Már csaknem háromszáz éve ismeretesek a végtelen térben a szupernagy gravitációs mezők, amelyeket a csillagászok eleinte csak az ún. fekete lyukakhoz társítottak. Amikor két évszázaddal korábban Vivien nyilvánosságra hozta elméletét, amely végleg lezárta az Einsteinnel kapcsolatos spekulációkat, oly módon, hogy a matematika új résztudománya magába ötvözte az egész geometrodinamikát a relativitáselmélettel, mint egy bizonyos kivételes esettel együtt, kiderült, hogy a gravitációs mezőket kísérő jelenségek lehetővé teszik, hogy az ember elvileg végtelen sebességgel utazzék galaktikákon át. Alig ötven évvel később előállították az első olyan űrhajókat, amelyek felhasználták a saját erőművükben létrehozott mesterséges gravitációs mezőket. Száz év óta a metagalaktika nyitva áll az ember előtt. Egy távoli csillagrendszerhez, amely mondjuk huszonnégyezer fényévre van, el lehet jutni a másodperc törtrésze alatt, csupán azt az időt kell hozzászámítani, amely alatt el lehet jutni arra a helyre, ahol az előírások megengedik a szupernagy gravitációs mezők stimulálását. Nem szabad ugyanis a fekete folyosókba behatolni a naprendszer üstököseinek aféliumai előtt, és nem szabad távolabb elhagyni, mint a célba vett bolygótól való megfelelő távolságban. Más szóvaclass="underline" így csak olyan helyre lehet utazni, amelynek a koordinátái megfelelő pontossággal megállapíthatók a start előtt, és amelyek jól ismertek, hogy a pilótákat ne lephessék meg a navigációt akadályozó körülmények. – Hiszen ha az időfolyosóból kilépő legénység nem ismeri a cél paramétereit, sokkalta rosszabb helyzetbe kerül, mint az ókori hajósok, amikor a vihar lesöpörte a fedélzetről a mérőeszközöket és térképeket, és ráadásul eltörte az árbocot meg a kormányt. A földi berendezések, mint a kronométerek vagy az információs hálózat, az ilyen utazás alatt nem működnek. Minden információnak, akár az ember idegszálain, akár az automaták számára készített mesterséges idegeken áramlik át, időre van szüksége. Márpedig ez a tényező a fekete folyosókban nem látszik. Az úticélra vonatkozó pontos adatok bekódolása nélkül az embereknek nemcsak a visszatérésre, de még bármely naprendszer elérésére sem volna a legkisebb esélyük sem.
Az űrhajó, amelynek fedélzetén tartózkodtam, olyan úton haladt, amelyet nemcsak elméletben, de gyakorlatban is több ízben ellenőriztek. A Földről a Pettyre vezető utat alighanem már tizedik alkalommal tette meg. Berendezéseket szállított oda meg tudósokat, történészeket, régészeket, egxobiológusokat, másokat pedig visszahozott. Tévedésről szó sem lehetett. Mindössze annyit állapítottam meg, hogy a fekete folyosó elhagyását jelző hang, amint a kézi kalkulátorom regiszterén megjelenő számok tanúsították, jó negyed miliparszekkel korábban hangzott fel, mint kellett volna.
A metagalaktika száz év óta nyitva áll az ember számára. Megvizsgáltuk a tér jókora darabját, megtaláltuk a világok millióját, amelyekről milliónyi ember írt doktori disszertációt. Egyet nem találtunk csupán: civilizációt. Legalábbis addig, amíg a Messier 13 felé irányított expedíció véletlenül rá nem akadt útközben a Mills-rendszerre, és benne csaknem a nap-ekoszféra kellős közepén keringő bolygóra. Ezen a bolygón volt élet. Magas fejlettségű civilizáció létezett. Valaha. Persze maradtak utána berendezések, építmények. Nem maradt azonban élő tanúja a hajdani ragyogásnak. Vagyis a Kapcsolat apostolai újabb vereséget szenvedtek, a régészek számára viszont nem várt paradicsom tárult fel. Ők azután el is foglalták a bolygót, és az ő birtokukban van mind a mai napig.
Legalábbis, ők így gondolták. Valójában az első perctől fogva a Petty holdján elhelyezett NVÜ-állomásunk diszkrét védelme alatt álltak. Nem lehetett csak úgy magukra hagyni a tudósokat. Túlságosan ki voltak éhezve a Kapcsolatra, következésképpen meggondolatlanok voltak. Arról, hogy az egyik holdon a mi állomásunk működik, nem volt tudomásuk, legalábbis úgy tettek, mintha nem tudnának róla. Nekünk ez egyébként közömbös volt.
Az első jelzések a rejtélyes jelenségekről, amelyeket a Pettyn dolgozó tudósok tapasztaltak, megközelítőleg egy hónappal ezelőtt jutottak el Központunkba. Valaki világító spirálokat vett észre a látóhatár fölött, néhány régész a saját szemével látott kisebb repülő objektumokat, a bázis pilótája pedig azt jelentette, hogy egyik ellenőrző repülése során erős reflektorokat pillantott meg a földön, a kutatóállomásoktól, azaz az emberektől is néhány ezer kilométerre levő helyen. Ekkor a Petty holdján elhelyezett NVÜ-állomás egyszerre kulcsfontosságúvá vált. Azonnal útnak indult egy jelentős csoport, hogy megerősítse az addig csupán kétfőnyi legénységet. Az expedíció élén maga Bess állt. Én pedig éppen ekkor kaptam meg az első feladatot azóta, hogy az íróasztaltól megváltam. Csak általuk ismert okokból helyezett a “Hármas” vezetősége az űrhajó legénységébe, amely a tudósok soron következő csoportját vitte a Pettyre. Fotonikusként utaztam, mint a negatív szelvényes mérési módszer szakembere. Nos, ehhez többé-kevésbé valóban értettem is. És mivel a Pettyn éppen a rejtélyes jelentésekkel kapcsolatban volt szükség mérési szakemberre, így az űrhajón tartózkodásom indoklásában még valami igazság is volt. Persze csak valami. A teljes igazságot nem kellett tudniok.
Feltápászkodtam, kiegyenesedtem. A szemem előtt karikákat láttam, gyorsan meg kellett támaszkodnom a kabin falán. Ez volt a helyzet: száz éve repülünk így, de még senki sem volt képes kitalálni megfelelő árnyékolást a szupererős gravitációs mezők hatása ellen, még ha azokat maguk az űrhajók erőművei hozzák is létre. Nem voltak károsak az egészségre, de megbénították a mozgáskészséget és a gondolkodást. Már ami a pilótákat és a legénységet illeti. Mi ugyanis nem engedhettük meg, hogy a környezettel való gondolati kapcsolatunkat akár egy pillanatra is akadályozhassa bármi. Ezért aztán a NVÜ Műszaki Akadémiája külön a számunkra kialakította a személyes korrekciós berendezést. A többi már csak megfelelő kiképzés és gyakorlás kérdése volt.
Végigzongoráztam a szkafanderembe varrt vörös lemezke billentyűin, és máris jobban éreztem magamat. A figyelmeztető jel továbbra is működésben volt. Ha meg akarok maradni a legénység közönséges tagjának, nem árulhatom el, hogy a fekete folyosó elhagyása számomra egyszerűbb, mint a többieknek. Csakhogy elég sokat aludtam. Aludtam és álmodtam. Szükségem volt a mozgásra. Embereket akartam látni. Nem volt kedvem várni. Azonkívül ott volt még az időrepüléshez való túl gyors visszatérés problémája. Ezzel, fizikai állapotomtól függetlenül, nem késlekedhettem.
Kiléptem a folyosóra. A lámpákat kikapcsolták, csupán a falak foszforeszkáltak halványan. Átléptem a régi rakétára emlékeztető ovális ajtó magas küszöbét, és az irányítóteremben találtam magamat, így neveztük a legnagyobb kabint, amelyben szabad időnkben szoktunk összeverődni, hogy zenét hallgassunk, együnk valamit vagy elbeszélgessünk. Az utóbbi számomra egyáltalán nem volt sürgős, mégis akár akartam, akár nem, a többiekhez hasonlóan kellett viselkednem. Ők pedig túlontúl is barátságosak voltak. A hatfőnyi legénységből, a pilótákat is beleszámítva, öten először repültek a Pettyre. Majd szétfeszítette őket a büszkeség, a kíváncsiság. Önmaguknak sem vallották be. Kizárólag a feltárások szakmai oldaláról beszélgettek. Elleplezni mégsem tudták, legalábbis előttem nem. Váratlan elhallgatásaikból, félszavaikból, önkéntelen mozdulataikból, valahányszor a beszélgetések véletlenül a legutóbb tapasztalt rejtélyes jelenségeket érintették, minden nehézség nélkül meg lehetett érteni, hogy mindegyikük a Kapcsolat istenségének áldoz vágyaiban. Hiszen tudósok...