– Nézz oda – mormoltam. – Már akár vissza se térjenek. Egy óra múlva a védősávon nem jön át élő ember... ha nem hiszed, megmutathatom a programjaimat...
Zamfi nyomon követte tekintetemet, és elborzadt. Biztos nem volt szokva az efféle látványhoz.
A függőlegesen álló rakéták csúcsából felderítő lézersugarak lövelltek a végtelenbe nagy villogással. Működésbe léptek a liftek. A nyitott rakterekből súlyos álcázó járművek másztak elő. A hadművelet a programnak megfelelően zajlott le. Néhány perc múlva a bázis területe, több mint egy kilométeres körben, automaták, valamint apró harci rakéták védelme alá kerül, az utóbbiak automatikusan megközelíthetik az “őr” által megjelölt célokat. Az állomás területe fölé kis erőtérernyő borul, akárcsak egy átlátszó, de áthatolhatatlan sátor. Nem tud átjutni rajta semmilyen anyagi test, amelynek a szerkezete nem felel meg a helyi atmoszféra felépítésének.
Természetesen ez a mező csak az én személyes utasításomra zárul be. Erről persze Zamfi nem tudhatott. Ellenben joggal remélhettem, hogy velem kapcsolatban el lesz .készülve a legrosszabbakra.
– Várj – dörmögte, felemelve a jobb kezét. Az oldalsó alacsony ajtóhoz lépett, és eltűnt mögötte. Hamarosan meghallottam a hangját. Nyilván ott volt a rádiós fülkéjük. Zamfi elhallgatott, egy pillanatra csend támadt, azután a tu-
dós ismét megszólalt. Ezúttal rábeszélő volt a hangja, amelybe titkolt bosszúság is keveredett. Ismét csend lett, végül a kapcsoló meglehetősen hangos kattanása hallatszott.
Belépett a terembe, és rögtön a küszöbnél megállt. Tekintete a padlót célozta a lábam előtt.
– Hétkor itt lesznek... – motyogta.
– Kértem, hogy azonnal jöjjenek – figyelmeztettem szelíden.
Vállat vont. Hosszabb ideig hallgatott, mozdulatlanul, azután megismételte:
– Hétkor...
Elnevettem magam. Igen, a Pettyn voltam. Tényleg.
IV.
– Tehát még egyszer elmondom – nem akartam tovább húzni ezt a jelenetet, mint amennyire szükség volt –, először is mától valamennyien itt laktok a főbázison, és nem hagyjátok el a védett területet napnyugtától napkeltéig. Másodszor valamennyiőtöknél ott lesz az én automata adó-vevőm, hogy tudjam, ki hol van. Ne keverjétek össze a leadókat, mert mindegyiknek megvan az azonossági kódja. Szükség esetén kapcsolatba léphettek velem... megmutattam már, hogyan. Harmadszor én ott fogok lakni – az ablakra mutattam – közvetlenül a sövényen túl, az egyik nagyméretű űrhajóban... nem áll szándékomban folyton a kabinban kuksolni. Onnan működésbe tudom hozni az egész felszerelést... és ott keressetek, ha nem mondom meg, hol vagyok. Negyedszer sorban meg fogom látogatni a munkahelyeket, mert ez a kötelességem. Nem akarok olyasmibe beleavatkozni, ami nem az én dolgom. Kérdéseimre azonban válaszolnotok kell majd – mondtam engedékeny hangon, miközben magam elé néztem. – Végül ötödször, tudomásom van róla, hogy egészében vezető nélkül dolgoztok. Csupán az egyes szakterületeknek van irányítója. Nektek biztosan megfelel ez a helyzet, sajnos azonban meg kell változtatni. Kérem, hogy most rögtön válasszatok valakit, akivel tárgyalhatok, aki a mindenki számára kötelező határozatokat közvetíti...
Senki sem válaszolt. Nem volt kedvem tréfálkozni. Fáradt tekintettel néztem végig az arcukon... igen, valamennyien jelen voltak. Mindjárt elkezdenek vitatkozni...
– Ki van legrégebben a Pettyn? – fordultam Zamfihoz. Csak nézett rám, de nem szólt. Bólintottam. Bekapcsoltam készülékemet, és a komputerrel tárgyaltam. Nem tartott sokáig.
– Az első hajóval érkezett Semow, Monk és Beccari – állapítottam meg, miután kikapcsoltam a készüléket. – Ők vannak itt a legrégebben. Közülük Semownak hat földön kívüli munkahelye volt. Tehát Semow lesz a misszió vezetője a Pettyn. Akinek nem tetszik – tettem hozzá gyorsan, mert láttam, hogy a paleobiológus, akit Semnek neveztek, kinyitja. a száját, hogy tiltakozzék –, a következő hajóval visszatér a Földre. És még egyszer kérlek titeket, ne kényszerítsetek, hogy emlékeztetnem kelljen arra, hogy mi tartozik rám. Senkinek sincs erre szüksége, szerencsére... és bár nem tudom, mit gondoltatok, én azért vagyok itt, hogy ne csak titeket védjelek meg, hanem a Földet is. Elég az hozzá – hangsúlyoztam –, hogy erről nem fogunk többet beszélni. Csak semmi teoretizálás. Ha egyáltalán beszélni fogunk, mert egyelőre úgy látszik, erre nem kerül sor. Van valakinek kérdése?
Léna megrázta gesztenyebarna haját, és felállt. A többiek kíváncsian néztek rá.
– Szeretném tudni – szólalt meg kissé rekedtes hangon –, hogy a tárgyak, amelyeket vizsgálunk, szintén ellenőrzés alatt lesznek-e... azaz ha például találunk valamilyen szerkezeteket, nem szabad érintenünk, amíg... – elhallgatott. Az utolsó szavakból leplezetlen irónia hangzott.
Rögtön megértettem, mire megy ki a játék. Ha azt felelem: igen, olyan fegyvert adok a kezükbe, amit biztosan fel is használnak. Oda fognak hívni mindenhez, ami a hajdani civilizáció után itt maradt. A legközelebbi alkalommal azután jelenteni fogják a Földre, hogy jelenlétem hallatlanul fékezi a kutatási tempót. Ha ellenben feloldom őket ez alól a kötelesség alól, szememre vethetik, hogy az idegenek a vizsgált romoki között elhelyezhetik az automatáikat, vagy akár maguk is elrejtőzhetnek, és akkor az egész gyámkodásom és egyáltalán jelenlétem értelmetlenné válik. Igen, valóban nem tévedtem, helyén van az esze ennek a nőnek. Az mit sem számít, hogy gesztenyebarna haja a lámpa fényében vörösen csillog. Annak sincs jelentősége, hogy olyan, mintha a fiatal házasok lapjának címoldaláról lépett volna le. Sokkal veszélyesebb, mint bármelyik öreg róka, aki megszokta, hogy őszintén gondolkodjék, és nyíltan cselekedjék. Mindenesetre számomra veszélyes lehet.
– Ebben mindig az a tudós fog dönteni, aki a leleten dolgozik – válaszoltam. – Úgy vélem, hogy bármelyikőtök képes első látásra megkülönböztetni a több ezer éves tárgyat vagy szerkezetet a hamisítványtól. Igen, a hamisítványtól, azaz valami modern dologtól, amelynek álcázásból kölcsönözték az évszázados patinát. Vagy tán tévedek ?
Vártam egy ideig, de senki sem szólalt meg. Tekintetemmel megkerestem Léna arcát, elmosolyodtam és folytattam:
– A hallgatás beleegyezés. Tehát magatok fogtok dönteni arról, hogy szóljatok-e nekem vagy sem. Ha azonban bármelyikőtök téved, az az utolsó tévedése lesz itt... érthetően fejeztem ki magamat?
– Mit jelent ez?! – robbant ki Warda. Zarnfi gúnyosan mosolygott, és vállat vont. Léna nyugodt arccal nevetett.
– Nem kell minket ijesztegetned – mondta szelíden. – Nem minket hozott ide a félelem...
Végigfutott rajtuk a kuncogás. Jókedvük támadt. Ez ellen semmi kifogásom nem volt. Azt mondhatnám, ellenkezőleg. Ha a hangulat kissé kellemesebb lesz, rájuk öltöm a nyelvemet. Kíváncsi vagyok, eszükbe jut-e valami...
Magam elé képzeltem a pár nappal korábbi jelenetet, és nekem is jókedvem támadt,
– Kérlek, Semow – szóltam hozzá mosolyogva –, ugorj be hozzám vacsora után. Beszélnünk kell. Sajnálom, hogy megterhellek ezzel a feladattal... mégis jobb, ha csak egy szenved, s nem mindenki. Most pedig jó étvágyat és jó éjszakát.
Búcsúzóul rámosolyogtam Lenára, derűs tekintettel végigpásztáztam a társaságot, és kimentem. Néhány perccel később végignyúltam a fotelban, az egyik Janusban, amelyet ideiglenes állomáshellyé változtattam, és figyeltem a lehallgatóból áradó izgatott hangegyveleget.
Nem érdekelt, mit mondanak rólam. Nem voltam kíváncsi az érvelésükre, ugyanazt a nótát fújják egyvégtében, mióta az NVÜ létezik. Ezt már úgyis ismertem. De meg kellett győződnöm arról, hogy nem akarják-e szabotálni az utasításaimat. Az enyémeket? Mondjuk, az enyémeket. Bár én is csak továbbítottam azokat. Igazság szerint helyettem akár automatákat is küldhették volna, az embereknek pedig egyszerűen kiadták volna a parancsokat a holdról vagy akár a Földről. Ezt persze nem fogom magyarázgatni nekik.