Nem volt kétséges, hogy a bolygó paradicsom a régészek, az anyagi kultúra történetével, az egzobiológiával, a paleotechnikával és ki tudja még hányféle tudománnyal foglalkozó szakemberek számára. Abban sem lehetett kételkedni, hogy egy ilyen bolygó nemcsak a földiek érdeklődését keltheti fel. Ráadásul a földiek már itt vannak... mások pedig vagy későn érkeztek, vagy nemcsak a történelem iránt érdeklődnek...
Hát aztán! Amikor olyasvalami történt, amiről tudnom kell, rögtön elküldték hozzám a lányt. Mintha udvariassági látogatásról lenne szó feketekávé mellett...
Dombvonulatok tűntek fel előttünk. Ezeket is át- meg átszelték az utak, ha jól tudtam, még nem is sikerült megállapítani, hogy pontosan mennyi. A parttól messzebb eső építmények sokkal inkább elpusztultak, mint a bázis közelében levők. A Pettyn talált “legfiatalabb” emlékek húszezer év előttről származtak. Már akkor tudtak hőkezeléssel formált sziklából építeni. Az előttünk fekvő terület azonban már a bolygó legutolsó lakói számára is valami skanzenszerűséget jelentett. A városok létezéséről csupán benőtt dombok és jellegzetesen kialakított kiemelkedések tanúskodtak. A falakból és az épületek szerkezetéből szinte semmi sem maradt. Éppen itt dolgoztak legszívesebben régészeink. Ugyanúgy, mint a Földön. Azt mondták, hogy ez a terület ad kulcsot a helyi civilizáció keletkezésének és pusztulásának a magyarázatához. Én inkább hajlamos voltam azt feltételezni, hogy egész egyszerűen az érdekelte őket elsősorban, ami a legrégibb.
Szemem sarkából Ariára pillantottam, és kénytelen voltam elmosolyodni. Duzzogó arccal ült, mintha tényleg kislány lett volna, mereven maga elé nézett, és összeszorította a száját. Nem vettem észre, hogy elindulásunk óta egyszer is megmozdult volna a fotelban. Ő is régész volt. Őt is biztosan az érdekelte, ami a legrégibb. Mulatságos... Minden kontraszt mulatságos. Na, legalábbis a legtöbb.
Az út befutott egy hegyszorosba, amelynek az alján széles patak folydogált. Partjai valaha bizonyára szabályos medret képeztek. Most olyan volt, mint egy lassacskán bandukoló, földi folyó a hegyek lábánál. A legközelebbi kanyar után ideálisan sima talajú, kör alakú völgy tárult elénk. Kis ideig még az ősi úton haladtunk, amely átlósan metszette a völgyet, ezután Aria megérintette a vállamat, és szó nélkül jobbra mutatott. Engedelmesen fordultam arrafelé. Ránéztem a távmérőre, és megállapítva, hogy hatvannégy kilométert hagytunk magunk mögött, lassítottam.
Velünk szemben a teknó’ből egy keskeny leágazás vezetett a hegyek közé, amely távolabb nyugat felé fordult. Arra indultunk.
– Messze van még? – kérdeztem egy idő múlva. – Azt mondtad, hatvan kilométer – tettem hozzá szemrehányóan. – Elromlott a járműved távmérője.
– Annak semmi baja – válaszolta azonnal. – Más úton mentem... a hegyeken át. Már itt is van – bólintott, és pillantásával mutatta a helyet, amely “már itt is van”. Egy pillanattal korábban már magam is rájöttem, hogy a célnál vagyunk. Kikapcsoltam a motorokat. A Janus még megtett néhány métert, és megállt.
Kis katlanban álltunk, amelyet a legutolsó kanyar után váratlanul elénk bukkant függőleges szikla határolt, amely meglepően magas volt a völgy két oldalán álló enyhe dombvonulathoz képest. A bazaltfal előtt kis, sima térség volt, amelyet valaha bizonyára szilárd burkolat fedett. Néhány terepjáró állt rajta, amelyen a tudósok közlekedtek. Mellettük hat vagy hét automata várakozott mozdulatlanul. Közönséges mindentudó automaták voltak, a légynek sem tudott volna ártani egyikük sem. .
Kiszálltam, és a kezemet nyújtottam Arikának. Egy pillanatra rám támaszkodott egész testsúlyával, ami persze nem jelenti, hogy olyan súly lett volna, amit nem tudtam volna hosszabb ideig is tartani. Könnyedén leugrott, és elvörösödött arcát rögtön a szikla felé fordította. Tekintetemmel követtem, és megpillantottam a sziklába vágott közepes méretű nyílást, amelyet díszes kapu zárt le. A díszítés vonalai le voltak kopva, helyenként el is tűntek a sima kőről, egykor nyilván geometrikus mintát alkottak, amely bizonyára nem lepett volna meg egy földi múzeumban dolgozó műtörténészt. Egy méterrel a kapu előtt Zamfi várt ránk. Feltűrt ujjú kezeslábasban volt. Nagyon fiatalnak látszott. Sötét, csaknem göndör haja két oldalról az arcába lógott. Türelmetlen mozdulattal simította félre, és futólag a lányra mosolygott.
Megszaporáztam a lépteimet. Arra gondoltam, hogy ismét oda kell mondogatnom nekik a viselkedésük miatt. Ha még egyszer előfordul, hogy valamilyen fontos dologról “küldönc” révén értesítenek, ahelyett hogy rádiót használnának, valakit vissza fogok küldeni a Földre. Nem várom meg, hogy valami végzetes dolog történjék. Úgysem nagyon kedvelnek ...
– Hol van? – vetettem oda, karnyújtásnyi távolságra megállva Zamfi előtt. A történész, aki tudomásom szerint a régi szövegek matematikai elemzésére specializálta magát, barátságtalan pillantást vetett rám, sarkon fordult, és elindult egyenesen a sziklaajtó felé. Utána mentem. Hátulról hallottam Aria apró lépteit. Miután beléptünk az ajtón, ezek a lépések harsány, fémes csengéssel visszhangzottak.
Szinte teljes homály uralkodott. Hiába nézegettem az alig kirajzolódó falakat, semmilyen mintát vagy rajzolatot nem sikerült észrevennem, ha egyáltalán voltak ilyenek. Bekapcsoltam kis kézilámpámat, de éppen ekkor értünk az ajtóhoz, amely az első bemélyedésből, afféle előszobából, egy terembe vezetett. A terem oly hatalmas volt, hogy minden további nélkül függőlegesen elfért volna benne egy transzgalaktikus űrhajó. Jobbra és balra szilárd, tükörsima, majd száz méter hosszú, öntött padló futott az oldalfalakig, itt már nem volt szükség lámpára. Az egész tágas helyiségben fény derengett, mintha a sziklafalak verték volna vissza a láthatatlan nyílásokon át beszüremlő napsugarakat.
Kissé távolabb észrevettem az elhagyott kutatóberendezést, munkaasztalokat, eszközöket és sok-sok töredékes régi szerkezetet. Itt is várakozott mozdulatlanul néhány robot. Úgy látszik, ebben a teremben a tudósok ideiglenes raktárt rendeztek be... de az is lehet, hogy munkahelyet is ki akartak alakítani. Amikor végre elhagytuk a régészek kincseit, váratlanul megpillantottam egy hatalmas sziklapillért. Mégsem természetes szikla volt, hanem egy tízméteres átmérőjű oszlop, amelyet ennek a réges-régi kolosszusnak az építői helyeztek el. A magasságát azonban meg sem próbáltam fölbecsülni. A sziklaoszlop körül hernyóként tekeredett a magasba a keskeny, meredek, korlát nélküli lépcsősor. Zamfi, se jobbra, se balra nem nézve haladt arrafelé, azután elindult a végeláthatatlan kapaszkodón. Akár akartam, akár nem, a nyomában lépkedtem.
Néhány perc múlva éreztem, hogy a szkafander a vállamhoz tapad. Sosem volt tériszonyom, itt azonban nem volt kedvem lenézni. A következő negyedóra után egyszerre megsajnáltam Áriát. Egyre jobban aggódtam miatta. Megfordultam, és láttam, hogy nyugodt léptekkel követ bennünket, mintha nem is szakadék lenne alatta, hanem, teszem azt, egy uszoda langyos vize. Elég jól tartotta az iramot is. Ez a madárút még vagy félóráig tartott. A vége felé már lélegzethez jutottam, és kezdett szórakoztatni a dolog, bár nem tudtam elhessegetni azt a gondolatot, nem is biztos, hogy ez az egyetlen célhoz vezető út. De saját munkatársukat csak nem teszik bolonddá.
Zamfi a mennyezeten levő négyzet alakú nyíláshoz ért, és kezdett eltűnni a szemem elől. Kivilágosodott. Hamarosan mindnyájan egy kis helyiségben voltunk, amelyet jól megvilágítottak a régészek lámpái, s amelyben a falak tövében elfeketedett, rozsdaette, régi szerkezetek sorakoztak. Beljebb, valami üregszerűségben ott volt a tudósok egész csoportja. Csaknem teljes létszámban.