– Nincs vele rádió-összeköttetésünk – tette hozzá hamarosan. Ezt nem lett volna köteles megmondani. Ha mégis megmondta, az azt jelenti, hogy befejezettnek tekinti az ügyet. Weyth?...
Elképzeltem, hogy száz, kétszáz, ötezer év múlva valamelyik expedíciónk véletlenül találkozik a térben az idegen űrhajóval ... idegennel, mert Weyth rakétájának szerkezete akkor már nagyon különbözni fog az akkori űrhajókétól. Bemegy majd valaki az űrhajó belsejébe, megpillantja a szőrös, gorilla formájú pilóta holttestét, és azt fogja gondolni talán, hogy a kollégái részesítették ilyen megkülönböztetett űrtemetésben, otthagyva őt az űrhajóroncsban.
– Régóta? – böktem oda közömbös hangon, mintha csupán a kialvó beszélgetés fonalát akarnám felvenni.
– A start utáni második naptól kezdve...
– És mikor indult?
– Nem tudod? – csodálkozott el Bess, mintha a start ünnepélyesen zajlott volna le, az összes földlakó jelenlétében. Nem reagáltam. Nem voltam köteles ismerni a részleteket. Végül is nem mindegy, hogy közvetlen a start után szűnt-e meg az összeköttetés ?
A kabinban, ahol Bessen és rajtam kívül egy teremtett lélek sem volt, csend támadt. A főnök továbbra is az ablak felé fordulva állt, úgy látszott, hogy elfelejtkezett a jelenlétemről. Vártam még vagy két percet, aztán az ajtóhoz indultam. A folyosó felé tartottam, ahol a lehallgató helyiség volt. Beláttam, hogy ideje visszatérnem megszokott elfoglaltságomhoz.
Útközben beléptem a fürdőszobába. Gyorsan végeztem. Fogalmam sincs, hogy a legénység között miért éreztem magamat olyan furcsán abban az idegen, szőrrel borított külsőben.
Ugyanezen a napon délután elcsíptem a Tudományos Tanács és a Pettyn levő bázis között egy üzenetváltást. A régészekkel hivatalosan közölték, hogy ettől kezdve az NVÜ védelme alatt fognak dolgozni, és nem szabad semmiféle expedíciót kezdeniük vagy egyáltalán eltávozniuk a munkahelyekről az Ügynökség megbízottjának engedélye nélkül. Ő különben hamarosan meg fog érkezni a bolygóra. A hírt továbbítottam Bessnek, aki erre csupán annyit mondott, hogy fejezzem be á szolgálatot, és térjek vissza a kabinomba. Félóra múlva majd értem jön valaki.
Csakugyan megjött. Ugyanaz a kövér férfi, akinek régimódi szemüvege volt, s akinek annyira tetszettem az operáció után. Elkísért a már túlságosan is jól ismert terembe, ahol még néhány “specialistánk” várakozott. Egy szót sem szólt egyikük sem. Amikor már majdnem elaludtam, eszembe villant, hogy csinálhatnának valamit az orrommal. Mindig a kelleténél kissé nagyobbnak tartottam. De már nem jutott időm, hogy ezt elmondjam.
Az orrom ugyanolyan nagy maradt, mint volt. Egyáltalán semmiféle változást nem tapasztaltam ahhoz képest, amit a sebészek komputere az operáció előtt “feljegyzett” külsőmről. Jól néztem ki. Nem mintha különösebb fontosságot tulajdonítottam volna természetes küllememnek, amiről egyébként nem is a legrosszabb véleménnyel szoktak lenni, hanem hogy is mondjam... az ember mégiscsak ember. Ezt másként nem tudom kifejezni.
Jó orvosaink voltak. Közvetlenül felébredés után tudtam futni, enni, egyszóval mindent tudtam csinálni. Ami a legfontosabb, szolgálatra alkalmas voltam. Azonnal. Persze ez nem számomra volt a legfontosabb.
Mindamellett nem tagadhattam meg magamtól azt az örömöt, amit a miniatűr kabinban kialakított fekhelyem kipróbálása jelentett. Hanyatt feküdtem, s olyan érzésem támadt, hogy a levegőben lebegek a matrac fölött. Azt az átkozott púpot csak nem tudtam elfelejteni. Legalábbis annyira, hogy valahogy olyan meztelennek éreztem magamat. Mindenesetre az első órákban szorosan begombolkoztam kezeslábasomba, pedig a többiek fürdőnadrágbanjártak. Azon a bolygón, ahol ezek a torzonborz alakok élnek, valószínűleg alacsonyabb a középhőmérséklet, mint a Földön.
A Pettyn a tudósok csöndesek voltak. Beszélgetéseikből, amelyek jóval rövidebbek lettek, és amelyekből többé vagy kevésbé titkolt szomorúság hallatszott, kiderült, hogy az idegenekkel való találkozás emlékeit elhomályosította az a tény, hogy az expedíció a “Hármas” ellenőrzése alá kerül. Nem volt nehéz kitalálni, milyen fogadtatás várja az ügynököt, aki ott szolgálatba lép. Csakhogy ez az ügynök sem számított másra. És tenni fogja a dolgát, akár tetszik neki, akár nem. Úgy fog érkezni, hogy jól el lesz látva... nemcsak meghatalmazással. Pontosan el tudtam magamnak képzelni. Hiszen tudtam, ki lesz ez az ügynök.
Kiegészítették a felszerelést. A Földről további két űrhajó érkezett, amelyet a legújabb típusú annihilátorral láttak el. Bármelyikük meg tudott semmisíteni egy Petty nagyságú bolygót. Még nagyobbat is. Felújították az automata készletet és mindenféle fotooptikai jelenség figyelembe vételével kialakították a speciális védelmi programokat. Senki sem értette, hogy az érzékelők, amelyek velem voltak első tartózkodásomkor a Pettyn, miért nem fogták fel a fényjeleket, amelyek olyan erősek voltak, hogy még a vak is észrevette volna. A pilótával ellátott rakétán kívül még kettő indult útnak, különleges feladattal. Vagyis az idegenek fogadására, ha az embereket védő sugárernyők közelébe merészkednének.
Az eligazítás nem tartott sokáig. A Petty topográfiáját már jól ismertem, különben is a komputerek memóriaegységeit megfelelően előkészítették. A “jelenségek” regisztrálására szolgáló készüléket nem változtatták meg. A rádiórendszert sem. A változás annyi volt csupán, hogy az állomáson ettől kezdve startra készen állt további három űrhajó, s a Petty körüli pályára újabb, legénység nélküli, megfigyelőállomásokat küldtek fel. Úgy látszott, hogy mindent megtettek, ami tőlük telt, hogy bármilyen meglepetést elkerülhessenek. A régészek bizonyára azt mondanák, hogy még többet tettek, mint kellett volna. Az ő véleményüket azonban nem vehettük figyelembe. A találkozás velem nyilván kiábrándította őket, mégis kitartottak humanizmusuk mellett, amely egyebek között a testvériség érzését jelentette mindenki iránt, a legtávolabbi galaktika lényei iránt is.
A növények egykor megtanították az embereket az idő feletti gondolati összeköttetésre. Ez a kapcsolat sok gyakorlatot kívánt, és volt eset, az ilyen úton küldött információkat tévesen magyarázták. Most azonban erre az eshetőségre is felkészültünk. Az elektromágneses tereket megfelelően stimuláló antennákat az erősítő elemekkel együtt elhelyeztük az állomás rádióközpontjában és a rakéták orrán. Egyszóval
Ügynökségünk a Pettyn kísérleti gyakorlóteret létesített, amely bármely pillanatban átalakulhatott csatatérré. Amely az első lenne az NVÜ életében. “Specialistáink” számára ez olyan kivételesen váratlan szerencse volt, hogy számuk minden egyes Földről érkezett űrhajóval nőtt. Az állomás már majdhogy fel nem billent. Örültem, hogy elhagyom ezt a helyet, ahol szkafander és űrfelszerélés nélkül egy pillanatra sem lehettem egyedül. Örültem, hogy a Pettyn leszek, alig néhány idegen ember közelében, akik közül egyik sem kíván velem csevegni. Számoltam az indulásig hátralevő órákat. Nem sokáig késlekedtek vele, A helyzet síelésre ösztönözte őket. Igaz ugyan, hogy a tengerparton, a régészek egyik tábora közelében lejátszódott jelenet óta a Pettyn nyugalom volt, de minden éjszaka hozhatott nem várt hírt. Mindössze négy napot töltöttem ott, és négyszer riadóztatták rejtélyes jelenségek, amelyek közül legalábbis kettő közvetlen kapcsolatban volt az idegenek jelenlétével.
Öt nappal az emberi külsőmet visszaadó operáció után indultam el. Az utolsó pillanatig láttam a megfigyelő páncélozott ablakára tapadó arcokat a felszálló helyen. Nem lehetett kétséges, mekkora reményeket fűznek feladatomhoz. Nos, mindenki számít valamire. A történészek a Pettyn arról álmodoznak, hogy megbarátkozhatnak az idegen civilizációval. Ezek itt arra gondolnak, hogy ellenőrizhetik sok száz év alatt kialakított elméleteiket, amelyek eddig valóban csak elméletek voltak. Maguk bizonyára nincsenek tudatában annak, hogy ezekben a reményekben legtöbb helyet az a szándék foglal el, hogy munkájuk motivációját és szükségességét megerősítsék. Én egyedül akartam lenni. Egyedül küldetésemmel, az automatákkal és a berendezésekkel. Egyedül, olyan körülmények között, amelyek a legnagyobb figyelemösszpontosítást követelik tőlem, és amelyek nem hagyják, hogy gondolatban a múlthoz forduljak, és éjszakánként álmodjak.