Micsoda ostobaság. Tenger... tele amforával. Torzonborz pilóták holtteste. Élőlények, akik valaha nagyszerű civilizációt hoztak létre ezen a bolygón, és végül elköltöztek... vagy kihaltak. A hatalmas, kúp alakú űrhajók...
– Jó a víz? – kérdezte váratlanul a lány. – Jó sokáig kuksoltál a víz alatt, mintha valamit kerestél volna... – tette hozzá kis idő múltán.
Felvontam a szemöldökömet. Pontosabban magától emelkedett fel. Mióta itt vagyok, először szólt hozzám valaki emberi hangon. Három napja. Azaz három nap és három éjszaka óta. Három nap és három éjszaka óta, amely teljes nyugalomban és teljes csendben telt el... Örülnöm kellett volna a nyugalomnak, mégsem örültem. Ha ezelőtt a titokzatos jelenségek szó szerint minden éjszaka mutatkoztak, akkor hirtelen eltűnésüket a legnagyobb valószínűséggel tulajdoníthattam saját összetalálkozásomnak itt, ezen a parton, azzal a valamivel, ami valószínűleg az idegenek űrhajója volt. Akkor, amikor rögtön azután én magam játszottam meg az idegent. Ez azt jelentené, hogy azok az űrhajók nem optikai csalódások voltak. Hogy tényleg figyelték a Pet-tyt, aztán visszavonultak a lárma után, amit én keltettem feltűnő landolásommal és a “felhívással”, amelyet előtte kihirdettem. Lehet, hogy már örökre eltűntek a térben. Ha azonban egy kicsit is hasonlítanak az emberre, legalábbis gondolkodásukat illetően, visszatérnek. Csak előtte egy kicsit alaposabban felkészülnek a találkozásra azokkal a lényekkel, akik megfertőzik a levegőt és a földet. Nem baj. Elboldogulok velük, akárkik is legyenek. Csak tényleg a körmükre kell néznem a tudósoknak... jobban, mint ahogy szerettem volna, figyelmen kívül hagyva az ő kívánságaikat. Nem, nem csodálkozhattam, hogy nem fogadtak túl barátságosan. Annál nagyobb meglepetés volt számomra ez a találkozás a parton.
– Amforákat kerestem – válaszoltam. – Egyet találtam is, de a szemem láttára esett szét aranygyűrűkre. Ha tudtam volna, hogy itt vagy, hoztam volna egyet neked...
A mosoly kissé szélesebb lett. Néhány lépést tettem feléje, erre abbahagyta a mosolygást. Megmozdult, mintha hátrálni akart volna, de helyben maradt.
– A víz nem rossz – folytattam. – Bár nekem egy kicsit túl meleg. Belemész?
Megrázta a fejét.
– Nem – válaszolta panaszkodás nélkül –, nincs időm. Azok az amforaszerűségek, amiről beszéltél, az itteni moszatok, így nevezzük őket, habár a szakemberek már adtak nekik valamilyen nagyon hosszú és bölcs elnevezést. Jó, hogy nem nyúltál hozzá. Elektromos töltésük van, igaz, nem túl erős, de meg lehet tőle ijedni. A vízből kiemelve pedig nyomtalanul eltűnnek. Semmi hasznom nem lenne az ilyen gyűrűből – visszatért a mosoly. A szája szeglete könnyedén remegett. Biztosan gyakran szokott nevetni. Arcán eközben gödröcskék alakultak ki, s kirajzolódtak finom arcvonásai.
– De én erről nem tudtam – mormogtam. – Lehet, hogy megijedtem volna – tettem hozzá komolyan –, de a gyűrűt elhoztam volna. Mindenesetre bizonyíthattam volna jóakaratomat... és azonkívül szívesen megnéztem volna, menynyire elcsodálkozol...
– Min? – érdeklődött.
– Éppen ez az – vágtam közbe komolyan. – Min? Ugyanis ritkán kockáztattok meg velem szemben emberi megnyilvánulásokat. .. úgy látszik, ez az én sorsom...
Elkomolyodott. Sőt ez több volt, mint komolyság. Szigorúan nézett rám.
– Ha már az emberi reflexekről van szó – közölte kissé emelt hangon –, attól félek, teljesen eltérő a véleményünk. De azt ígérted, hogy ilyesmiről nem fogsz beszélni velünk...
Bólintottam.
– Igaz. Elnézést kérek.
Rám nézett, azután sóhajtott egyet, és mélyebbre húzta a kalapját.
– Meleg van... – magyarázta. – Érted jöttem ide – valotta be váratlanul.
– Mi történt?
– Beccari olyasmit talált, amiről azt mondta, hogy jelentenie kell neked. Ott várnak...
– Az mit jelent?
– A tizenkettes munkahelyen... körülbelül hatvan kilométer.
– És külön azért jöttél ide?
– Igen.
– És ha az olyan valami, ami nem várhat?! – kiabáltam szenvedélyes hangon. – Nincs rádiótok? Alighanem elég világosan megmondtam, hogyan lehet kapcsolatba lépni velem ...
Megmerevedett. Szája sarkából a mosoly utolsó nyoma is eltűnt. Ajkába harapott.
– Menjünk -. indultam határozott léptekkel az állomás felé. Nem figyeltem, hogy követ-e. Elértem a Janushoz, amely állandóan a jármű mellett őrködött, melyben a szállásomat rendeztem be, azután elhelyezkedtem a fotelban. Ezt megelőzően felráncigáltam meztelen testemre a szkafandert, és kezem ügyébe helyeztem a sisakot. Amikor beindítottam a motorokat, Aria már a jármű mellett állt.
– Ülj be – vetettem oda, és a mellettem levő fotelra mutattam. Szó nélkül engedelmeskedett. Igazából éppen neki nem nagyon tehettem szemrehányást. Küldték, mit tehetett volna. Önkéntelenül megérintettem a fürdőruháját. Persze nem volt nála az adó. Pedig sok minden múlhatott azon, hogy a külön a számukra készített kis készülékek kéznél vannak-e. Csakhogy ők nem szerették az ilyesmit. Jobban szerettek elbeszélgetni, a másik szemébe nézve. Még olyan helyzetben is, amely arra késztette őket, hogy elküldjék értem a lányt... hatvan kilométerre. Ez oda-vissza százhúsz. Az ördög vigye el...
Először a csupasz part menti sávon haladtunk, azután utunk bekanyarodott az erdőbe. A fák közül egymás után bukkantak elő a régi építmények maradványai, leomlott falak, tornyok, hajdani épületek tetőgerendái, négyszögletes vagy kerek mélyedések, túlságosan is szabályszerűen, semhogy a természet alkotásai lehettek volna. Az utóbbiakat csupán magas gyom nőtte be, nyilván a fagyökerek nem voltak képesek áthatolni a romok padlózatán. Itt is, ott is az idők múlásával lecsiszolódött kúp alakú csúcsok körvonalai magasodtak a fejünk fölé. Ezek piramisra emlékeztető négyzetes alaprajzú építményekhez tartoztak, amelyeknek egy oldala lehetett háromszáz méter is. Ez a terület valaha egyetlen nagyváros volt. Mint ahogy az egész belső tenger partvidéke is.
Az erdei út enyhe ívű kanyarokon át vezetett, helyenként meg volt döntve, mintha egykor nagy sebességű járművek száguldoztak volna rajta. Alighanem így is volt. Valamennyi utat, amelyet a tudósok használtak, a légifelvételek alapján rekonstruált egykori utak helyén alakították ki. A Petty lakóinak autósztrádái... csakhogy furcsa autósztrádák ezek. Százkilométeres szakasz után az útnak vége lett. Mintha késsel vágták volna el, aztán már csak szurdokok, hegycsúcsok és erdő következett. Pár száz méter után megint elkezdődött egy út, amely valaha biztosan széles volt, kényelmes, és amelyet nem egykönnyen építhettek ki. így volt ez a bolygó valamennyi kontinensén. Talán nem autósztrádák, csak a helyi közlekedés útjai? Vagy sajátos starthelyek, amelyek a nagy sebesség eléréséhez kellettek?...
Jó néhány kilométerre a tengertől kiértünk a sűrűből, s egy tágas síkságra ereszkedtünk le. Ameddig a szem ellátott, körös-körül, a látóhatár széléig romok sorakoztak. Imitt-amott egymásba kapcsolódtak, zárt épületkomplexu mokat alkotva, másutt szabad térségek maradtak az épüle tek körül, mintha sétautak lettek volna, vagy ipari üzemek körül kialakított védősávok. Most képtelenség volt bármi féle harmóniát vagy szépséget találni ebben a látványban. Természetesen már jártam itt tegnap és tegnapelőtt, a bázis közvetlen környezetének felderítését a legfontosabbnak tartottam. Semmi újat nem tudtam meg, egyébként sejtettem, hogy így lesz, még mielőtt beültem a Janusba. Túlságosan is jól emlékeztem arra, mit mondtak a Pettyről az állomáson, és túl sok információval rendelkezett a komputerem is. De mindent, még a legjobban ismert dolgot is saját szemével meg kell néznie az embernek, ha tényleg mindent tudni akar róla.