A legrövidebb úton mentem, melyet úgy számítottak ki, hogy merőlegesen vágjak át minden lehetséges pályát a Petty körül, amelyen esetleg a mieinken kívül idegen egységek is megjelenhetnek. Váratlanul érkeztem. Csak akkor jelentkeztem be nálunk, amikor már mozdulatlanul lebegtem a vegyi motorokból kipufogó sugárpárnán, két kilométerre a fő kutatóállomás fölött. Rögtön azután lejjebb ereszkedtem. Az űrhajókat hájomszög alakban helyeztem el, úgy, hogy a tengerpart alkotta az átfogót. A háromszög alakú térség déli csúcsát az egyik távirányított űrhajó képezte. A másikra bíztam a csúcs funkcióját, a parttól legtávolabb eső helyen landoltattam. Keleten, abban az irányban, amelynek folytatásában sorakoztak a tudósok kihelyezett állomásai, szálltam le magam. Utoljára szálltam le, ellenőriztem a területet, amelyen már ott őrködött a két másik űrhajó. Biztos voltam magamban.
Nem kellett sietnem. Megvártam, amíg a levegő megtisztul a leszállt űrhajók által felkevert porfelhőktől, csak ezután nyitottam ki az ajtót, és leléptem a földre. Ahogy számítottam rá, körös-körül egy lélek sem volt. Ha úgy kétszáz méterre tőlem nem láttam volna a bázis épületeinek lapos tetejét, amely a tenger felé lejtett, mert a most dús növényzettel borított egykori dűne oldalához építették, azt hihettem volna, hogy olyan helyen értem földet, amelyen még nem járt ember.
A bozótban kitaposott ösvény az épületeket körülvevő alacsony kerítés bejáratához vezetett. Közvetlenül mögötte észrevettem a halomba rakott mérőkészülékeket, robotalkatrészeket, két vagy három nyitott terepjárót és a leghétköznapibb kapákat és kisseprűket. – Feküdtek ott különböző nagyságú kövek, némelyiken ábrák is voltak, fém- vagy kerámia eszközök, amelyeken látni lehetett, hogy ezredévek óta vártak itt az emberré.
Az állomás főépülete, természetesen, ugyanabból az anyagból készült, mint minden földön kívüli objektum, hogy ellenállhasson bármilyen rengésnek, sugárzásnak és ütésnek. Ugyanakkor törekedtek- arra is, hogy olyan legyen a külsejük, mint egy hegyi rezervátumbeli nagy kunyhónak. Valamiféle fa utánzatú szalagokkal borították be. Mellette néhány ideiglenes helyiséget építettek fel a környéken található magas, vékony és hallatlanul hajlékony fából, amely azután
egészen jó építőanyagnak bizonyult. Reméltem, hogy senkinek sem jut olyasmi eszébe, hogy ezekben a pajtákban aludjék, mint valami földi nyaralóhelyen.
Kikerültem egy használaton kívüli automata árnyékát, amely még arra sem reagált, hogy megfogtam antennáit, s mint egy seprűvel, megbirizgáltam velük a füvet. Bementem a sarkig tárt páncélajtón, és egy tágas, körbeüvegezett helyiségbe jutottam, amely bizonyára hall, társalgó és munkahely volt egyszerre. Ez utóbbiról a falak mentén sorakozó, egykori rajzasztalokhoz hasonló asztalok tanúskodtak. A bejárattal szemben, háttal ült egy férfi. Azonnal megismertem. Zamfi volt, egyike azoknak a tudósoknak, akikkel együtt indultunk el a Földről. Szívesebben találkoztam volna először egy ismeretlennel, bár az egésznek nem volt túl nagy jelentősége a számomra. Amikor beléptem, egy pillanatra odafordult, kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, azután megint a rajzával kezdett foglalatoskodni, amely ki volt terítve előtte az asztalon. Fekete üstöké mozdulatlanná vált.
Néhány lépést tettem, és megálltam a terem közepén. Vártam egy percet, kettőt, hármat... Végül meguntam a játékot.
– Hello, Zamfi – mondtam nyugodt, halk hangon. – Ismét találkozunk. Egyedül vagy?
A fekete fej megmozdult. Nem kis időbe telt, mire megszólalt:
– Nem. A többiek az asztalok alatt ülnek. Nem látod?
Az emberekben mindig is a humorérzéket értékeltem a legtöbbre. Ezt meg is mondtam neki. Aztán még azt is megkérdeztem, miért nincs-ő is az asztal alatt. Nyomban eszembe jutott néhány kis viccecske. Unott hangon mondtam el, csendesen és lassan. Sokáig beszéltem. Végül majd csak megunja...
– Nem látod, hogy dolgozom ? – vágott végre a szavamba.
Megörültem.
– Igazán? – kérdeztem az elismerés örömteli hangján. -Akkor tán végre megmondod, hol vannak a többiek.
– Ők is dolgoznak – mormogta kis idő múlva.
– Dolgozol tovább, vagy inkább elmész sétálni? – vetettem oda kissé élesebb hangon. Arra mégis elegendő volt, hogy felemelje a fejét, és végigmérjen. Ezúttal hosszabb ideig nézett.
– Tehát?
Vállat vont, és elhúzta a száját. Nem nevetett.
– Sehova sem megyek – mordult fel. – Mit akarsz voltaképpen? Csukott szájjal mosolyodtam el.
– Most érkeztem – magyaráztam. – Azt hittem, hogy észrevetted. El kell intéznem egy s mást, és egy ideig együtt fogunk lakni. Ez persze nem jelenti azt, hogy kénytelen leszel társalogni velem – abbahagytam a mosolygást –, azt főleg nem, hogy nekem kedvem lenne hozzá. Csupán válaszolnod kell a kérdéseimre, bár nemcsak neked. És engedelmeskedned kell, ha olyan események következnek be, amelyek arra kényszerítenek, hogy parancsokat adjak nektek. Gondold azt rólam, hogy hangszóró vagyok, amelyen keresztül feletteseid küldenek utasításokat a Földről. Hol vannak a többiek?
Ismét hátat fordított. Néhány pillanatig mozdulatlan maradt, azután meghallottam sziszegő hangját.
– Mindenki a helyén van. Dolgozunk – ismételte. Kiegyenesedtem.
– Jó – fortyantam fel. – A munka a legutolsó dolog, amiben zavarni akarnálak titeket. Egyáltalán nem sok vizet fogok zavarni. Meglátod, még meg fogtok szeretni. Most pedig menjünk a többiekért. Ha pedig mégsem lenne rá időd, hívd ide őket. Gondolom, van rádiótok...
Felállt. Elég’gyorsan találkozásunk eddigi lassú tempójához képest. Nagy garral megfordult, és odajött hozzám, aztán mégis megtorpant, de közben a lendülettől majdnem nekem jött. Egy fejjel volt alacsonyabb nálam. Ez azonban nem jelentette azt, hogy törpe lett volna. Napbarnított arca volt. A kezében valamilyen tárgyat szorongatott, amely toll-ra vagy inkább ókori íróvesszőre emlékeztetett. Szinte keresztüldöfött haragos pillantásával, és egy ideig remegett az ajka, mire sikerült megszólalnia. Nem valami gondosan borotválkozhatott, mert arcán jól látszott a fekete borosta.
– Hagyjál békében minket – szólalt meg rekedt hangon. -Este itt lesznek. Nyolckor. Fél kilenckor szoktunk vacsorázni. Még így is túl korán ahhoz, amit el akarsz mondani nekünk. Különben már mindent tudunk. Beharangozták már, mi vár ránk. Nem kell ennyire sietned...
– Idehívod őket, vagy nekem kell megtennem? – kérdeztem nyugodt hangon. – Nem érdekel, mit mondtak nektek mások. Semmi más nem érdekel azonkívül, hogy tegyétek meg, amit mondok.
– Nyolckor itt lesznek – ismételte mozdulatlanul.
Levettem az övemről az egyik kézi rádióadót, ezt a helyzettől függően a terepre magammal vihettem, vagy ott is hagyhattam, hogy továbbítsa számomra a híreket tetszés szerint kiválasztott helyről, és kiadtam néhány utasítást. Visszatettem a készüléket a helyére, aztán az ablakra mutattam.