat is védtem. Az idegenek ugyanis különféleképpen viselkedhetnek. Például elrejtőzhetnek és megvárhatják, amíg leszállók, hogy megismerkedhessenek a váratlan jövevénnyel. Megkísérelhetik, hogy megsemmisítsenek, amint a bolygóra kilépek. Végül pedig el is távozhatnak, nem várva meg az események kifejletét.
Az utóbbit választották. Az űrhajót függőlegesen tartva haladtam a tenger fölött, a part mentén. A légmozgástól felkavart víz és por több méteres magasságban kavargott, s szemem elől mindent eltakart abból, ami lent történt, a képernyőn azonban jól láttam az állomás apró épületeit, valamilyen járműveket... és kissé távolabb a csészealj formájú testet. Arrafelé tartottam, közben önkéntelenül mind a tizenkét ujjammal megszorítottam az irányító markolatát. Még éppen sikerült megállapítanom, hogy a nagy mellett nincsen semmiféle kisebb “korong”, amint a tudósok egymást informálták, amikor a jármű vagy micsoda felemelkedett. Ezalatt a földet akkora fény öntötte el, hogy még az én járművem keltette porfelhőn is áthatolt. Tényleg óriási és valóban kúp alakú volt. A felvillanó fény rendkívül különös volt. Felvillant, azután ív alakban szétoszlott, s a jármű körvonalait szinte a látóhatár széléig nagyította fel. Azonban ismeretlen eredetű sugárzás lehetett, mert az érzékelők egy pillanatra semjeleztek.
Az idegen kolosszus – avagy optikai csalódás, amelynek következtében láttam a hatalmas, földön kívüli űrhajót -függőleges irányt vett, felgyorsult, a zeniten álló csillag formáját öltötte fel, végül eltűnt. Ekkor a rakétát a tenger közeléből a dűnéken túlra helyeztem át, és leszálltam, nagyjából háromszáz méterre a bázis épületeitől. Valóban nem voltam veszélyes számukra, hiszen hő nélküli- üzemanyagot használtam.
Tervem első felét végrehajtottam. Még könnyebben is ment, mint gondoltam. De komplikáltabban is, mint ahogy bárki feltételezhette volna, mielőtt a Földről vagy a Petty holdjáról elindultam. Már nem a humanisták fantáziája szabadította rájuk a Kapcsolat vízióját. Egy ember a “Hármasból”, az NVÜ képzett ügynöke az, aki az optikai csalódás következtében idegen járművet látott. Egyelőre csak optikai csalódásról beszélhettem. De ez is elég volt ahhoz, hogy tervem második, nehezebb részének megvalósítására késztessen, amelyet pedig elhalaszthattam volna, ha saját szememmel nem láttam volna a hatalmas, kúp alakú testet.
Gyorsan ledobtam a sisakot és a szkafandert, utána pedig nyílt kóddal közöltem “a bolygón levő valamennyi élőlénnyel”, hogy már nyugodtan elhagyhatják rejtekhelyüket. Végül bekapcsoltam az összes külső reflektort, és kinyitottam a bejáratot. Szemem sarkából mozgást vettem észre a képernyőn. Valaki nagyon lassan közeledett felém a bázis irányából. Ezúttal valahogy nem siettek annyira, mint ahogy erről magukat meggyőzni igyekeztek.