– Nem gondoljátok – szólalt meg kis idő múltán Léna, kihasználva a pillanatnyi csendet –, hogy ő mindent hall, amit itt mondunk? Meddig akarjátok még szórakoztatni?
– Hadd hallja! – csattant fel Beccari. – Érdekel is engem?!
– Folyton le fog hallgatni bennünket? – ijedt meg Warda. Igen, vele nem lesz gondom...
– Én nem tudom – hallatszott egy fiatal leányhang. Ari-káé vagy Sawáé –, de ez valahogy... – tétovázott – tisztességtelen dolog lenne – találta meg végre az odaülő szót, amely gondolatát kifejezte. Valaki hangosan felnevetett.
– ők és a tisztesség! – kiáltott fel Zamfi. – Nem, Aria, te csakugyan gyerek vagy még...
– Csillapodjatok – hangzott ismét Léna hangja. – Ezt éppen arra az esetre mondtam, ha tényleg lehallgat bennünket. A vezetőnk – hangjából könnyed, alig felfogható gúny érződött – semmit sem szól, és neki van igaza. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy úgy viselkedünk, mintha itt sem volna. Végül is tényleg rengeteg dolgunk van... függetlenül attól, hogy érkeznek-e még látogatók vagy sem. Ami különben őket illeti, legalábbis a legutóbbiakat, emlékeztek, van egy bizonyos feltételezésem... de erről csak akkor fogok beszélni, ha biztos leszek benne, hogy nem hallgatnak le bennünket. Egyébként... mi kilencen vagyunk. Ő csak pusztítani tud. És egyedül van. Mi valamivel többre vagyunk képesek, és többet is akarunk. Nem kell annyira a szívünkre venni, ami, történt. Vacsora után oda kell menned, Sem. Abban az egyben igaza van, hogy jobb, ha egyikünkkel tartja
a kapcsolatot, mintha mindannyiónkkal tartaná. Azt különben el kell ismerni, hogy nagyon okosan választott. Nincs szükségünk vezetőre, de ha már lennie kell, senki sem felelne meg jobban, mint Sem...
– Hagyd abba, Léna – tört ki Semow. – Ez ostobaság. Elmegyek, és kész, elmondom, hogy mit gondolok erről az egészről... meg sem fordul a fejemben...
– Ne izgasd fel magad – szakította félbe Zamfi. Kíváncsi voltam, támogatja-e Lénát, ő azonban jelentőségteljesen csak annyit mondott: – Ne feledd, hogy nem vagyunk magunkban. – Ezután elhallgatott. Valaki felnevetett, egy másik köhögni kezdett, és beállt a csönd.
Egy rövid ideig még a lehallgató mellett ültem, végül pedig lehalkítottam a készüléket, és elterpeszkedtem a fotelban. “Tisztességtelen dolog lenne...” – visszhangzott a fülemben a leányhang. Elmosolyodtam. Nem a legvidámabb mosoly volt ez. Eszembe jutott egy egészen más leányhang és...
Felálltam. Most, hogy már mindannyian együtt vannak, az automatákkal is foglalkoznom kell. Mielőtt beindítom az erőteret létrehozó generátorokat.
Mindennek ellenére nem ilyen fürdőzést képzeltem magamnak. Először is a hőmérséklet. A parton közel negyven fok volt, és alighanem itt sem volt kevesebb. Azonkívül időnként úgy éreztem, folyékony, réteges üvegmassza vesz körül. A víz, legalábbis én úgy láttam, alig érintette a bőrömet, mintha pontosan a testemhez alakított alagútban úsztam volna. Idegen víz.
Néhány méterrel lejjebb mozgást észleltem. A tenger egyáltalán nem volt olyan áttetsző, amint azt gondolni lehetett volna, azon az alapon, hogy az üveghez hasonlítottam. Erőteljesebben elrugaszkodtam, és néhány méterrel lejjebb hatoltam. A mozgás megismétlődött, ezúttal oldalról. Megfordultam.
Közvetlenül a szemem előtt hirtelen ismerős test körvonalai bontakoztak ki. Közben kinyújtott kézzel megérintettem a tengerfenéket. Itt nem volt túl mély. Tizenöt, tizenhat méter. A part a közelben húzódott. Alattam és mellettem nagy, tojás alakú sziklatömbök sorakoztak, rajtuk polcszerű kiszögellések. Az egyik polcon, amely előtt éppen megálltam, egy tökéletes épségben megmaradt szép amfora állt. Pontosan olyan, amilyeneket a földközi-tengeri múzeumokban lehet látni. Képtelenség. Földi amfora, réges-régi, mintha az ókori görögök hagyták volna itt?...
Ösztönösen megérintettem a karomra erősített rádiókészülékemet. Rendben volt. Minden rendben volt. A harmóniát egyedül ennek a szép, karcsú korsónak a jelenléte zavarta, amelyről csupán a klasszikus ábrázolások és díszítések hiányoztak.
Kezemmel evezve közelítettem az amforához, és megérintettem mesterien kiképzett, ívelt száját. A másodpercnek ugyanebben a töredékében az állítólagos amfora erőteljesen növekedni kezdett. Alatta a víz felkavarodott, akár a startoló rakéta nyomában. Összekuporodtam, és teljes erőből csapkodni kezdtem a békaemberuszonnyal. Úsztam néhány métert, azután megfordultam.
A korsó helyét egy függőleges henger foglalta el, egy egyenes, hosszú cső, amelyen csak nagy nehézséggel tudott volna átcsúszni egy gyerek. A felső része lassan kezdett elválni az alsótól. Az egész szerkezet lassan haladt a víz felszíne felé. De ez még nem minden. A henger alakú test hirtelen elkezdett hullámzani és hajladozni, mintha illegetné magát. Közben a cső vízszintes rétegekre bomlott, amelyek egymástól egyre távolodó gyűrűkké váltak. Felfelé haladva ezek a gyűrűk növekedtek, és egyre világosabbak lettek. Egy pillanat alatt átvillant az agyamon a gondolat, hogy vajon a felszínre emelkedve nem alakulnak-e át egyetlen gigantikus szivárvánnyá, amelyet végül vízszintes, fénylő körök váltanak fel. De hiszen még nappal van. Délután. Azonkívül pedig, ami ebből az “amforából” lett, alig fénylett, de az is lehet, hogy csupán a vízrétegen áthatoló napsugár tükröződött vissza. Talán annak az emlékezetes éjszakának az eseményeit is a helyi faunának kell tulajdonítani?...
A gyűrűknek nyomuk sem maradt, fent szétoszlottak, mintha a levegő, a tenger felszíne fölé menekültek volna. Ránéztem az órámra. Már félórája úszom. Hamarosan kifogy az oxigén, csak egy palackot hoztam magammal, amelynek a reduktora a vízben nem működött valami jól.
Úsztam még néhány percig, azután megfeszítettem magamat, s engedtem, hogy feldobjon a víz. Lehúztam az álarcot, s egy gumiszalagon a nyakamban hagytam, és a part felé néztem. Mindkét űrhajó mozdulatlanul állt. Néhány automata kinyújtotta az antennáját, a többi láthatatlanul rejtőzött a part menti homokban. Nyugalom van. Persze hogy nyugalom van. Ha valami történt volna, a komputer azonnal riasztott volna. Velem volt a rádiókészülékem, amely – az oxigénpalacktól eltérően – egyformán jól működött levegőben, az űrben, vízben vagy akár a föld alatt.
Megdörzsöltem a szememet, és észrevettem a parton egy mozdulatlanul álló alakot. A következő pillanatban felismertem Arikát, akit a barátai, de legalábbis itt mindenki, röviden Áriának nevezett. Messziről olyan volt, mint egy kislány, aki fél bemenni a hideg vízbe.
Meg sem mozdult, amikor elnehezült felszereléseimmel küszködve kiléptem a partra. Ledobtam a palackot és az uszonyokat, s rámosolyogtam a lányra. Meglepetésemre mosollyal válaszolt. Kis ideig néztük egymást, mint két fiatal, akik véletlenül találkoztak a strandon, és hirtelen érdeklődni kezdenek egymás iránt. Ami őt illeti, bizonyára szokásos érdeklődés volt. A folyamatos tréning és a rövid távú repülések során gyakori túlterhelés hatására amolyan Tarzan-szerűség lett belőlem. Ha ehhez hozzászámítjuk termetemet, nem csoda, hogy a lányok egy bizonyos fajta nézése eléggé megszokott dolog volt számomra. Természetesen ennek az érdeklődésnek ezúttal nem volt különösebb jelentősége. Ami ellenben engem illet, egyszerűen tetszett nekem. Kék fürdőruha volt rajta, s alig takarta arányló bronzszínűre lesült, karcsú testét. Széles karimájú, világos kalapot viselt, finom vonású arca eltűnt a nagy napszemüveg mögött. Csinos lány. Lehet, hogy nem annyira csinos, mint Léna, de volt benne valami sajátságos báj. És üde volt. Nemcsak a csinosság szempontjából. Egy lány, akivel szívesen menne az ember a hegyek közé vagy a tengerpartra...