Anyaszült meztelenül álltam a liftben, a derekamon lazán becsatolt övbe dugott sorozatvetővel, amelyet a halott pilóta mellett talált fegyver alakjára képeztek ki az állomáson. Az egyik reflektor függőlegesen lefelé világított. Lent a füvön megpillantottam fejem sokszorosra növekedett árnyékát. Ez az árnyék növekedett, és ahogy egyre lejjebb kerültem, fokozatosan elmosódott. Végül is a lift, melyet a hatás fokozása érdekében igyekeztem fékezni, megérintette a földet. Két lépést tettem előre. Közvetlenül előttem álltak az emberek, reflektorom vakító fényétől hunyorogva. Én is megálltam. Ekkor ők néhány méterrel közelebb léptek, ezután ismét megálltak. Én is előbbre léptem. Már jól láttam a fénytől fehérlő arcukat. Végre megkapták azt, ami életük legnagyobb vágya volt. A Kapcsolatot. A Kapcsolatot az idegen civilizációval. Akkor még magam sem voltam tisztában azzal, hogy mennyire idegen az a civilizáció. Ők azonban mindenre gondolhattak. Hogy a remények valóra válnak, és az emberiség a magasabb fejlettségű civilizáció segítségével olyan hatalmasat ugorhat a fejlődésben, mint amekkora változást hozott a huszadik században néhány őskö-zösségi indián törzsnek, hogy ekkor találkoztak először a Föld többi lakóival, akik már a Holdra is eljutottak. Hogy ellenkezőleg, ők maguk taníthatják meg az idegeneket. Hogy ez utóbbiak megfejtik a Petty kihalt civilizációjának rejtélyét. Egyet biztosan nem mérlegeltek. Hogy az idegeneknek fegyverük is lehet. Úgy jöttek ide, hogy egyiküknél sem volt még egy gázpisztoly sem. Pontosan, ahogy számítottam rá. És nemcsak én. Bess is meg a többiek az NVÜ-től, akik éppen ezért jól tudták, hogy az NVÜ létezése talán kellemetlen, de mindenesetre elkerülhetetlen szükségszerűség.
Warda, Barcew, Leski, Zamfi, Léna... Összeszorítottam a számat, hogy meg ne pukkadjak a nevetéstől. Nem emlékeztem pontosan, hogyan néznek ki a fogaim ebben az arcban, ezért igyekeztem nem megmutatni. Ezeket ismertem. Rajtuk kívül jöttek még négy... öt... aha, inkább öten. Még két nő, az egyik egy fiatal lány... legalábbis úgy nézett ki. Léna...
Na, mit tegyünk! Körülbelül tíz méter választott el bennünket, ez éppen annyi volt, amennyi nekem kellett. Ők viszont úgy láttam, szeretnének odafutni hozzám és megölelni, s ennek megvalósításában csupán saját lábuk akadályozza őket. Hallgattam. Ők is hallgattak. Nálam ez egyszerűen hozzátartozott a játékhoz. Náluk? Hiszen annyi mondanivalójuk lett volna az idegenek számára...
Végre valamelyikük átlépte a bűvös távolságot, egy méterre kilépett a mozdulatlan tömegből. Ezt nem akartam. Lassan felemeltem a kezemet, mint valami régi átkot vagy éppen áldást osztó pap, és megállítottam. Azonnal megállt.
Ekkor Warda beszélni kezdett. Meghajolt, tenyerét a szájára, majd a szívére helyezte, ezután saját magára mutatott, s a bázis épületeire. Végül az övébe fűzött közönséges lámpához nyúlt, és tíz rövid villantással a szemembe vakított. Rögtön ezután a lámpával a levegőbe egy kört írt le, azután egy háromszöget, még egyszer kört, és végül megismételte a tíz fényvillantást, aminek bizonyára azt kellett jelentenie, hogy ők a tízes számrendszert alkalmazzák. Ezek után leoltotta a lámpát, és várakozó álláspontra helyezkedett.
Vártam vagy fél percet, azután sietség nélkül jelentőségteljesen megráztam a fejemet. Ez azt jelenthette, hogy semmi sem érdekel abból, amit láttam. Elszomorodtak. Valamelyikük Warda fülébe súgott néhány szót, de olyan halkan, hogy nem értettem meg. A megkérdezett energikusan megrázta a fejét. Ekkor szólalt meg Léna.
– Talán megérti?... – fejezte ki bizonytalanul feltételezését, egyenesen rám nézve. – Érted a nyelvünket? – ismételte hangosabban. – Talán kompu... információs készüléket használsz – javította ki magát.
Barátságosan néztem rá. Igazság szerint a helyzettől elragadtatott társaságból egyedül az ő megnyilvánulása bizonyított némi józan észt. Sajnos ki kellett ábrándítanom.
Mint mondtam, bármire számíthattak. Egyet kivéve. Azt éppen, amit tettem.
Egy kicsit még vártam, azután kihúztam magamat, és olyan pillantást vetettem rájuk, amellyel legmélyebb kiábrándulásom fájdalmát kifejezhettem. Legyintettem, közben jól láthatóan megmutattam hat ujjamat, és unalmamban megigazítottam nyúlványszerű mellső végtagomat. Végül a lehető legváratlanabbul, félig kinyitottam a számat, és rájuk öltöttem a nyelvemet, pontosan úgy, ahogy ezt a neveletlen gyerekek teszik a tanár háta mögött. A nyelvem szerencsére a sajátom volt. És azt hiszem, nincs mit szégyenkeznem miatta.
Kihasználva a pillanatnyi, nevezzük finoman, meglepetést, sarkon fordultam, és méltóságteljesen visszamasíroztam a lifthez. Mikor már a bejárat magasságában voltam, valamelyikük lentről elkiáltotta magát. Még ha legalább az alkalomnak megfelelően! Valamilyen régi, zamatos tengerészkifejezést, ami meggyőzhette volna az idegent, hogy nem festett bábukkal van dolga. Ugyan! Ebben a kiáltásban fájdalom volt, kérés, barátság, hívás, minden, csak az nem volt benne, aminek lennie kellett volna.
Becsaptam az ajtót, és azon nyomban elindítottam a hajtóműveket, ezúttal megkíméltem magam a propaganda célú figyelmeztetésektől. Semmit sem csinálok nekik vagy velük, legfeljebb zavarba hozom őket, a hatás, amit elértem, úgyis túlságosan meggyőző. Reméltem, hogy nem okozok nekik komplexusokat, én mint földi ember, mert ezt semmiképpen sem akartam. Az biztos, hogy sokáig lesz mit emlegetniük. És most már senki sem tiltakozhat az ellen, hogy az NVÜ hivatalosan is védelmet gyakoroljon a Pettyn levő földi állomás fölött. Hiszen az idegenek látogatása többé nem a pszichikum és az optikum határán levő jelenség. Ténnyé vált.
– Ügyesen csináltad – dörmögte elismerően Bess, miután leellenőriztük a komputerem feljegyzéseit a legutóbbi napokról –, de azért eltúloztad. Honnan jutott eszedbe, hogy nyelvet ölts rájuk? Hiszen ez földi gesztus. Nem érted?...
Értettem én. De az első pillanatban azt hittem, hogy a tudósokkal szemben tanúsított tiszteletlen viselkedésemet veszi rossz néven. Pedig neki csak a konspiráció járt az eszében. Micsoda megkönnyebbülés! Már azt hittem, hogy képes kipréselni magából olyan érzéseket, amelyeket emberinek szoktak nevezni...
– De hát szőrös volt az arcom, négy vállam volt és hat ujjam, ráadásul azok a nyúlványok elöl – válaszoltam. -Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben az emberi nyelv gyanút kelthetett volna bennük. Ráadásul belecsepegtettem, legalábbis azt remélem, a nyílt leikecskéjükbe egy parányi kételyt, nehogy azt gondolják, hogy kivétel nélkül mindenkivel felvehetik a “Kapcsolatot”. Ezt a mozdulatot ugyanis éppen azért kellett érteniük, mert emberi volt. Hiszen ők az egész kozmoszban olyan élőlényeket keresnek, akik hasonlítanak hozzánk... legalábbis bizonyos szempontokból. Tehát találtak egy olyan lényt, aki ugyanúgy, mint mi, a nyelvét ölti. Nincs miért szemrehányást tenned – fejeztem be meggyőződéssel.
Nem felelt. Nem tudom, egyáltalán hallotta-e, amit mondtam. Már minden gondolata a jövő körül forgott. És ezek olyan gondolatok voltak, amelyek számomra sem lehettek közömbösek. Mert, s ezt nem volt nehéz kitalálni, Bess terveiben ezúttal is volt némi szerény szerepem...
– Mi van Weyth-tel? – kérdeztem témát váltva. Vállat vont. Az arca idegesen rángott.
– Semmi – dörmögte, közben kitartóan figyelte az ablakot, mintha ott állna valaki, s jelzéseket adna neki.
Világos. Ha semmi, akkor semmi. Nem kell megkérdeznem. Biztosan az utolsó nap eseményei hoztak ilyen túlontúl jó hangulatba.